Kaleidoszkóp 91% 96 csillagozás

A könyvet még a hetvenes évek végén olvastam először. Lenyűgözött. Most kapva-kaptam egy 1974-es kiadású újabb példányon.
Bradbury sci-fi-je egy aggódó látomás a jövőről. Az emberiség jövőjéről, amely már – mint tudjuk -"elkezdődött". Napjainkról tehát, az ember mindennapjairól, amely az elkezdődött jövőt alapozza a mában. Mintegy hetven éve elkezdett munkássága gyümölcsei a mában is friss aktuális mondanivalót, üzenetet hordoznak, mert az általa korán felismert megatrendek, mint a technicizálódás, az elidegenedés, a gép, mint vetélytárs – amely hasonlít hozzánk, de lehetőségeiben különbözik is tőlünk, s felülmúlhat bennünket – azóta eluralkodtak rajtunk. Bradbury írásai mutatják, hogy csak szilárd morális szellemiséggel lehetünk győztesek!
Tapasztalati elemek, emlékezés, asszociációk, felidézés, képzelet, kockázat, kreativitás, ismeret-alkotás: Bradbury szépírói igényű novelláival útba-igazít és végigvezet bennünket e logikai soron, s mindenki addig jut a megértésben, ameddig a saját fantáziája tart… de mindenkinek olvasni kellene!

Bradburyben sosem lehet csalódni. Minden novellája gyönyörű, mindenkinek érdemes tőle olvasnia. A fókuszban főleg az emberi jellem, lélek áll. Illetve most több novellában a bolygók érzéseiről is szó esik.
Pár novelláról:

Az itt oroszlánok vannak csodálatos nyelvezettel mutat be egy idegen bolygót, aki egy hölgy. Tisztelettel, csodálattal, odafigyeléssel kell bánni vele, akkor elhalmoz kincseivel.
Ellenkező esetben pokollá teszi az életünket.
Hát nem ilyen a mi barátnőnk is?
Az Eltűnt város a Marson témája szinte ugyanez.
A Város is ebben a témában mocorog, csak kicsit borúsabb a kép.

A Gyilkos erősen tükrözi a hozzáállásomat a telefonokhoz, reklámhoz, tévéhez. Tök megnyugtató volt olvasni. Csak egy kis csendre vágyik a jóember, meg, hogy ne kelljen mindenről mindenkinek mindig pontosan beszámolni. Aztán persze még ő a pszichiátriai eset, és a cellájában élvezheti a csendet. Na igen…

Szakács Ferenc utószava is lenyűgöző.

„Maradna minden, csak az ember nem, aki akkor is vadászik, ha nem éhes, akkor is eszik, ha jóllakott, és akkor is aljas, ha senki se bántja.”

Nagyon nehezen hangolódtam rá. Hogy bennem volt-e a hiba? Hmmm. A hangulat lehetett a hibás. Nem jókor olvastam.
Az elbeszélések érdekesek, és inkább érződnek valóban annak, mint scifinek. Némelyiknél el is felejtettem, hogy milyen könyvben olvasom. A leírások sokkal erőteljesebbek, mint a cselekmények. Legjobban A mosoly tetszett, az Éjszakai telefon, és az És újra a Föld. A történetek rólunk emberekről szólnak, de eléggé lelombozó hangulatúak. Én legalábbis ezt éreztem. Mindazonáltal van bennük valami megnyugtató csendesség. Nem tudom pontosan megfogalmazni.
Úgy döntöttem, hogy alkalomadtán elkezdem szigorúan egyenként elolvasni őket esténként, mintha mesélnék magamnak. Hátha befogadóbb leszek irántuk.

Kevesen írnak úgy mint Bradbury, ezt el kell ismernem, élmény olvasni.
Ami miatt nem 5* az, hogy a történetek közt voltak gyengébbek, már mint az ötletet találtam gyengébbnek.
Persze többségbe voltak a jó novellák, közölük is amik igazán tetszettek, A mosoly, Bőrük sötét volt a szemük arany, Kaleidoszkóp, A vakáció.
Azt hiszem ezeket többször el fogom olvasni, mert tényleg gyöngyszemek.

A kötet néhány novellája hiába bukkan fel más kötetekben is, hiába olvastam már többször is többet közülük, mindig csodálatos hatásúak. Különös történetei előszeretettel játszódnak a Marson. Mégis mindig nagyon emberi problémák, vágyak, gondolatok bukkannak fel a szereplőkkel történő meglepő történések mélyén. Sok mindentől félti az embereket, az emberiséget. Ezeket az aggodalmakat, véleményeket úgy tudja a fantázia szülte különös helyzetekbe ültetni, hogy végig izgatottan, ámulattal lehet követni a mesét, majd nem marad el az esedékes csattanó sem.

