Októberi ​vidék 85% 165 csillagozás

Gyalázatos irodalmi hiányosságaim egyikét kezdtem pótolni Bradbury Októberi vidékének olvasásával, hiszen még valamikor zsenge kölyökkoromban olvastam Tőle a könyvégetés korának rövidke, de örökbecsű eposzát, aztán setöbbet.
A tizenkilenc zseniális novella (amelyek ráadásul nem is a szerző főcsapásának irányában, a tudományos-fantasztikumban, hanem a horror zsánerében íródtak) olvasása közben felvillant bennem egy neutrális, jelentéktelen, de mégis személyes emlékkép, ami azonban furcsamód tökéletesen illeszkedik a jelen helyzetre:

… a „szépemlékű” nyolcvanas évek végén elárasztották a hazai piacot a szabadverseny és fogyasztói társadalom szimbólumának számító különböző mértékben lepukkant, de még éppen mozgásképes, uraságtól levetett nyugati használtautók. Volt azonban, aki így, vagy úgy, de megengedhette magának, hogy az éppen csak szárnyaikat bontogató márkakereskedők valamelyikétől igazi, csillogó-villogó, magyar garis, új nyugati járgányt vegyen.
Valamikor ezidőtájt sikerült a pelyhedző állú szomszéd srácnak szert tennie egy vadiúj francia (de mindegy is, hiszen az is nyugatra van kis hazánktól) kisautóra.
Kérdezte tőle édesapám:
– Na Ferikém, hogy muzsikál a verda?
Mire a büszke válasz csak annyi volt:
– Nem hazudok Szom’bácsi spoiler, minden igaz, amit a reklámban mondanak róla.

Az utolsó szavakban van a lényeg. Amit eddig olvastam Bradburyről, életművének értékelése, írásmódjának, világ- és „élet-látás”-ának tiszteletteljes méltatása, kreatív fantáziájának, határtalan képzeletének ecsetelése, mind-mind igaz, helytálló és megkérdőjelezhetetlen.
Az Októberi vidék negyvenes években született novellái egytől-egyig frissek, ropogósak, korszerűek manapság is, csupa élet karakterei itt forgolódnak körülöttünk. A szerző úgy írt szépirodalmi igényességű horror-történeteket, hogy a legmélyebb, eddig talán elő sem bújt, zsigeri félelmeinket keltette életre és egy-egy rövidke írás után még a két lábbal a földön járó, racionálisan gondolkodó olvasója is benéz suttyomban az ágy alá lefekvés előtt, és ha fura árnyakat lát a sötétben, hát igen szorosan behunyja szemeit és szorongva várja az enyhet adó, édes álom érkeztét.
Cizellált, kultúrált, igényes prózájára nem lehet túlzó méltatás. Az Állóvíz és a Hazatérés sírnivalóan gyönyörűséges, szívbemarkoló darabok. A kis orgyilkos és a Kasza pedig valami döbbenetesen megrázó művek – az olvasó utánuk villámsújtottan teszi félre a kötetet, nem lehet, hogy ne kérjen egy csöppnyi szünetet. A többi novella egyszerűen „csak mesteri”.

Ezek után természetes, hogy Bradbury életműve kötelező. Lássuk azokat a meghatározó, klasszikussá vált sci-fi írásokat!

„KI ENGEM FORGAT, A VILÁGOT FORGATJA.”

Ez volt az első könyvem Bradbury-től, így nem igazán tudtam, mire számítsak. Természetesen némi információnak a birtokában voltam; erről a válogatásról, a szerzőről, az ő más műveiről többnyire értékelések formájában, de az mégse olyan, mint a saját tapasztalat.
Szóval afféle szűzies izgatottsággal, kívancsisággal ültem le és kezdtem el lapozni a kötetet. Az első, ami szemet szúrt, rögtön az ajánlás: August Derlethnek. Ez csak még jobban fokozta az érdeklődésemet, hisz' Lovecraft munkásságával már volt közelebbi kapcsolatom, ennek okán innentől nagy reményeket fűztem az Októberi vidékhez…
…És abszolút nem csalódtam!

Bradbury hihetetlenül bánik bánt a szavakkal, olyan hasonlatokkal és fogalmazásmóddal, fantáziadúsan szövögette szereplőinek sorsát, hogy egyszerűen élvezet volt olvasni. Bevallom, nekem eleinte nagyon szokatlan volt a stílusa, ezért nehezen is hangolódtam rá, de miután sikerült, olyan érzés fogott el, mint amikor nagyapám mesélt gyerekkoromban: többnyire az élettörténetét, fiatalkori „kalandjait” tárta elém, de amikor egy-egy „fejezetnek” a végére ért, mindig azt tudtam neki mondani: „Mesélj még, Tata!”
Így éreztem ezzel a kötettel kapcsolatban is: ahogy haladtam, egyre többre és többre vágytam. Olyannyira, hogy amikor félre tettem, hagyva ülepedni az épp olvasott novellát, akkor is ott motoszkált bennem a folytatni akarás.

