31. legjobb sci-fi könyv a molyok értékelése alapján

Marsbéli ​krónikák – Kisregények és elbeszélések 302 csillagozás

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​Földet elpusztító atomháború után egy embercsalád kóborol a Marson, békét, nyugodt életet, az ember által elpusztított Mars-lakók maradékát keresve. „Egyedül vagyunk. Mi és még egy maroknyi ember, akik néhány napon belül megérkeznek. Elegen ahhoz, hogy újra kezdjük. Elegen, hogy elforduljunk mindattól, ami a Földön volt, és új csapást vágjunk… És most megmutatom nektek a Marslakókat.”
Öreg emberek, egykori tudósok, művészek bujdosnak az erdőbe, egyikük a „Prédikátorok könyve”, másikuk „Platón Köztársasága”, harmadik a „Gulliver utazásai”… Közéjük menekül egy „tűzőr” is, a könyvégető új társadalom pribékje, s attól fogva együtt őrzik fejükben az emberiség kultúrkincsét egy jobb, tisztább világ számára…
Ray Bradbury a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legnagyobb művelője. Vérbeli író: a távoli jövőben sohasem a gépkorszak technikai részletei érdeklik – hiszen akkor már rég elavultak volna a könyvei –, sőt, tulajdonképpen nem is a távoli jövő – hiszen a… (tovább)

A 2012-es kiadás, mely csak a „Marsbéli krónikák”-at tartalmazza, itt található:
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek

>!
Európa, Budapest, 1982
496 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630726041 · Fordította: Kuczka Péter, Lénárt Edna, Lóránd Imre, Sárközy Elga, Sz. Kiss Csaba

Enciklopédia 6


Kedvencelte 90

Most olvassa 11

Várólistára tette 125

Kívánságlistára tette 52

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Nuwiel P>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Ezt a könyvet már megfogni is különös érzés volt. Nem csak azért, mert még ott volt a régi könyvtári papírka számára a fül, nem volt vonalkódja, olyan régen nem kérte ki senki a raktárból. Részben azért, mert valami elmondhatatlan súlya volt a kötetnek: idén 50 éves, a benne szereplő írások pedig még régebbiek. De micsoda írások! Csakis szuperlatívuszokban lehetne beszélni ezekről, olyan érzéseket ragadnak meg, olyan hangulatot teremtenek és ragasztanak az olvasójukra, hogy fel se tűnik a több évtized távolság, az itt-ott már megmosolyogtató jövőkép. Mert itt nem a technika áll egészen a középpontban, hanem az, hogy mit kezd vele az ember. Felnő-e hozzá, vagy a vesztét okozza? Érett-e arra az emberiség, hogy kimerészkedjen a csillagok közé?

Az a jó Bradburyben, hogy miközben teljesen függővé tett, mert most már minden, a neve alatt megjelent könyvet el akarok olvasni, közben csodálatosan mesél is. Mesél, és olyan dolgokat láttat meg, amiket nem tudunk, vagy nem akarunk észrevenni. Felfedi a bennünk élő rosszat, de láttatja a jót is, nem pesszimista egyik írás sem: a katasztrófa árnyékéban mindig ott van a remény az újrakezdésre.

4 hozzászólás
Noro >!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

A múlt század egyik legfontosabb tudományos-fantasztikus történetét, ha ma jelenne meg, valószínűleg nem is tekintenénk sci-finek. Hiszen Bradbury a Marsbéli krónikákban nem a jövőről, nem a világűrről, nem a technológiáról, de még csak nem is az emberiség fejlődéséről ír. Hanem a közönséges földlakóról, aki az ő korában is pontosan olyan volt, mint a mi korunkban, és ugyanazokat a kisszerű hibákat követi el újra és újra. A Mars felfedezése, benépesítése, kiaknázása és tönkretétele szimbólum, amelynek időnkénti szürrealitása, máskor pedig látszólagos földhözragadtsága egyaránt azt célozza, hogy szereplőiben önmagunkra ismerjünk. Az 1999 és 2026 között játszódó történetek következetesen megmaradnak a megírásuk idejére (vagyis az 50-es évekre) jellemző tudományos és társadalmi színvonalon, csupán akkor élnek futurisztikus eszközökkel, ha azoknak irodalmi jelentőségük is van. A robotok, az automatizálás elterjedése a sci-fiben gyakran társul az elidegenedés és a magány képeihez, de Bradbury-nél ezek már szinte allegóriákká válnak. Az emberszerű marsbéliek és a műveletlen űrhajósok szerepeltetése sem véletlen, mint ahogy a találkozásukban fellelhető szatirikus elemek sem: ezek a korábbi „nagy” felfedezők által már elkövetett hibákra utalnak. A Krónikák hősei sosem tanulnak a múltból – bár a füzért lezáró novella azért reményre jogosít fel –, hanem a saját kis világukat próbálják átültetni a Mars gyakran észre sem vett csodái közé.

