Marsbéli ​krónikák 219 csillagozás

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az emberiség a pusztulás szélén álló világát elhagyva a Marsra költözik. Az új kezdet reménye hívja, csakhogy ő magával hozza a régi félelmeit és vágyait is. Azonban a különös, új világ az ősi, kihalófélben lévő marslakókkal és a hatalmas, vörös-arany sivatagokkal teljesen megbabonázza, beleszivárog az álmaiba, és örökre megváltoztatja. Ray Bradbury 1950-ben megjelent műve ma is döbbenetesen friss és lenyűgöző.

A korábbi, ugyanezzel a címmel megjelent kiadások több elbeszélést is tartalmaztak, itt találhatók:
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák – Kisregények és elbeszélések

Eredeti megjelenés éve: 1950

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Ray Bradbury életműsorozat Agave Könyvek

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2012
204 oldal · ISBN: 9786155438745 · Fordította: Kuczka Péter
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2012
208 oldal · ISBN: 9786155049613 · Fordította: Kuczka Péter
>!
Európa, Budapest, 1982
494 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630726041

Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Howard Phillips Lovecraft


Kedvencelte 50

Most olvassa 11

Várólistára tette 148

Kívánságlistára tette 84


Kiemelt értékelések

Bla I>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Hirtelen a második egymást követő könyv, amely különleges környezetben mutatja be az Embert. Közel 70 éves, mégis kortalan, időtlen alkotás, az Emberről – bár Földön kívüli környezetben – s bizonyos fizikai feltételeket figyelmen kívül hagyva –, de tükröt tartva a Földet uraló faj elé, amely több mint 5000 éves írott történelme alatt nem változott eléggé. A rövidebb és hosszabb novellák sorozata olvasta során többször magam is szégyenkeztem. De nagyon örültem, hogy a kötetben megtaláltam mást is. A film ismerete után most olvashattam is a Fahrenheit 451-et. Ez a történet örökké él bennem, mint Homérosz, vagy Shakespeare történetei, soh’sem felejtem a könyveket megtanulók közösségét, hisz ők azok, akik átmentik jobb időkre az értékeket. Egy kicsit a MOLY-t is ilyennek gondolom. Szóval Bradbury örök! Mert mit is kezdhetnék magammal migránsként a Marson?

Spaceman_Spiff IP>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Hetven év… Hosszabb, mint egy ember élete.
Igen, néha didaktikus. Igen, néhol elszállt fölötte az idő. Igen, néha kiszámítható.
Közben pedig szívfájdítóan szép. Lélekfacsaróan aktuális. Tele játékkal és tűzzel és forrósággal és hideggel és reménnyel és szomorúsággal és sírásra késztető melankóliával. Tele mindazzal, ami az élet, amit szeretünk és amit szégyellünk abban, hogy emberek vagyunk.
Olvasás közben elkap a vágy, hogy kivonulj a világból, leülj és figyeld a létezést. Érezd mindazt, ami körülvesz, a szelet, a fényt, a mozgást és a mozdulatlanságot. Bradbury soha nem múlt el az a kisfiú lenni, aki számára a világ csodálatos és az élet lenyűgöző. De végtelenül fáj számára látni, mivé teszi az ember ezt a csodát. Életformánk, szokásaink, gondolkodásunk hogyan teszi tönkre nem csak azt, ami körülvesz minket, hanem saját magunkat is.
Bradbury Marsa egy tiszta asztal, amire egyenként kiöntheti az emberi élet alkotórészeit, jót és rosszat egyaránt. A hatalmas ezüst rakéták ugyanúgy hoznak tisztaságot ahogy rossz dolgokat, kapzsiságot, dühöt, szűklátókörűséget, fájdalmakat és régi hibákat. Az ember mindig magával viszi ezeket, nem tudja levetkőzni őket. De ha lehetősége van hátrébb lépni, ha kell, egy teljesen más bolygóra, csak hogy jobban rálásson ezekre, talán – de csak talán – képes valahogyan együtt élni velük, valamit változtatni mindezen.
A marsi csatornában úszó üres konzervek viszont mintha azt mutatnák, hogy sajnos talán mégse tudunk változni. És ez szorítja össze a torkot. Mert talán mi is olyanok vagyunk most, mint a marsiak, akik érzik a változást a levegőben, hogy valami történni fog, és ők nem tehetnek semmit. Pedig nekünk volt egy Bradburynk, aki ilyen könyveket írt…

1 hozzászólás
ViraMors P>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Álltak a verandákon, és próbáltak hinni a Föld létezésében, majdnem úgy, ahogyan valaha próbáltak hinni a Mars létezésében.