Horror? Nem, annak nem mondanám, de a borzongató, sokkoló, meghökkentő szavak nagyon találóak a legtöbb elbeszélésre, amiknek a sava-borsát sok esetben csupán az utolsó pár bekezdés, vagy egyedül az utolsó mondat adja meg. Volt, szó szerint egy-két novella, amivel nem jutottunk közös nevezőre, de tizenkilec alkotásból ennyi simán elhanyagolható. Nem igazán lehet – legalábbis én nem tudok – írni róluk úgy, hogy az megfelelően tükrözze az érzéseket, a gondolatokat, amiket ébresztettek bennem. Meg kell tapasztalni, át kell élni ezeket a történeteket, mert elmondás alapján nem lehet képet alkotni róluk. Megbeszélni, kibeszélni lehet az olvasottakat, de elmondani őket csak Bradbury tudja.

Nekem maradandó élmény volt!
Személyes kedvenceim:
A küldött
A tömeg
Kasza
Szélvihar

Nyugtalanító, depresszív, a lélek mélyére ható, gyakran igen beteg, még gyakrabban veszettül fájdalmas – gyönyörűen, tényleg, elképesztően szépen megírva. Minimálisan gyengébb novellát sem nagyon találtam benne; amit kevésbé élveztem, ott is inkább saját magam okolom, de egyébként mind 4,5 csillag fölött mozog. Nagyon erős kötet, még azt is megkockáztatom, hogy szinte tökéletes.

Költőien szép mondataival Bradbury az olvasót elvarázsolja, még úgy is, hogy komor,ám szívhez szóló izgalmas történeteket olvashat. Igazán érdekesnek tartom egy elismert író korai munkáit megismerni. A karrier kezdetéről származó írások 1955-ben jelentek meg.
https://gaboolvas.blogspot.hu/2018/03/ray-bradbury-okto…

Általában elmondhatjuk, hogy nem szoktam horrort olvasni, mert az esetek 98%-ban hidegen hagy. Bradbury viszont olyan elemi erővel képes megírni egy-egy ötletet, legyen az horror vagy sem, amivel olyan hatást tud nálam elérni, ami csak nagyon kevesen.
Persze ebben a kötetben is voltak olyan novellák, amikkel – jobb kifejezés híján – elmentünk egymás mellett (Ha megérint a tűz, Ciszterna), de sokkal több volt az olyan novella, ami megnyert magának. Dunszt, Állóvíz, A küldött, A tömeg, Krampusz a dobozban és a Kasza voltak a kedvenceim, de A kis orgyilkos volt a legnyugtalanítóbb.
Igazi ötletorgia ez a válogatás, amit szerintem mindenképpen érdemes elolvasni.

A törpe remek kezdés. Már szinte el is felejtettem Bradbury hatásosságát. Sokszor a legegyszerűbb ötletekből is képes csodát varázsolni.

A soron következő novella megmutatja, miért utálok nyaralni.

H. Matisse bámulatos zsetonja pedig a tóthgabi jelenséggel foglalkozik.

A csontváz arra emlékeztet, hogy híznom kéne.

Dunsztom sincs a miacsudárú'.

Az állóvíz nagyon szép.

Tetszett a küldött, mivel szeretem a kutyulikat.

Ha megérint a tűz, de nem tette.

A kis orgyilkos először kicsit soknak tűnt. Mármint, hogy ez így ebben a formában talán kicsit túl erős, meg olyan szokatlan is az írótól. De a végén a fater eszmefuttatása helyére tette a dolgokat. Mármint, hogy valszeg így jött az ötlet. S az elsőre erős, durva gondolat egyből egy értelmet nyert, még ha túl is tolta a hatás kedvéért.

A tömeg igazán rövid, de igazán Bradburys volt. Tetszett.