A Fahrenheit 451 alapjait nyilván mindenki ismeri, ha máshonnan nem, akkor a filmes vagy a képregény változatból*, így csak néhány gondolatot kapcsolnék hozzá. A legfontosabb talán az, hogy a regényben ábrázolt világ nem egy diktatúra. A népbutítást, a kiemelkedő gondolkodók elpusztítását alulról kezdeményezték, mert a többségben erre volt igény. Maga a könyvégetés, ami persze a történet ikonikus része, csupán szélsőséges tünete egy folyamatnak, amely során az emberiség a sekélyes örömöket hajszolja. Érdekes még, hogy az önpusztítás számtalan módon megjelenik e társadalomban: például lassan autózni közlekedési kihágásnak számít, a gyermekeket pedig egyenesen bátorítják az erőszakos viselkedésre. Mindez az élvhajhászás és szabadosság azonban csak addig boldogít, amíg az emberben nem támad fel egy mélyebbről kiinduló gondolat.

A kötet végi novellák is nagyon szép válogatást nyújtanak Bradbury munkásságából. Az űrhajó az álmodozásról, A ködkürt a magányról, A villanytelep pedig a közösség felismeréséről szól az én olvasatomban. A Mennydörgő robaj alighanem minden idők legtöbbet idézett időutazós története, ami azonban elsősorban a felelősségvállalásról szól, és annak felismeréséről, hogy még legapróbb tetteinknek sem tudjuk néha kiszámítani a következményeit. A Tyrannosaurus Rex egy remekbe szabott szatíra a filmiparról, A tetovált asszony pedig egy abszurdan realista történet, ami még Örkényt is meghökkentette volna. A Szabadjegy egy Chicagói bombatölcsérbe a hidegháborús sci-fi egy remek darabja. Engem egyedül a Szép arany almáit a Nap nem tudott megfogni, ezt a rövid történetet én már túlságosan szürreálisnak éreztem.

* Igen, ilyen is létezik. Azért ez nem kicsit ironikus, hiszen magában a történetben is így kezdődött…

1 hozzászólás
Cipőfűző P>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

A két kisregény, a Marsbéli krónikák és a Fahrenheit 451 remekművek (meg persze néhány novellát is annak tartok – Mennydörgő robaj, A ködkürt), minden hiányosságaik ellenére. Na persze, ezek a hiányosságok csak a ma emberének tűnnek fel, tehát nem is feltétlenül hiányosságok. Valójában elavultságnak lehetne mondani, de annak sem tartom. Bradbury és az írógép esetére akarok kilyukadni. Ahogy neki nem fordult meg a fejében az 50-es években, hogy 2000 körül már nem használnak írógépet, úgy mondjuk nekem sem jut eszembe, hogy 50 év múlva már valószínűleg csak önjáró autók lesznek (most eszembe jutott). Meg hát aztán Bradbury-t nem is különösen foglalkoztatja a technológia, sokkal inkább a társadalomfilozófia és az emberiség egyetemes jellegzetességei. Bradbury-nél minden ebből fakad. Nincs céltalan akció, csak ami hozzájárul a feszültségek kimutatásához. Hihetetlen, hogy ha megnézzük a populáris kultúra – elsősorban film, ne adj isten könyv – sémáit, egy történet csavarját, akkor szinte minden Bradbury-hez nyúl vissza. Bradbury marsbéli történetei zsigerileg magukban hordozzák a különöst, a titokzatost, a misztikust (ami nem misztikus, hiszen nincs benne semmi természetfeletti).
A mai szerzőknek egyrészt könnyebb dolguk van, hiszen rengeteg mintát láthatnak, az audiovizuális effektek csúcsra járatása ötletet adhat, ugyanakkor emiatt egyre kevesebb tér jut nekik. Azt nem tudom, hogy a sci-fi, mint adott témához keret, kimerülhet-e, de az biztos, hogy nem a technológiai virtuozitás miatt lesz egy sci-fi igazán jó, Bradbury-nek persze segített abban a korban megragadni, elég volt hozzá az, hogy „űrhajó”, de nem ettől lett értékálló a munkája. Ma már teljesen más az ingerküszöb, és valljuk be, egy huszadik fajta csillagromboló senkit nem hoz lázba (ha mégis, elnézést kérek).