Bradbury egy mesebeli Marsra kalauzol bennünket, belélegezhető atmoszférával, ember számára elviselhető hőmérséklettel, Mars-lakókkal, marsi városokkal, különös álmokkal, rakétákkal és persze emberekkel. A különálló, sokszor egymástól függetlennek tűnő novellákból összeálló történet a Marson keresztül mesél a Földről és az emberekről. A Föld pusztulásáról, a Marsra induló első expedíciók bukásáról, az ember érkezéséről és annak következményeiről.
Eleinte külön-külön terveztem írni mindegyik novelláról, de ezek nem azok a történetek, amiket külön kell nézni, még akkor sem, ha elég sok van köztük, ami önállóan is olvasható. A lényeg, legalábbis szerintem, az összekép, amit Bradbury rólunk, emberekről próbál megtanítani, nekünk, embereknek. Mert milyenek az emberek? Miután elpusztították a Földet, célba vették a Marsot, de képtelenek valami újba fogni, viszik magukkal a régit: a nevekben, a mentalitásban, a viselkedésben. Mintha a nagy fejlődés közben csak a változásra lennének képtelenek…
Egyszerre szomorú és meghökkentő. hogy a Mars furcsa, mesei világát leszámítva, mennyire alkalmazhatók ezek a novellákról, a mai világra is. Legyen szó akár az amerikai kisvárosból elvándorló négerek kőkeményen realista történetéről, akár a Mars-lakók álmokkal operáló, helyenként weird-be hajlóan bizarr meséiről. A tanulság mindenhol ott van, és megállja a helyét majd’ 70 év elteltével is.

Oriente >!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Én a Marsbéli krónikákról nem akarok nagyon hosszan értekezni.
Klasszikus, olvasni kell.
Egyszer nekifogtam gyerekfejjel, de félbehagytam. Persze azért nem tetszett, mert nem értettem az allegóriát. Mert ez a melankolikus hangvételű novellafüzér ugyan a Földön kívül játszódik és tele van aranyszemű marslakókkal, de valójában a Földről szól és az Emberről, elejétől a végéig. Rétegesen, mélyen, sokoldalúan, költőien.
Egészében nem nyújtott katartikus élményt, de sok-sok szépséget találtam benne.

1 hozzászólás
mezei P>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Első könyvem Bradbury-től, és nem is tudom, mit vártam, de….Nem azt, hogy ennyire mellbe vág. Nem azt, hogy még mindig ennyire aktuális. Nem azt, hogy a könyvet olvasva időnként elfog az a kényelmetlen érzés, hogy szégyellem, hogy ember vagyok.

A könyv novelláskötet, és ezek a novellák, mint apró, kisebb-nagyobb nagyságú, különböző színű gyöngyszemek, egy lánccá fűződnek össze, hiszen a vége egyben a kezdete is valaminek. A kisebb terjedelmű, alig egy-két oldalas novellák egy-egy életképek, melyek színesítik, összekötik a nagyobb terjedelmű, elgondolkodtatóbb novellákat.

A cím ne tévesszen meg senkit: bár az események a Marson történnek, és még marslakókkal is találkozunk, a könyv elsősorban az emberekről szól. Az emberekről, akik annyira büszkék magukra, hogy észre sem veszik mások szándékait. Az emberekről, akik képtelenek tiszteletben tartani mások kultúráját. Az emberekről, akik először lőnek, és utána (se) gondolkodnak. Az emberekről, akik annyira önzőek, hogy fel sem fogják, ha másnak ártanak. Néha még öntudatlanul is spoiler. Az emberekről, akik még saját bolygójukra sem tudnak vigyázni.

