Fahrenheit ​451 és más történetek 89% 381 csillagozás

Furcsa szembesülni vele, hogy egy több mint hatvan éves regény mennyire aktuális, vagy hogy bizonyos társadalmi és kultúrális kérdéseket mennyire előre látott. Vagy inkább rémisztő, hogy azokkal a problémákkal, amiket a fejlett információs társadalom és a városi civilizáció hozott létre, ennyi idő alatt sem tudtunk megbirkózni?

Az, hogy Bradbury jól és szépen írt, már szinte közhely. Annak az embernek a szemével látta a világot, aki a vidéki Amerikából jött, és beleöregedett az egyre fejlettebb technikai világba – ami az emberi lélek tekintetében viszont talán örökké változatlan marad. Szereplőinek egyszerű és egyszersmind összetett vágyai és lelke van, vágyuk a szabadságra, az egészséges identitásra, a boldogságra, a kötődésre – kérdezem én: megvannak ezek mind a mi életünkben? Mennyivel vagyunk „fejlettebbek” például a Fahrenheit 451 alakjainál?

És még azt muszáj megemlítenem, mennyire csodálatos, hogy Bradbury nem azt mondja, hogy a könyvek önmagukban az értékesek. Nem, a könyvek azok csak hordozók. Nem az a fontos, hogy az ember hány könyvet olvasott el, hanem hogy mennyit értett meg belőlük, mennyin gondolkodott el, hány után tört rá a késztetés, hogy elmondja a gondolatait, megkérdezzen másokat, ők mit gondolnak? Nem attól kell félni, hogy elégetik a könyveket. Hanem attól, hogy megmondják, hogyan gondolkodj, hogyan lásd a világot, hogy elfogadd a kész válaszokat, és ne is vedd észre, hogy valami mégis hiányzik az életedből.

Már a Marsbéli krónikák olvasása óta tudom, hogy Bradbury milyen szépen ír. És hogy milyen jól ismeri az embereket. Mindegyik novella érdekes, hangulatos volt, de nyilván, és nem véletlenül címadó Fahrenheit 451 vitte el a pálmát. Ez egy hihetetlen, hátborzongató és fájó disztópia. Olvasása közben óhatatlanul is adódik az összehasonlítás az 1984-gyel. Nagyon nehéz megfogalmaznom a különbséget, de valahogy úgy tudnám leírni, hogy míg Orwell egy hegyes szögekkel kivert izzó vasgolyót nyom le a torkunkon, addig Bradbury ugyanezt a vasgolyót egy finom, édes vörösbor kíséretében adja be nekünk. A végeredmény ugyanaz – szép csendesen elvérzünk –, de Bradbury olvasása közben legalább jól érezzük magunkat. Már aki szereti a finom, édes vörösbort.

Nagyon szeretem Bradburyt, ideje volt már ezt a kötetet is elolvasnom. A Fahrenheit szerintem már nagyon aktuális, egyre jobban sodródunk egy ilyen világ felé, mennyiszer látható itt is, hogy még az olvasó emberek sem tudnak értelmezni dolgokat. Mindenkinek el kellene olvasni. A Tűz és jég nyomasztó volt, nagyon izgultam a főhősért, elborzasztó lehet ezzel a tudattal felnőni és élni (ilyen rövid ideig, épp, hogy felfogod-megérted és tennél valamit, már vége). Az Einar bácsi nagyon szép történet, az Időgép érdekes, voltaképpen mindegyiknek megvan a maga varázsa és jelentősége. Jó kis válogatás, biztos, hogy újra fogom még olvasni.

Első olvasásom az írótól és keresem a megfelelő jelzőt a történetekre, de azt hiszem egy szóval nem igen fogom tudni kifejezni amit mondani szeretnék.

Meglepő, furcsa, mellbevágó történetek ezek, olyan vezérfonallal ami alapvetően más mint amit megszoktunk. Ez már az első történetben felrázott, megmozgatott. Tűzőrök akik tűzet gyújtanak. Egy rendszer ahol tilos olvasni… Kicsit Orwell utópiájára, az ő Állatfarm és 1984 regényeinek hangulatára emlékeztetett, amik kedvenceim.