Az utóbbi időben olvasott számos elbeszélés- vagy novellagyűjtemény közül – azok akár egy író, akár több szerző műveit tartalmazták – ez volt az, amelyik a legjobban magával ragadott, a legerősebb hangulattal rendelkezett. Az egyes történetek között semmilyen összefüggés nincs, de az adott sorrendben történő olvasás azt a különös hangulatot, amit magamban jobb híján „marsbélinek” nevezek, tovább erősítették. Ugyanez a hatás volt érezhető a Marsbéli krónikáknál, ezért innen az elnevezés. Még azt is állítom, hogy jobban tetszett a Marsbéli krónikáknál is, a témák, helyszínek változatossága, a meglepetések, a művészetek erejének ábrázolása, a mesei elemek jobban hatottak rám és kedvenc Bradbury kötetemmé tette, azzal, hogy a 19 történet közül nem tudnák 10-nél kevesebb kedvencet mondani.
(Az egyik kedvenc az Itt oroszlánok vannak, felteszem, ez ihlette a borítót, amin én csak a az olvasás vége felé észleltem, hogy mit is ábrázol – gondolom a férfiak ezt rögtön észrevették…)

Ray Bradbury minden egyes novellája a lélek egy húrját pendíti meg. Néha egy mély, búskomor hang szólal meg, néha egy lágy, boldog hang zeng. Ez a kötet a lélekskála szinte mindegyik húrját megpendíti, és egyesek rövid, még mások hosszabb ideig visszhangoznak.
Két novellát mindenképpen kiemelnék:
-A Gyilkos : egy időtlen elbeszélés, ami bár rég íródott, olyan mintha a jelent írná le.
-Az űrhajó : ha csak fele olyan jó apa lehetek egyszer, mint Bodini, már megérte élnem.

Ezt a könyvet @zamil értékelése alapján választottam Ray Bradbury-től, egyrészt mert olvastam volna már tőle valami újat a Fahrenheit után, másrészt mert pont közeledik is egy kapcsolódó kihívás vége.
Rettenetesen tetszettek a történetek!
Néhány a kedvenccé váltak közül:
– Bőrük sötét volt, s a szemük arany – Amikor olvastam, eszembe ötlött egy hasonló történet a tavaly téli Galaktika valamelyik számából. A sztori szinte ugyanez, csak elefántok vs. emberek. (Közben meg is találtam: Mike Resnick: A Neptunusz elefántjai)
– Esik az eső, egyre esik – Jaj az olvasás óta bepánikolok az esőtől :P
– A gyilkos – volt benne jó pár Fahrenheites áthallás :)
– Kaleidoszkóp – Borzongatóan szomorú
– Az eperszínű ablakszem – Megint csak az ember van középpontban, mint mindegyik történetben.

Biztosan elő fogom venni még a történeteket újraolvasásra.

Bradbury.
Ezzel mindent elmondtam. (Kicsit részletesebben.: http://moly.hu/ertekelesek/1575251) Nem is szaporítom a szót azzal, hogy Bradbury írásai lírai sci-fi-k, s már ez is micsoda látszólagos ellentmondás. Mondom: látszólagos. Mert Bradbury írásaiban a tér, az idő, a technika mindig másodlagosak. Az élvezetet nem is annyira a történetek, a cselekmények adják, hanem a pasztell megfogalmazások. Még akkor is, amikor pusztulásról, magányról, öregségről van szó. S ettől szép lesz, amit ír. Akkor is, ha tartalmilag, mondanivalóilag nem szép.

A kis happolt kötet: válogatás. Az előző két, olvasott kötetben (A Toynbee-átalakító és a Gyógyír búskomorságra) már tartalmazott jó pár novellát ebből a kötetből. Bár nemrégen olvastam őket, nem bántam az újraolvasást. Ilyen volt a Tengerpart alkonyatkor, a Bőrük sötét volt, a szemük arany, az Itt oroszlánok vannak, a Szasszaparilla ilat, Az ajándék. Érdekes (vagy nem is?), de nem voltak unalmasak. Pedig nem akartam őket újraolvasni. De leragadtam megint.

Viszont ami megrázott, a címadó Kaleidoszkóp. A kommunikáció halála és halál kommunikációja, embercsillag a Föld egén… Iszonyatos, borzasztó, gyönyörű.
A szerkesztő, Kuczka Péter nem röstellte viszont egy jóformán egáltalán nem sci-fi-vel feloldani a kötetet. Az Aranysárkány, ezüstszél sokkal inkább kedves kínai tanmese, mint sci-fi. de a kötetben, és ez a csel, ez a döbbenet, simán elfér.
Mert ahogy mondtam már, Bradbur nem sci-fi író. Bradbur: író.

Bradburyt olvasva egyértelművé válik, hogy igenis a tudományos fantasztikum is lehet szépirodalmi minőségű, akárki mondja is ennek ellenkezőjét.
Elgondolkodtató novellákat kapunk ebben a kötetben, ahol nem a fantasztikumon van a hangsúly, az emberek, azok érzései, gondolatai, viselkedése a fontos.
Minden novella erős és ad gondolkodni valót bőven.