A Fahrenheit 451 félelmetes, mennyire jól mutatja be egy társdalom szellemi elsorvadását a vélt boldogság oltárán (boldog tudatlanság). A sztorit nagyvonalakban mindenki ismeri, egy alulról szerveződő mozgalom válik diktatórikussá (l. francia forradalom, jakobinusok), hogy megvédhesse önmagát. Ez esetben sem a művel foglalkoznék, hanem inkább egy passzusával. Faber, a főszereplő mentora kifejti, hogy a könyvek nem önmagukban tartalmaznak értéket, hanem a bennük felhalmozott tudás miatt. Az ötvenes években azt hiszem még kevesebb ponyva látott napvilágot mint ma (de lehet, hogy tévedek). Manapság a könyvesboltok kétnaponta cserélik az újdonságok kihelyezését, annyi könyv jelenik meg, ezek nagy része pedig finoman szólva sem nevezhető érték- vagy kultúraközvetítő műnek, miközben a könyvolvasók száma biztosan nem nőtt azóta a népességszámhoz viszonyítva. Persze ez nem baj, csak eszembe jutott, hogy mennyire igaz ez a kitétel. Faber azt is mondja, hogy a film, ugyanúgy kultúraőrző szerepet tölthetne be, de a kisregény világában ez elképzelhetetlen. A jelenkorban, amikor szankció nélkül lehet publikusan könyveket darálni, a tévé pedig leginkább átnevelő, meggyőző szerepet tölt be, nem tartom szerencsésnek, hogy a könyvkultúra ennyire felhígult, hogy minden második megjelenő könyv borítójáról egy félmeztelen tetovált férfi néz vissza rám, és azt tapasztalom, hogy egyre többen szállnak be ebbe a bizniszbe. Persze nekünk még van választási lehetőségünk, ez azért megnyugtat. Na ennyit a kultúrfasizmusomról.

Hát én nem tudom, miért vártam ennyit ezzel a könyvvel, még jó, hogy ráakadtam a nagyszüleimnél. Azt mondták, nem kell visszavinnem. Meggondolom…