Nagyon érdekes elgondolások, formabontó, vagy hogy is mondjam a megszokottól elrugaszkodó ötletek. A mi lenne ha csak egészen rövid lenne az életünk, napokba mérhető, mit tennénk, mik lennének fontosak? A viszonylagosságot ez a történet annyira jól szemlélteti, hiszen attól függ a rövid szó jelentése, hogy honnan nézzük. Tekinthetünk a valós átlag életkorra is úgy, hogy rövid és mégis mennyi felesleges dologról hisszük, hogy életbevágó…

De ezen túl görbe tükör is sok helyen a mai társadalmi irányok rémisztő jövőbeni lehetőségeit mutatja meg, amelyek azért erősen veszélyesnek látszanak, ha nincsenek határok, szabályok amik megállíthatják a folyamatokat.
Szóval tetszettek a történetek és biztosan fogok még olvasni az írótól.

Igyekszem bepótolni az elmaradt klasszikusokat, így ezzel a könyvvel kezdtem az ismerkedést Ray Bradburyvel. A Fahrenheit 451 az egyik legismertebb története, az ember nem tudja kikerülni, és nem is szabad. Így hát kézbe vettem és elolvastam ezt az érdekes kötetet. De jöjjön az értékelésem:

Fahrenheit 451
A címadó novella Bradbury leghíresebb műve ezen túlmenően is az egyik leghíresebb dísztópia, és le szeretném szögezni, teljesen jogosan. Hiába a több, mint hatvan év, ez a novella túlságosan is eleven, túlságosan is aktuális. Eltekintve az elmúlt év ominózus eseményéitől spoiler a novella feltár nekünk, egy annyira nem is hihetetlen jövőképet, ahol nincs szükség műveltségre, tanulásra, ahol mindenki a mának él. Ahol az állam nem szereti az okos, értelmes embereket. Bradburyt egyébként a náci könyvégetések ihlették, és ettől nehezen tudtam elvonatkoztatni, hiába is játszódott a történet az USA-ban, akarva-akaratlanul a náci Németország eseményeit képzeltem el. A történet szépen van felépítve, végig nagyon izgalmas, és a belső romantikus énem annyira vágyott egy boldog befejezésre spoiler

Tűz és jég
Ha teljesen őszinte akarok lenni, ez a novella van olyan jó, mint a Fahrenheit 451, és éppen ezért is lep meg, hogy semmit nem hallani róla (vagy legalábbis én nem hallottam róla korábban). A kötetből egyértelműen ez volt a kedvenc novellám. Nagyon ötletes és roppant kreatív volt a bolygó és a rajta élő emberek élete. A novella nagyon izgalmas, és még egy ilyen apró történetben is érezni a társadalmi szálat. Bradburynek tényleg jó érzéke van ahhoz, hogy bármilyen rövid történetbe is beleszője korunk társadalmi problémáit. Ebben a történetben, ahol az emberek 8 napig élnek, Sim életén keresztül végigkövethetjük, milyenek is vagyunk, milyen társadalmi problémákkal küzdünk meg újra és újra, kortalanul. spoiler

Innentől kezdve a többi négy novella más. Úgy éreztem sokkal optimistább hangvételűek, sokkal inkább az emberi élet egy-egy kardinális időszakára helyezik a hangsúlyt. Ebben kiemelkedő volt egyébként az Időgép, ami pontosan megmutatja azt, miért is olyan élvezetes fiatalon idős embereket hallgatni. Miért is tölt el minket izgalommal. Megismerhetünk egy másik életet, egy másik kort. Olvasás közben eszembe jutott, hogy nagypapám a halála előtt gyakran mesélt nekünk történeteket, a gyermek- és fiatalkorából. Olyan kedves és vicces történetek, amik teljesen jelentéktelenek lehetettek, amikor átélte őket, én mégis szép emlékként őrzöm, már helyette is. Ezzel szemben A nyári futás hangja és az R, mint rakéta a felnőtté válás, a gondtalan gyermekkor elengedésének érzését mutatja be nekünk. Hogyan is válunk felnőtté, hogyan kezdünk el lépkedni ezen az úton. Végül az Einar bácsi pedig egy felnőttet mutat meg nekünk, aki már nem képes arra amire fiatalon még az volt. Siratja az elmúlt életét, és céltalannak érzi magát.