Azt hiszem, van még mit tanulnunk.

Fallen_Angel P>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Az első Bradbury-könyvem, de biztosan nem az utolsó. Tekintve, hogy az eredeti kiadás 1950-ből való, reméltem, hogy nem valami bájosan ódivatú lesz az a jövőkép, ami nekem már többnyire a múlt. Hát, kicsit sem volt az.
A lazán összefüggő, különböző hosszúságú történetek között volt vicces (vagy sokkal inkább ironikus), volt meglepő, volt egészen költői hangulatú, volt nagyon amerikai, és volt teljesen abszurd is. Kicsit a marslakókról és sokkal inkább az emberekről szól, megmutatva utóbbiak minden gyarlóságát. A könyv talán leginkább sci-fi háttér elé rajzolt társadalomkritika. Elgondolkodtató. Újraolvasandó.

bonnie9 P>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Ma új kedvencet avattam.
Pedig nagyon nem annak indult. Az első néhány oldal után igazából rettenetesen megijedtem, hogy a sors valami fura szeszélye ismét tarimok/bobók/pszichovízionálók vagy más hasonló lények közé vetett. Aztán szinte egyik pillanatról a másikra, egy „véletlenül” elejtett párbeszéd után, rájöttem, hogy itt bizony rettenetes dolgok vannak készülőben, aminek nagy arcul csapás lesz a vége. Igazam lett.
És a fejezetek innentől nem győztek fogyni, én pedig újra és újra kerekedő szemekkel vártam a döbbenetet, ami sosem maradt el. Ugyanaz az elképesztő érzés kerített hatalmába, mint mikor először olvastam Vonnegutot. Minden fejezet/novella önmagában egy-egy apró katarzis, amik olyan állapotba hoznak, hogy amellett a vég szinte megnyugvással tölt el. Hihetetlen környezetbe és helyzetbe csomagolt valószerűtlen történet(ek) – bizonyos értelemben pedig mégsem annyira valószerűtlen – olykor finoman beleszőtt, máskor keményen odamondott kritikával.
Zseniális.

6 hozzászólás
mandris>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Na, az idei „sci-fi” címkéjű olvasásaim közül talán ez az, ami a legtávolabb esik a hard sci-fitől. Itt ugyanis a Mars, az űrutazás valóban csak írói eszköz, hogy Bradbury – ha kell – olyan helyzetekbe helyezhesse szereplőit, amelyek a Földön minden alkotói szabadság ellenére sem valósulhatnak meg, így azonban az író szabad kezet kapott, hogy az embereket – mert a sok kis történet elsősorban azért mégiscsak róluk szól – éppen olyan helyzetbe hozhassa, amilyenbe csak akarja. Ennek megfelelően – legalábbis bennem – nem is alakult ki egy koherens kép a marslakókról, az azonban számtalanszor megesett velem, hogy úgy gondoltam, hogy igen, ilyen helyzetben ez egy tipikusan emberi reakció.
Ui: Természetesen, mint minden többé-kevésbé önálló történeteket tartalmazó kötetben, ebben is voltak olyanok, amik jobban, és olyanok, amik kevésbé tetszettek. Egyik személyes kedvencem – A második Usher ház – két okból is tetszett: egyrészt nemrég olvastam Poe néhány novelláját, amelyekre hivatkozott, másrészt mivel ebben már megjelentek azok a témák, amelyeket aztán a Fahrenheit 451-ben fejt ki ismét bővebben.

entropic P>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Nem emlékeztem, hogy ez ilyen jó. Szép és melankolikus, és van benne valami őseredeti amerikaiság, amit én nagyon szeretek: az a remény vagy hit vagy micsoda, hogy ugyan elcsesszük ezerszer, de azért csak megpróbáljuk még egyszer, és majd a következő alkalommal hátha nem fogjuk elcseszni. Hátha.