>!
Európa, Budapest, 1982
496 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630726041 · Fordította: Kuczka Péter, Lénárt Edna, Lóránd Imre, Sárközy Elga, Sz. Kiss Csaba
eme P>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Régen olvastam Bradburyt, túl régen, és nem eleget. Pedig nem kellene hagynom, hogy elfeledjem, mennyire jó. Emlékezni kell. Erre is, meg mindenre, mert hosszú távon csak ez segíthet rajtunk.
Bradbury mintha nem sci-fit írna, legalábbis nem olyat, amilyennek én a sci-fit elképzelem (mert olvasni, bevallom, ritkán olvasom). Bradbury a Marsról írva is a Földön marad, és fantáziáját szabadon engedve is szilárdan a földbe gyökerezve növeli szellemi csápjait a Mars felé – és a Nap felé. Egyszerre fájó-lemondó-keserűen és titkot, megújulást remélve.
A Marsbéli krónikák összefüggő egésszé fűződő novellái a Földet lassan lakhatatalanná tevő ember esélyeit latolgatják – esélyeit a túlélésre, az újrakezdésre. És közben kegyetlen őszinteséggel és tisztánlátással mondják szemedbe: Bárhogy keressük a Marsot, sohasem fogjuk megtalálni. Mert a Mars csak Földdé válhat, amint megjelenik rajta az első emberi lábnyom. Az ember nem kíváncsi a Marsra, sem a Mars-lakóra. Az ember hódít, kolonizál, átnevez és forróvirsli-kioszkkal jelöli felségterületét. Az ember mindent a maga képére teremt és alakít át. Képtelen kilépni gondolati sablonjaiból, képtelen felülemelkedni gyengéin és esendőségein, kicsinyes kapzsiságán és hatalmi érdekein. Közben meg szánalomra méltóan, végtelenül magányos. És valami kipusztíthatatlan és megnevezhetetlen sóvárgás és vágy él benne, és ez a vágy esendőségének és manipulálhatóságának egyik leglényegesebb oka.
Talán ezt szeretem leginkább Bradburyben: ahogy kíméletlen, nagyon komor görbe tükre fel-felvillant egy-egy kis sugarat, ahogy finom érzékenységgel bányássza ki a sötétből ezt a kis fényt. Rendkívüli megfigyelőkészséggel rajzolja meg az embert, akit egyszerre ítélsz el és sajnálsz meg, egyszerre gyűlölsz és szeretsz. Olyan érzékkel ragad meg emberi pillanatokat, vázol fel kapcsolatokat, morális kérdéseket, hogy sokáig képtelen vagy szabadulni tőle. Otthon vagy a Marson, és otthon a tűzőrség máglyákat fellobbantó, képernyők és agymosás uralta világában. Magadra ismersz, és közben szabadulni is akarsz magadtól. És emlékezni akarsz Spenderre, a Mars örökségét védő ámokfutóra, és persze a könyvekre. Mert a könyveknek az a feladatuk, hogy emlékeztessenek minket, milyen szamarak és hülyék vagyunk.. Ezért is nem akarjuk olvasni őket. Ezért elégedünk meg a kivonat kivonatának kivonatával. De lassan már arra sincs szükség. Elő a lángszóróval. Lerombolni a világítótornyot. Elhallgattatni a Magány Öblének Kürtjét. Hogy ne emlékeztessen arra, hogy… mire is???

Mit adhattam a felejtő világnak? Csak az emlékezést!
Olvassatok Bradburyt. Vagy Asimovot. Vagy Tolsztojt. Vagy Oksanent. Olvassatok bármit, ami meghaladja a pudingporgyártás színvonalát. Olvassatok.

3 hozzászólás
zamil>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Bradbury elképesztő, ismét egy olyan kötet, amiben az 5* novellák, elbeszélések túlsúlyban vannak.
Őszintén mondom félek levenni a polcról tőle olyan könyvet amit még nem olvastam, mert folyamatosan olvasnék tőle, de ugye véges a paletta (Galaktika magazinokat pont ezért gyűjtöm).
A Fahrenheit 451-ről már írtam, itt most inkább a többit értékelném.
A Marsbéli krónikák egy időben felfűzött novellás kötet, ami a Mars bolygó ember általi meghódításától kezdődik. A novellákban mindent megkapunk ami, az emberiséggel kapcsolatos egy másik bolygó benépesítéséhez. Van itt mars-lakó kontra ember találkozás, van itt fekete faji kérdés, van itt magányos elszigetelődés, és nem utolsó sorban, az anyabolygó a Földön kitört nukleáris háború, ami szintén hatással van a Marsi kolóniára. Szóval egy szép kerek történetet kapunk a végére.
A többi novella is egytől egyik jó, de közülük is kimagaslik számomra a, Szabadjegy a Chicagói bombatölcsérbe. Talán ezek a novellák azok amiket Bradbury a legjobban ír le, amik akár a következő választások után bekövetkezhetnek, amik ne adja, de akár még a mi életünkbe is előfordulhat. Hátborzongató belegondolni, hogy ezekben a jövőkben, hogy tudnánk fennmaradni, és mi molyok zöme harcolni a szabadságért.
Ismét egy könyv amit máskor is le kell vennem még a polcról.