Az első kettő komolyabb társadalmi problémát felvázoló, nagyobb horderejű novella. Míg a másik négy szerintem lazán összefüggő, egy ember életéének főbb állomásait mutatja be. Ezek már nem sci-fik és nem dísztópiák, mint az első két novella, de nagyon ötletes volt ebbe a kötetbe beleválogatni őket.
Az Agave borítóra nem is mondok semmit, egyszerűen hibátlan, tökéletesen illik a címadó novellához.

Soha nem olvastam még Bradburyt, úgyhogy arra gondoltam, in medias res a leghíresebb művével indítom a munkásságával történő ismerkedést. A novellafüzér a könyvben amolyan tejszínhabként díszelgett a torta tetején.

Könyvet égetni vagy akár csak megsemmisíteni, egyenlő az enyészet és a halandóság pártfogásával. Sosem tudtam elvi szinten sem egyetérteni az égetésekkel, de úgy általában a könyvek betiltásával sem. Mert egy könyv megsemmisítése az örökké valóságnak faragott gondolatok megsemmisítése is egyben, amelyek a szerző híján már soha nem virágozhatnak ki ugyanabban a formában újra. Riasztó látni, hogy a Bradbury által megfestett elidegenedett társadalom mennyire áruba bocsátja az érzékeit és az idejét. Hatalmas tévéfalakon megy a reklámok közé tett műsor, sem otthon, sem a metróban nem lehet szabadulni a hirdetésektől, nem csoda, ha Montag begolyózik tőlük. Az pedig meg sem lep, hogy a család két tagja igazából még csak nem is ismeri egymást. Riasztó jövőkép, de talán nincs is annyira messze, mint gondolnánk.

Beatty egyébként tipikus luciferi figura, mintha Madách színművéből lépett volna ki. A kultúra birtokában kel hadra a kultúra ellen, és siet a célja felé, ami talán nem lehet más, minthogy ő legyen az utolsó, akinek még van fogalma a könyvekről. Halálával halhatatlanná válna, mint egy ördögi mérföldkő az emberiség történetében. Nem csoda, hogy Montag is ódivatú módon gondoskodik róla.

Bradbury írói stílusa egy kicsit olyan nőre emlékeztet, akiről tudom, hogy szép, de mégsem tetszik nekem. Remek képeket használ, úgy a természetből, mind a hétköznapokból, és annyira belemászik a főhősei fejébe, amennyire csak lehet. A fontos fordulópontokon viszont megfelelően tömör, valószínűleg tanítani kellene. Mégis valahogy úgy érzem, nem ez az, ami igazán tud hatni rám, de majd olvasok tőle mást is, hátha megváltozik a véleményem.

A novelláin egyébként ezt a stílust könnyedén fel lehet fedezni. A legerősebb történet egyértelműen a Tűz és jég, amely a lehetetlen körülmények között is kibomló makacs élni akarásnak állít emléket. Meglepő, hogy egy áldozatokkal járó, ám mégis pozitív végkifejletet írt neki a szerző. A többi történet már lazább, kedvesebb és még optimistább. Az R mint Rakéta egy kicsit az elszántságnak próbál hódolni, ahol a vágyak végül teljesülnek. Az Einar bácsi egy még tündéribb történet, amely egy vakvágányra futó élet helyrebillenését mutatja be. A Nyári futás hangja pedig tovább vezet minket ezen a úton a gyermeki világba, amely ablakot nyit a kemény munkára és az eljövendőre. Egyedül talán Az időgép lógott ki ebből a sorból, amely inkább az időskori élettapasztalat szemünk előtt lévő értékeit villantja fel, de ennek a történetnek is egy derűsen optimista ízt kölcsönzött Bradbury.

Alighanem nem ez volt az utolsó olvasásom tőle.

Bradbury-vel kapcsolatban kicsit későn ébredő típus vagyok, ugyanis a Martian Chronicles nem jött be elsőre, de a Fahrenheit után már jobban értem őt: nem kell figyelni a történetre, az csak keret, nem feltétlenül logikus, sokszor nincs is benne összefüggés. Ehelyett Bradbury művei inkább költemények, amelyeknek a mondanivalója talán nem is olyan direkt, hanem valami sokkal mélyebb pontot érintenek meg az emberben.