2 hozzászólás
mohapapa I>!
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Ray Bradbury ma már fogalom. A Marsbéli krónikák, Ray Bradbury-től, szintén az. Szerelmem úgy kezdődött Bradbury-vel és a Marsbéli -vel, hogy valamikor a ’80-as évek elején megjelent egy egyenborítós kislemez (tudjátok, bakelit, kb. 20 cm átmérő, egy oldalon egy szám) a Rockhullám sorozatban. Az egyik oldalán a Hit együttes A vén csavargó halála című száma volt. Azt a Hajógyári szigeten hallottam egy koncerten. Jó szám. A kislemez másik oldalán egy számomra ismeretlen banda nyomott egy instrumentális számot. A szám címe megegyezett az együttes nevével, ami viszont megegyezett egy lengyel sci-fi író egyik regényének a címével (amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy ennek Stanislaw Lem-nek van egy Solaris című könyve. Sercegősre hallgattam a Solaris Solaris -át*, és egy tabáni koncerten meglepődve konstatáltam, hogy a Solaris együttes lejátszotta a színpadról az LGT-t. A mai napig mindkettő kedvenc együttesem. No, és aztán a Solaris megjelentetett egy nagylemezt, Marsbéli krónikák címmel. Maga a tökély!**
Bradbury könyve csak jóval később került a kezembe. Meglepő fordulattal, ha jól emlékszem, Apu polcán találtam rá, abban a régi, keménytáblás, narancssárga borítós kiadásban.

Akkor csalódást okozott. Pörgősebb sci-fi-re gondoltam.
Mert Bradbury nem pörög. Bradbury nem űroperákat ír. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író, aki ír sci-fi-t is. Bradbury egy csodálatos tollú író, gyönyörű képekkel, metaforákkal, leírásokkal, érzékeny és finom témákkal. De tizenévesen erre még nem voltam nyitott.

Sokkal később, túl egy keresztény felindulásból elkövetett önkönyvtár szelekción, aminek Bradbury is áldozatul esett (Varga Petyushoz került a könyv, tudtam, jó helyen lesz nála), de később kétségbeesett keresgéléssel újra beszerezve, újraolvasva már egészen másképpen hatott. Ez a kiadás az Európa Zsebkönyvek vaskos kötete volt, a leszálló rakétával, zöldeskék borítóval és több egyéb novellával.
No, ennél az olvasásnál már ütött, amit olvastam!

Most azért került újra a kezembe a könyv, mert megnéztük szerelmetesfeleségtársammal a nyolcvanas években készült, Rock Hudson-ös, háromrészes filmfeldolgozását. (Sokkal rosszabbra számítottam. Ennek mércéje volt, hogy a sci-fi iránt olvasnivaló formájában tökéletesen közömbös párom ezt mondta:
– Arra nagyon jó, hogy kedvet csináljon a könyv elolvasásához!
És ez nem semmi mondat. S még hozzátette:
– Bradbury, ha ilyen a könyv is, nem is annyira sci-fit ír, hanem filozófiát.
Én inkább azt mondnám: költészetet.)

A filmet nézve többször bizonytalan voltam, hogyan is volt mindez az eredetiben. Lemeltem a polcról az immár sovánka Agave-s kiadást (ebben csak a Marsbéli van), és újra elolvastam.
Bradbury két civilizácó kipusztulásán keresztül dicséri az életet. Az emberek akaratlanul kiírtják a marslakókat (a' la H. G. Wells), akik itt egy nem technológián, hanem filizófián alapuló, de roppant magasrangú civilizciót építenek ki.
A marslakók és a földiek között valami különös, törékeny kapcsolat szövődik. Nem konfliktus-menes, mert a marsbéliek kezdetben félnek az embertől, ezért védekeznek. Aztán már csak magányosak, és szeretet koldulnak. Aztán kihalnak. Ahogy az ember is, csak mutatóba marad belőle itt-ott.

A könyv nem egy egybefüggő történet, hanem egy lazán, mégis szervesen egymásba kapcsolódó novellafüzér. A filmmel ellentétben nincsen kozponti alakja. Illetve a Mars az, és az emberek-marslakók kapcsolata. Ami végső soron az ember felelősségének, felelőtlenségének, magányának, szeretetéhségének a bemutatására szolgál.