Turms>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Régi adósságom volt Bradbury-vel szemben, mert a klasszikus sci-fi irodalom rajongójaként semmit sem olvastam még tőle. Ezzel a gyűjteményes kötettel kezdtem el törleszteni, ami a két legismertebb művét tartalmazza: a címadó Marsbéli krónikák novellafüzért, és a Fahrenheit 451 című kisregényt. Ezeken kívül még néhány további novella kapott helyet a könyv végén.
A Marsbéli krónikák nehezen indult, a bevezető novellákat olvasva kissé furcsán néztem, amikor a földszerű Marson az odaérkező űrhajósok gond nélkül társalogtak a teljesen antropomorf marslakókkal. Aztán szerencsére hamar kiderült, hogy itt a sci-fi vonal teljesen lényegtelen, és csak háttérként szolgál Bradbury filozófiai és morális fejtegetéseihez. Innentől kezdve már nagyon élveztem a történeteket.
A Fahrenheit 451 kisregény is nagyon tetszett, érdemes gondolatban összehasonlítani egy másik híres disztópiával, Orwell 1984-ével. Bradbury az elnyomást a nép elbutításán keresztül képzeli el, kevésbé „közvetlen” módon, mint Orwell. Bár a diktatórikus és erőszakközpontú elemek azért itt sem hiányozhatnak, a fő hangsúly mégsem ezeken van. Erőszakot csak a kis számú renitensekkel szemben kell alkalmazni, a néptömeg nagy része önként elfogadja a gondolkodás tilalmát, az üres, hedonista látszatboldogságért cserébe.
A könyv végén a „ráadás” novellák is jók voltak, egyikben például megtaláltam az időutazásos történetek folyton visszatérő témájának, a pillangó-hatásnak az eredetét.

4 hozzászólás
Hoacin>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Elégette Mr. Poe könyveit anélkül, hogy igazán elolvasta volna őket. Elfogadta mások tanácsát, hogy el kell égetni őket. Másképpen tudnia kellett volna, hogy mire készülök, mikor ide lejöttünk az előbb. A tudatlanság végzetes, Mr. Garrett.

Emberi krónikák. A marslakók és a Mars szinte csak díszletek ahhoz, hogy mindenféle aspektusából megvizsgáljuk az emberi természetet, és amennyire sokszínű és pontos a jellemzés, legalább annyira lehangoló is az eredmény. Bízvást kezébe lehetne nyomni egy szegény marslakónak, aki valamilyen szürreális októl vezérelve kíváncsi lenne a földlakók viselkedésére. Tessék. Ezt elolvasod, és menten visszafordulsz a Mars irányába, vagy inkább más „értelmes” fajok után nézel a űrben. Sőt, lehet azért nem akadtunk még földönkívüli létformákra, mert a galaxis is olvasta Bradbury könyvét, és mindenki jó ízléssel elkerül minket. :D :D Sajnos engem pedig a könyv került el eddig, holott csudajó. Ezt már akkor sejtettem, mikor elkezdett több oldalra rúgni a kiidézett gondolatok száma, képtelenségnek érzem, hogy ezeket átfogó kritikává tudjam szőni, sokan már úgyis pompásan megtették helyettem. A Marsbéli krónikáknál talán csak a Fahrenheit 451 tetszett még jobban, illetve némely kisnovella a könyv végéről.
Száll a ködkürt hangja, akár a délre szálló madarak rikoltása, zümmög a villanytelep, és te ott világítasz minden villanykörtében. Vajon milyen szaga lehet az időnek? És hány embert ismersz, aki tulajdon fényedet veri rád vissza? Kellenek a tornácok, és kellenek a könyvek, mert értelem nélkül olyan sivár és lehangoló minden, akár egy virslisbódé a Marson.

„A színes bőrűek nem szeretik a Kis Fekete Sambó-t. El kell égetni. A fehérek szemében szálka a Tamás bátya kunyhója. Azt is el kell égetni. Valaki írt egy könyvet arról, hogy a dohányzás tüdőrákot okoz. Sírnak a cigarettagyárosok? El kell égetni ezt a könyvet. Fő a jó kedély, Montag. Csak semmi bosszúság, a szemétbe minden gonddal, vagy még jobb, ha elégetjük a kemencében. A temetés szomorú és pogány dolog? Szüntessük meg. Öt perccel halála után a halott már úton van a Nagy Hamvasztó felé; országszerte helikopterek állnak a hamvasztószolgálat rendelkezésére. Tíz perccel halála után az ember már csak egy kis fekete füstgomolyag. Ne emeljünk emlékoszlopokat. Mindent el kell égetni. Csak a tűz ragyog, csak a tűz tiszta.”