A krampusz a dobozban a legerősebb történet eddig. Gyönyörű, plátói, fájdalmas. Mint sírni és nevetni egyszerre.
Erről akár sokkal többet is tudnék írni. Annyi minden volt benne, annyi réteg, annyi szépség, annyi bú.
Az én értelmezésemben elsősorban a probléma az egész idilli képpel, az anya szeretet általi zsarnoksága. Ennek azt hiszem van valami orvosi menő neve is, amikor az édesanya érzelmi zsarolással, hazugságokkal magához láncolja a gyermekét, mert fél az egyedülléttől. Emellett jobb esetben maximális szeretetben és gondoskodásban élnek, csak éppen a gyereknek még felnőtt korára sem biztos, hogy van fogalma a szociális dolgokról, a világról, bármiről. Lényegében az élete az anyuka által magukra helyezett burokban zajlik le barátok, kapcsolatok, ingerek nélkül. Erre egyébként a Joker film is nagyon jó példa.
Aztán meg itt van az, amikor ennek a dolognak vége szakad. Általában sajnos ez azt jelenti, hogy a szülő eltávozik. Ilyenkor pedig ugye a gyerekre rászakad a világ.
Amilyen képeket tud teremteni Bradbury, abba belegyönyörborzongtam. Amikor ez megtörténik, és a többé meg nem terülő varázsasztalról ír, meg ehhez hasonlókról, hát megszakadt a kicsi szívem. Akárcsak a gyermeknek, persze. Viszont ezen egyveleg miatt a gyermek két dolgot érzett egyszerre. Az édesanyja elvesztésével járó fájdalmat, de emellett a felszabadulás gyönyörét is.
Hiszen számára most nyílt meg a világ, most jött rá, hogy az erdőn túl nem szörnyek és halál, hanem emberek és… halál vár :D

A kasza is hozza a szintet.

Einar bácsi aranyos.

A szélvihar kevésbé. Pedig a főszereplők neve Herb és Allin. A két kedvenc dolgom a világon. Ikszdé.

Az emeleti lakó a megtestesült kaleidoszkóp.

Volt egyszer egy öreg hölgy, akinek meghalni sem volt ideje. Ismerjük a kedves természetét.

Jó, de még a ciszternáról is tudnál egy hidegrázós novellát írni, Ray? Addig fogom a söröd.

A hazatérés azon lelkek rémtörténete, akik mindig kívülállóként élték meg társadalmi hovatartozásukat. Einer bácsi is itt van!
A kis rémségeknek sem könnyű, ha nem is olyan rémesek. Pont, mint a galamblelkű embereknek. Talán nincs is különbség.

Dudley Stone csodálatos halála a könyvnek. Szóval méltó befejezése. Ezután a Múlt folyó partján fekvő Homály városában tengetheti mindennapjait.

Nem szoktam horrorfilmeket vagy thrillereket nézni, mert nem szeretem azokat. Nem szoktam horrorkönyveket vagy thrillereket olvasni, mert ugyan nincs bajom velük, de általában nem tudom (vagy nem akarom?) beleélni magam azokba a könyvekbe, magam elé képzelni a leírtakat, átérezni a félelmet és a rettegést. Nem szeretek félni.

Bradbury azonban valahogy mégis el tudta érni nálam, amit mások eddig nem. A fülszöveg szerint aki a Marsbéli krónikák vagy a Fahrenhez 451 felől kezdte megismerni a munkásságát, és jutott el a rajongásig, hogy azután mindent elolvasson, ami a neve alatt megjelenik, az alaposan meglepődik. Egyáltalán nem túloznak, Bradbury ugyanúgy zseniálisan bánik a szavakkal, ezúttal azonban az emberi lélek sötétebb zugaiba enged bepillantást. Némely novella annyira erős és depresszív volt, hogy félre kellett tennem a könyvet pár percre, hogy megemésszem azokat. Olvasás közben nem írogattam értékelést a novellákról, ezért csak néhányat emelnék most ki.

Csontváz
Félelmetes hitelességgel mutatja be egy megbomlott elme állapotát, ami azt hiszi, hogy a saját csontváza az ellensége. Ráadásul nem nélkülöz még némi misztikumot sem.

A küldött
Milyen szépen, ugyanakkor mégis szomorúan induló történet! A nagybeteg kisfiú egyetlen kapcsolata a külvilággal a kutyája, aki a bundájába ivódott illatokkal, a beleragadt levelekkel, ágakkal és egyebekkel, meg sok minden mással a fiú egyetlen kapcsolata a külvilággal a tanítónője mellett. Aztán a spoiler

A kis orgyilkos
A kötet csúcspontja ez a novella. Ha csak eszembe jut, beleborzongok. Spoiler nélkül nem is tudnék írni róla, olvassátok inkább el.

Az emeleti lakó
Sok történet alapját adja, hogy a gyerekek máshogy látják a világot, mint a felnőttek. Ebben a novellában is fontos szerepet játszik egy kisfiú kíváncsisága, aki ennek köszönhetően tesz nagy szívességet a városnak, még ha kissé brutális módon is.