A történetek, rövid impressziók ütősek, szépek, líraiak. Mondom, arról szólnak, hogy élni kell, élni szép, és élni csak kölcsönösen egymásra utalva lehet és érdemes.
S az ember végül nem hódítja meg a Marsot, hanem hozzá menekül, hogy az befogadhassa őt. Mert amit meghódítunk, azt jobbára elousztítjuk, felemésztjük. Szeretni csak alázattal lehet. Így lehet végső kicsengés, hogy amikor az apa elviszi kirándulni a feleségét és a gyerekeit, hogy mindenképpen és feltétlenül mutat nekik marslakókat, spoiler

Bármerről nézem, Ray Bradbury az egyik kedvenc íróm.

* https://www.youtube.com/watch…
** https://www.youtube.com/watch… ; 2015-ben megjelent a második része is: https://www.youtube.com/watch…


Népszerű idézetek

Laren_Dorr>!

– Igen, Bigelow, közülük való. Őt és Lovecraftot és Hawthorne-t és Ambrose Bierce-t és a rémület és fantázia és borzalom összes meséit, és ami azt illeti, a jövő meséit is, mind elégették. Könyörtelenül. Törvényt hoztak. Ó, igen, kicsiben kezdődött. 1950-ben és 60-ban még csak egy homokszem volt. Cenzúrázni kezdték a képregényeket és a detektívregényeket, és természetesen a filmeket, innen vagy onnan, hol az egyik, hol a másik csoport, politikai elfogultság, vallási előítélet, szakszervezeti nyomás alapján. Mindig akadt kisebbség, amely félt valamitől, a nagy többség pedig félt a sötéttől, félt a jövőtől, félt a múlttól, félt a jelentől, félt önmagától és önmaga árnyékától.

2005. április. A második Usher - Ház, 123. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Howard Phillips Lovecraft
5 hozzászólás
bonnie9 P>!

Kik vagyunk mi egyáltalán? A többség? És ez válasz? A többség mindig szent, mi? Mindig, mindig: nem tévedhet soha, egyetlen jelentéktelen pillanatra sem? Sohasem tévedhet, még tízmillió év távlatában sem? Mi ez a többség, és kikből áll? És mit gondolnak ezek, és hogyan lettek ilyenek? Megváltoznak valaha? És hogy az ördögbe keveredtem én ebbe a többségbe? Nyugtalan vagyok. Claustrophobia ez, félelem a tömegtől vagy józan ész? Lehet, hogy egy embernek van igaza, míg az egész világ azt hiszi, hogy nekik van igazuk?

2001, június. "S ragyog még a holdsugár"

Kapcsolódó szócikkek: többség
moonsugar>!

Meséljen valamit erről a civilizációról – mondta, és a hegyi városok felé intett.
-Tudtak a természetben élni és a természettel élni. Nem arra törekedtek, hogy emberek legyenek, és ne maradjon bennük semmi az állatból. Mi elkövettük ezt a hibát (…) Ostobák voltunk. Megpróbáltuk odébb taszigálni Darwint, Huxleyt és Freudot. Nem nagyon mozdultak. Akkor mi, idióták, megpróbáltuk lerombolni a vallást. Ez meglehetősen sikerült. Elvesztettük hitünket, és azon tűnődtünk, hogy mire való az élet. Ha a művészet nem több, mint a vágy zátonyra futott tükröződése, ha a vallás nem egyéb, mint önámítás, mire jó az élet? A hit mindig válaszolt minden kérdésre. De Darwinnal és Freuddal az egészet kiöntöttük a kanálisba. Elveszett emberek voltunk és vagyunk.
– És ezek a Mars-lakók megtalálták magukat?- kérdezte a kapitány.
– Igen. Tudták, hogyan egyesítsék a tudományt és a vallást, hogy a kettő váll váll mellett dolgozzék, és egyik se tagadja, hanem gazdagítsa a másikat.
-Ez eszményinek hangzik.
– Az volt. Szeretném megmutatni magának, hogyan csinálták a Mars-lakók.
(…)
Spender elvezette egy kis marsbéli faluba, amely hűs, tökéletes márványból épült. Nagyméretű frízek gyönyörű állatokat, fehér lábú macskaféléket és sárga lábú napszimbólumokat ábrázoltak; bikraszerű állatszobrok, férfiak és nők, és hatalmas, kecses kutyák szobrai álltak ott.
-Tessék, a válasz, kapitány!
-Nem látom.
A Mars- lakók az állatok körében fedezték fel az élet titkát. Az állat nem kérdi az élet értelmét. Él. Magáért az életért. Élvezi és gyönyörűségesnek találja az életet. Nézze a szobrokat, az állatszimbólumokat.
– Pogány dolog.
– Ellenkezőleg, ezek Istennek szimbólumai, az élet szimbólumai. Az ember túlságosan emberi lett és túl kevéssé állati a Marson is. És a marsbéliek rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük, hogy miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása, és olyan szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A mars-lakók rájöttek, hogy azt a kérdést : „Miért is élünk egyáltalán?" mindig háború és reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, és nem volt szüksége bizonyítékokra.