ppeva P>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Elképesztő. Teljesen magával ragadott.
A legelképesztőbb azonban az, hogy ezek a kisregények, novellák több mint 60 éve íródtak. És semmi sem változott. A keserű fintorokkal megírt, kifigurázott, görbe tükröt mutató jelenségek ma éppúgy – vagy még jobban – valós veszélyként érzékelhetők, mint Bradbury idejében.
És azt hiszem, nincs olyan moly, akinek ne szorulna össze a szíve a Fahrenheit 451 könyvégetéseit olvasva…
Számomra azok a legjobb sci-fi könyvek, amik a Marsbéli utazásokról, fantasztikus ketyerékről és a távoli jövő találmányairól csak látszólag – valójában pedig az emberekről, a földi emberekről szólnak.

pwz IP>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Állatkert. Tégy egy tükröt a csimpánzok ketrecéhez. Egyikük biztos odaül, illegeti, nézegeti magát, vicsorít, majd elmegy. Jön a másik. Az egyiket jobban megfogja a dolog, máskor is visszajön. Tanulmányozza önmagát. Valami ilyesmit tesz ez a könyv is velünk, emberekkel. Tükröt tart elénk. Az az érdekes, hogy ez a „kísérlet” a Föld embereivel az azóta elhunyt Bradbury részéről 1950 óta tart. A legtöbb dolog szépen, lassan valósággá válik. A TV-s agymosás, az igénytelenség a média felől, a fogyasztói társadalom felnevelése most is tart. Marsunk – olyan formában, ahogy Bradbury láttatja – „egyelőre”:) még nincs, ahová a másként gondolkodók elmehetnének, bár ahogy @csartak belinkelte, már keresik az expedícióra az embereket :)! A 451-ből – filmen – kivették a sci-fi elemeket (pl. Gépkutya), de úgy is élvezhető lett!
http://moly.hu/karcok/168409
Mindhárom rész – a Marsbéli krónikák történetei, a Fahrenheit 451 és a kis novellák is – klasszak és TV-sorozatban, filmen is jók :D! Nem kell egyébként a „Marsbéli” szótól sem megijedni. A történetek igen emberiek, mondhatnám azt is, hogy földiek! :)
Jól láttam, hogy @Ciccnyog még nem olvasta Bradbury Usher-ház remakejét? :D :D :D

>!
Európa, Budapest, 1982
496 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630726041 · Fordította: Kuczka Péter, Lénárt Edna, Lóránd Imre, Sárközy Elga, Sz. Kiss Csaba
5 hozzászólás
Leonidas>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Sokáig gondolkoztam, hogy mégis mit írjak Bradbury általam olvasott első könyvéről. Először meg kell említenem, hogy nehezen szántam rá magam a könyv elolvasására. Igazából elképzelésem se nagyon volt, a könyv tartalmát illetően. Pár oldal után rájöttem, hogy rendkívül igényes stílussal megáldott íróval van dolgom.
A Marsbéli krónikákat éreztem a könyv csúcspontjának. Olyan érzésem volt, mintha „meghökkentő meséket” olvastam volna. Mindig vártam, az aktuális elbeszélésben szereplők sorsának alakulását, ami rendszerint megrázó véget ért. Rengeteg társadalomkritikát sikerült beleszőni a történetekbe. Egész végig mintha szürke, komor világban jártam volna, szinte már tapintható szomorúság áradt a könyv lapjairól.
A Fahrenheit 451 már kevésbé tetszett. Kétségtelenül remekül megírt, nagyszerű történet, csak sajnos az ízlésemnek kevésbé kedvező módon lett megírva, és néhol kezdett unalomba fulladni. Akadtak oldalak, melyeket többször is újra kellett olvasnom. Nekem – mint könyvmolynak – szinte fizikai fájdalmat okozott a könyvek elégetéséről szóló részek elolvasása. Rendkívül lehangoló világ, ahol alapjaiban átalakított, lebutított és könnyen manipulálható társadalom volt a hatóságok célja. Rémálomszerű jövő, ami remélem soha nem fog bekövetkezni.
Az elbeszélések közül két művet tudnék kiemelni. Az űrhajó nagyon megható történet, egy rendkívül leleményes apáról, és családjáról. A Mennydörgő robaj témaválasztása és izgalmas története miatt maradt emlékezetes.
Bradbury gyönyörűen ír, de sajnos a végére rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta sci-fi talán nem nekem való. Valószínűleg még fogok olvasni az írótól.