A Fahrenheit 451 egy olyan világot ír le, amelyben az emberek „felismerték” a tudás káros voltát. A könyvek – és igazából minden mű, ami bármilyen tudás átadására alkalmas – csak bonyodalmakat okoznak, ahelyett, hogy mindenki éldegélne nyugodtan, beburkolózva a saját kis világába. Bármilyen tevékenység – beleértve az agresszív jellegűeket is – csak az állam jóváhagyásával, illetve irányításával történhet.

Itt jön azonban a zseniális csavar: az emberiség ezen új korszaka nem valamiféle diktatúra, agymosás, vagy hasonló eredménye. Ezt az emberek – vagy legalábbis a többség – saját maga akarta, gyakorlatilag a kormány (kormányok?) meghajolt a népakarat előtt. Így tehát a lázadónak nem tud a rendszer ellen harcolni – saját magával kell meghasonulnia, sőt, gyakorlatilag meg kell őrülnie, hogy a sötét alagút végén egy teljesen más világ várja.

Amit viszont továbbra is gyenge pontnak tartok Bradbury műveiben, az a befejezés. A novelláknál is így van ez, és itt is „olcsó” megoldást választott, amikor felült a kor hidegháborús vonatára – bár manapság néha úgy tűnik, mintha a hidegháborús félelmek újra jogosak lehetnének.

A kötetben található novellák szintén kiemelkedő darabok, általában az élet apró örömeit hangsúlyozzák, vagy az emberi lélek olyan mélységeit tárják fel, amelyekről sosem tudtunk, mégis jóleső mosollyal üdvözöljük őket.

Nemcsak klasszikus mivolta miatt ajánlott.

Már régóta adós voltam ezzel a disztópiával a „nagy klasszikusok” közül, és így utólag nagyon jó döntés volt, hogy a végére hagytam, mert ez az egyik legjobb.
Bradbury nálam két legyet ütött egy csapásra, mert remekül ábrázolja a modern fogyasztói társadalmat veszélyeztető kulturális dekadenciát, az automatizált napi rutinnal és ismétlődően egyazon ingerekkel járó mentális leépülést, mely nagyon komoly veszélyforrás jelenkori társadalmunkban is. Ugyanakkor egy füst alatt elbűvölő módon tiszteleg a a lélek tükre, a könyv előtt, érdekes módon pont azzal, hogy lángra lobbantja.
Egy könyvektől megfosztott, horrorisztikus világ ábrázolásával, ahol a könyvpusztítás szinte az egykori boszorkányégetések funkciójának domesztikációjával mindennapi, elvárt társadalmi rutinná válik, az önálló gondolkodásnak már a csíráját is elfojtva. Guy Montag kálváriája révén bepillantást nyerhetünk abba a lélektelen sivárságba, amit az elme legfőbb táplálékának, a könyveknek a teljes megvonásával ér el a hatalom a kiüresedett, hitüket vesztett, bólogató droidokként viselkedő polgároknál. Ismerős? Sajnos, ha körülnézünk manapság, láthatjuk, hogy már ráléptünk erre az ösvényre, valószínűleg a szerző is erre próbált figyelmeztetni. A történet egyébként önmagában nem érne ennyi csillagot nálam, de az ötlet, és ahogy Bradbury ír, bőven-bőven ellensúlyozza az egyébként rövidke írás minden hiányosságát. Nem könnyű olvasni, megköveteli az állandó figyelmet, de megéri, mert a meglepő hasonlatai és metaforái néha olyan érzést váltottak ki belőlem, mint mikor a hideg jégkrém a szájpadlásomhoz ér. Többet akarok belőle, mégmégmég…!

Jaj, és hát a novellák! Mert hát öt novella is bekerült ebbe a kötetbe:

Tűz és Jég: Abszolút kedvenc lett, nagyon elborult az alapötlet, és egészen elképesztő, hogy Bradburynek sikerült egy nevetségesen rövid spoiler, gyorsított evolúciós életciklusba belezsúfolnia mindazt, ami emberré teszi az embert, a gyengeségeinkkel, gyarlóságunkkal, ugyanakkor határokat nem ismerő ambíciónkkal együtt. Egyúttal saját fajunk kritikája is, hiszen még ilyen rövid idő és ennyi teendő mellett is eljutunk a háborúskodás, egymás elpusztításának gondolatához. Mestermunka, akár regény is lehetett volna belőle!