legrin P>!

Annyi minden történt ma. Úgy érzem, negyvennyolc órát álltam a zuhogó esőben esernyő nélkül, kabát nélkül. Bőrig áztam az érzelmektől.

58. oldal

legrin P>!

Az Idő szaglott a levegőben. Elmosolyodott, és játszani kezdett a képpel. Jó kis gondolat. Milyen szaga lehet az Időnek? Mint a pornak, az órának meg az embernek. És milyen hangja van az Időnek? Mint a kopogó víznek egy sötét barlangban és mint a sírásnak és mint üres ládák tetejére gördülő göröngyöknek és mint az esőnek. És tovább, milyennek látszik az Idő? Az Idő olyannak látszik, mint egy fekete szobában csendesen hulló hó, vagy mint egy némafilm egy régi moziban, mint százmilliárd arc száll, száll a semmibe, mint az újévi léggömbök.

95. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
mezei P>!

A házasság fiatalon megöregíti, megszokottá teszi az embereket.

15. oldal, 1999. február. Ylla

Laren_Dorr>!

Távoli part volt a Mars, és az emberek hullámokban szóródtak szét rajta. Minden hullám más volt, erősebb volt, mint az előző. Az első hullám térségekhez, hideghez, egyedülléthez szokott embereket vitt magával; farkasvadászokat; szikárak voltak, és arcukról az évek leszedték a húst, szemük mint a szögek hegye, és kezük, akár a régi kesztyűbőr, alkalmas megfogni bármit. A Mars ezeknek semmit sem árthatott, mert nyílt síkságokra és prérikre születtek, amilyenek a marsi mezők. Megjöttek és kicsit enyhítettek az ürességen, hogy mások is bátorságra kapjanak és kövessék őket. Üvegtáblákat raktak az ablakkeretekbe és fényt az üvegtáblák mögé.
Ők voltak az első férfiak.
Mindenki tudta, hogy kik lesznek az első nők.

2002. oldalktóber. A part, 103. oldal

4 hozzászólás
SophieOswald>!

Ha a valóság nem lehetséges az álom is jó.

147. oldal, 2005. szeptember. A Mars-lakó (Agave, 2012)

bonnie9 P>!

– Mi sohasem érthetünk egyet – mondta.
– Értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet […]

2002, augusztus. Éjszakai találkozás

mezei P>!

"Langy esők jönnek s föld illata száll,
és köröz a légben majd fecskemadár,

és ungnak a békák az éji tavon,
és szilvafát lenget a lágy fuvalom,

és a rigók mondják és torkuk remeg
a kis kerítéseken éneküket,

és nem beszél senki a háborúról,
s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor?

S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,
hogy hol van az ember, jaj, hova már?

És új tavasz ébred és kezd életet,
és hogy mi elmúlunk, nem látja meg."

(Sara Teasdale)

192. oldal

1 hozzászólás

Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Andy Weir: A marsi
Piers Anthony: Az emlékmás
Stephen King: Éjszakai műszak
Philip K. Dick: Különvélemény
Németh Attila (szerk.): Fényévek
Neal Stephenson: Gyémántkor
Steve Alten: Meg – Az őscápa
Michael J. Martinez: A Daedalus-incidens
C. S. Lewis: A csendes bolygó
Lao Sö: Macskaváros krónikája