Népszerű idézetek

eme P>!

A filmek, a rádió, a képeslapok és a könyvek színvonalát is le kellett szállítani a pudingporgyártás szellemi színvonalára.

276. oldal

The_General>!

Micsoda élet lehet – mondta McDunn. – Szüntelenül várni valakit, aki nem tér vissza soha többé. Mindig jobban szeretni valakit, mint ahogyan az szeret téged. Egészen addig, amíg már nem lesz más vágyad, mint elpusztítani azt a valakit, bárki legyen is, hogy többé ne gyötörhessen.

400. oldal - A ködkürt (Európa kiadó, 1982)

1 hozzászólás
eme P>!

A bölcsődétől az egyetemig s onnan vissza a bölcsődébe – íme, ez nagyjából az elmúlt öt évszázad szellemi fejlődése.

277. oldal

karaj>!

Ha meg akarjuk akadályozni a politikai elégedetlenséget: nem kell megmutatni az embereknek a kérdés két oldalát, nehogy ez nyugtalanítsa őket. Csak az egyiket kell megmutatni; de lehetőleg egyiket sem.

340. oldal - Fahrenheit 451

1 hozzászólás
Manni>!

A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól, hogy elfelejtjük. Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a világmindenség darabjaiból ruhát varrnak nekünk.

Fahrenheit 451, 301. oldal (Európa, 1982)

imma P>!

Oly sokat tud adni a fa; színt ad, árnyékot ad, gyümölcsöt ad, játszótér a gyerekeknek, egész égi világmindenség, melyre fel lehet mászni, és melyen kapaszkodni lehet, a csemege és öröm építészeti remeke – ez a fa.

95. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fa
Manni>!

Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.

Fahrenheit 451., 363. oldal (Európa, 1982)

darkfenriz>!

Csak annyit akart, hogy a Mars zöldelljen, magas fák lombjától, amelyek levegőt bocsátanak ki, egyre több levegőt, és évszakról évszakra nagyobbra nőnek. Fák, amelyek hűsítik a városok forró nyarait, és feltartóztatják a téli szeleket. Oly sokat tud adni a fa; színt ad, árnyékot ad, gyümölcsöt ad, játszótér a gyerekeknek, egész égi világmindenség, melyre fel lehet mászni, és melyen kapaszkodni lehet, a csemege és öröm építészeti remeke – ez a fa. De legfőképpen a fa kristálytiszta levegőt szűr magából az emberi tüdőnek, és kedves susogást a fülnek, mikor az ember fekszik éjszaka a hófehér ágyban, és várja, hogy a susogás álomba ringassa.

95. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fa
Manni>!

– Valamikor réges-régen élt egy átkozottul fura madár. Főnixnek hívták. Néhány száz évenként máglyát rakott, s azon elégette önmagát. Első unokatestvére lehetett az embernek. De valahányszor elégette magát, hamvaiból újjászületett. Úgy látszik, mintha ugyanezt csinálnánk mi is, újra meg újra. De mi tudjuk, amit a főnix nem tudott. Azt ugyanis, hogy istenverte ostobaságot cselekszünk. Minden istenverte ostobaságról tudunk, amelyet sok ezer év óta véghezvittünk. Amíg pedig tudunk róla, hisz itt van körülöttünk, láthatjuk, addig van remény rá, hogy egyszer abbahagyjuk ezt az átkozott máglyarakást, s azt, hogy beleugráljunk a tüzébe. Minden nemzedékben akad néhány ember, aki visszaemlékszik ezekre az ostobaságokra.

Fahrenheit 451, 372. oldal (Európa, 1982)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Isaac Asimov: Én, a robot
Stephen King: Éjszakai műszak
Philip K. Dick: Különvélemény
Stephen King: Titkos ablak, titkos kert
Stephen King: A Napkutya
Richard Matheson: Legenda vagyok
Stephen King: A remény rabjai
Bret Easton Ellis: Az informátorok
Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája
Andy Weir: A marsi