R, mint rakéta: Melyik fiú ne szeretne űrhajós lenni? Nagyon attraktív és emocionális módon ragadja meg a témát, anélkül, hogy átmenne túlzottan szentimentálisba.

Einar bácsi : Bájos kis fantasy történet, számomra leginkább elmélkedés a másságról és a kitaszítottságról, továbbra is magas színvonalon.

A nyári futás hangjai: Nosztalgia-ízű tisztelgés a fiatalság előtt, a történet átlagos/ismerős, de a stílus megint kiemeli a hasonlók tömegéből.

Az időgép: Óda az időskorhoz. Szívhez szóló.

Ahogy egyébként az egész kötet is. Olvassa mindenki!

A Fahrenheit 451-et már láttam korábban filmen, ezért is szerettem volna elolvasni. Másabb történetre emlékeztem, de mivel rég volt, így tán igaz sem volt. Borzasztó, borzasztó, hogy milyen jövőbelátó képessége volt Bradburynek ezekkel a tv-falakkal meg a fülbe duruzsoló ketyerékkel…..Remélem, hogy az e-bookok miatt (vagy neadjisten a könyvben szereplő okok miatt) azért még a papírkönyvek nem fognak eltűnni sem a közeljövőben, sem később :)

Fahrenheit 451

Ütős disztópia 1953-ból. Iskolapéldája annak, hogy a jó fantasztikus könyvek nem avulnak el, már néhány oldal után is el tudunk vonatkoztatni a félrement vagy mai szemmel naivnak ható tudományos és technikai jóslatoktól. Inkább az a félelmetes, hogy bizonyos vonalon Bradbury egészen érzékenyen betalált: az elidegenedett, a tömegkommunikáció és média által manipulált társadalom szindrómáit számos esetben olyan élményekkel mutatja be, amelyeket azóta már mindannyian tapasztalhattunk saját bőrünkön is. Bradbury regényében megfoghatatlan tartalmakat sugárzó TV-falak, kierőszakolt közösségi szórakozás, éjjel-nappal ordító reklámok, fülekbe sutyorgó „tengeri kagylók” testesítik meg mindazt ami mi is jól ismerünk, csak más kütyükkel, más színekben, más formákban. Tulajdonképpen a történet gerincét képező könyvüldözés és könyvégetés sem más, mint az információk egyedi ütemű és minőségű feldolgozásának üldözése, vagyis az individuum eltörlésének szimbóluma egy fogyasztói társadalomban. Mindezt Guy Montag, a tűzőr személyes fejlődéstörténetén keresztül ismerjük meg, és ez a személyes történet elég erőteljesen kerekedik ki ahhoz, hogy hitelesen hasson. A szöveg csak néha csusszan el, némi demagóg színezet öltve (pont a befejezés egy kicsit slampos lett), de azért markáns élmény volt ez a kisregény, mestermű a disztópiák között.

Novellák – Tűz és jég

A kötet öt további novellát is tartalmaz, ezek közül csak a Tűz és jég című emelkedik ki, ami jóval hosszabb is a társainál, másrészt a többivel ellentétben sci-fi témát dolgoz fel.
Egy nappal gyilkosan perzselő, éjszaka halálosan fagyos bolygón rekedt embercsoport küzdelmét meséli el, akiknek valamely ismeretlen környezeti hatásra abnormálisan felgyorsultak az élettani folyamataik. Az alapvetés teljes mértékben abszurd spekuláció, de az emberi tényezők, a természeti törvényekkel küzdő életösztön ábrázolása mégis megdöbbentő erejű, és egy szuperizgalmas kis történet kerekedik ki ebből az egészből. Persze mindez azért lehet így, mert Ray Bradbury nagyon jól ír, szereplői a fejünkbe másznak és a szívünket szaggatják. Ideje elővennem a Marsbéli krónikákat is, amit valamikor az ősidőkben félbehagytam, de azt hiszem most már nagyon is tetszene.