Ciszterna
Újabb kiváló példa, hogy Bradburynél talán senki sem bánik jobban a szavakkal. Szívfájdítóan gyönyörűen elmesélt történet, aminek a végén tragikus csattanója van.

A fenti öt novella volt a kedvencem a kötetből, de a többi is kiváló. A könyv után azért érdemes bekészíteni valami vidámabb olvasmányt, hogy kicsit ellensúlyozza ezt.

Nem vagyok jártas Ray Bradbury munkásságában, az Októberi vidék csupán a második gyűjtemény volt, amit volt szerencsém elolvasni. Az viszont biztos, hogy nagyon magasra helyezte a lécet ezekkel a novellákkal.
A novellák mindegyikét kedveltem; úgy gondolom, igazán minőségi válogatás sikerült összeállítani, ahol a „legrosszabb” novellák is a „nagyon jó” kategóriába estek. A legjobbaktól pedig csak villanyfénynél mertem közlekedni a házban.

Három fő okom van a kötet iránti rajongásra. Az első ezek közül Ray Bradbury írásmódja. Egyik mű sem lett volna akkora hatással rám, ha nem párosul a szerző kivételes stílusával. A sejtetések, leírások mind bámulatosak voltak, már-már a költőiség határát súrolva:

„A halott Martinnak a hideggel volt egyenlő, ami a csendet jelentett, fehérséget és idő előtt érkező telet. Halott, néma, hideg, fehér. A gondolatok keringtek, leszitáltak és suttogva megtelepedtek.”

A második indokom a művek többlettartalma és üzenete. A novellák a halál témakörét dolgozták fel különböző módon, de ezt a témát is más és más módon közelítette meg – más és más tanulságot vont le a történetekből.
A harmadik indokom pedig a szabad interpretáció lehetősége. Úgy gondolom, hogy ezek a novellák túlmutatnak a leírt szavakon, és rábízzák magukat az olvasó fantáziájára.

Habár a novellák többségét imádtam, két történetet ki szeretnék emelni. Az első A soron következő. Ez a novella az egyik legnagyobb félelmemet jelenítette meg, ugyanakkor morbid módon annyira kíváncsi voltam arra a helyre, amit leírt. A másik novella pedig A kis orgyilkos, amit a kötet csúcspontjának tartok. Megvolt benne minden, amiért annyira szerettem ezt a kötetet: a szerző sejtelmes utalásai paranoiássá tettek, ráadásul kiválóan vegyítette a valóság és természetfeletti(?) elemeit, összezavarva ezzel. A történettől pedig rettegtem.

Mindent összevetve az Októberi vidék egy kivételes gyűjtemény lett, amely meggyőzött arról, hogy még többet olvassak a szerzőtől (még ha azt is írják, a többi műve nem hasonlít ehhez). Elborzasztó volt, érzelmileg néhol megviselt, de ez a novelláskötet vált az idei évem egyik kedvenc olvasmányává.

Elég nehezen rázódtam bele, azt gondoltam, hogy biztosan azért, mert nem szeretem a horrort, se könyvben, se filmen (egyetlen kivétel Lovecraft), de inkább az volt az igazság, hogy odabent legmélyen megfagyasztották a lelkemet. Pedig nem annyira félelmetesek a történetek, de mostanában elég gyakran teázok együtt négy ismerősömmel (gyász, depresszió, magány, élet értelmetlensége), ezek túl érzékennyé tesznek így az óév-újév környékén. Abba akartam hagyni, de aztán ahogy haladtam előre a könyvben, Bradbury stílusa elringatott, a nyomás, a rossz érzés enyhült, és végre tudtam élvezni az írásokat. És persze ez magyarázat is arra, hogy miért olvasok horrort, ha nem is szeretem. Mert hát Bradbury!
De azért a sci-fi történeteket író írót jobban szeretem. :)

Nagyon ritkán mondok ilyet, de ettől az írótól inkább olvastam volna sci-fit, mint horrort. Van ami már nálam is kiveri a biztosítékot, jelen kötet erre a legjobb példa. A megfogalmazás jó, a kivitelezés csapnivaló. Nálam egy (jó) horror nem ott kezdődik, hogy akkor így meg úgy haljon meg mindenki és vége, hanem kellő izgalommal, feszültséggel, esetleg némi misztikummal fűszerezett történet legyen…Konkrétan a csecsemős novella készített ki leginkább, de a többi se volt jobb…
Olvastam már az írótól jobb könyvet is, ez most nem tartozik közéjük…