Fahrenheit ​451 88% 816 csillagozás

Van egy könyv a polcomon, aminek furcsa a kiadása, mert nincs a gerincére írva semmi. De mégis tudom melyik az. Van egy könyv, amiről mindig is tudtam, mert sokat emlegetik, sok másik könyvben, filmben, játékban utalnak rá. Tudod ez az a történet, amiben elégetik a könyveket. 451 Fahrenheit fokon. És amiben Bradbury a szokásos módon gyönyörűen fonja a szavakat, de hiába van tele tűzzel és lánggal, a lelkem hideg és szomorú lesz tőle.

Egy újabb könyv, amit csak 5 csillagra lehet értékelni. Nagyon remélem, hogy sose jön el ez a világ, amit Bradbury elénk tárt, bár ahogy látom már a küszöbén állunk. Persze vannak ellenállók, mint mindenki itt a molyon.
Alapmű kötelezővé tenném, többet nem is tudok mondani róla. Minden olvasásomnál, valahol emlékezni fogok erre a könyvre.

Még egy könyv, amiről jótékonyan hallgattak az iskolában, pedig lehet, hogy akár gondolatokat is szülne a kamaszok fejében. A tippem az, hogy épp ezért nincs róla szó.
Imádom Bradbury-t a kifinomult stílusáért. Amiért olyan finoman éninti meg a lelket, ahogy egy profi hegedűművész a hangszere húrjait.
Az első betűtől az utolsóig tökéletes.

Most vagyok meglőve! Nem tudom eldönteni, hogy ez abszolút jó könyv vagy sem? Mert vannak benne olyan összetevők, amelyek elbizonytalanítanak.

Mi tetszett?
A könyvekről szólt, ez önmagában piros pont nálam minden olvasmányban
Jó a történet ötlete.
Az is tetszett, hogy mások is ajánlották már. A „mások ajánlották” polcról szedtem azzal, hogy @Timár_Krisztina egy értékelése keltette fel a kíváncsiságomat a spoiler kapcsán

Mi nem tetszett?
Az, hogy könyvégetés szerepel benne.. Ez micsoda barbárság, pfejjj…
A sztorit nem dolgozta ki eléggé, talán 300-500 oldalon még nagyobbat szólt volna
A szereplők számomra színtelek, szürkék, karakter nélküli alakok, pontosabban olyanok, akik nincsenek kellően ábrázolva. Ez erős hiányérzet volt. Mondhatni csak neveket láttam, és képtelenség volt elképzelni Montagot és társait.

Mindennel együtt érdekes olvasmány, pedig nem kenyerem a sci-fi. Volt benne 5-6 jó idézet, amit lájkoltam vagy kiírtam. Nem hatott úgy, mint Orwell 1984-e, elmarad tőle. Az első fejezet döcögött kicsit, a második tetszett legjobban, a harmadik időnként igen máskor meg csak néztem. Olyan könyv, amit ha jól rémlik ajánlott olvasmányként javasoltak gimben. Erős 4 csillagot adok rá (4,2 pont). Nem bántam, hogy olvastam, de nem fogom sci-fivel halálra olvasni magam….

Ahány könyv, annyiféle beszéd. Ez pedig kétségtelenül a legborzasztóbb ötcsillagos könyv, ami eddig a kezembe került. De úgy érzem, azt teszem, amit kezdettől fogva tennem kellett volna. Egy kis ideje nem félek; talán azért, mert végül is azt teszem, ami helyes.

Először úgy gondoltam, valami 1984-light lesz. Aztán előjött a Gépnarancs is. Mondjuk nem szeretem a hasonlítgatásokat, de ez a két feeling nagyon is megvolt. (Ha kijön, hát engedjük áramolni, mert csak nagyobb kínt okoz, ha sokáig bent tartjuk.) Meg egy kicsit a cseppet sem Szép új világ. Ennél szebben megírt, mégis rettentő témáról szóló, elmét-lelket tépő olvasmány sem fordult meg a kezemben. Szeretném is elfelejteni, de nem megy. Rengeteg részt megjelöltem, hogy majd újraolvasnám szívesen, de bizonytalan vagyok azt illetően, hogy valaha képes leszek-e rá. Olyan mélyre temettem a kupacban, hogy lehetőleg jó sokáig ne kelljen ránéznem. És most már biztos, hogy nem kell könyvet égetni a kultúra elpusztításához. Elég, ha leszoktatják az embereket az olvasásról. Ha arról nem is szoktat le, az életről garantáltan lehoz. Elkeserít, szétzilál, mégis erősíti benned azt a hitet, hogy talán egy kicsit lehet jobb hely ez a világ, ha teszünk érte. Formáljuk, mozgatjuk, tereljük úgy, hogy megmutatjuk, mit nem szabad. Ezt például egyáltalán nem lenne.

Ajánlom, de elborzadva.

Mielőtt leültem értékelést írni, megsimogattam a könyveim gerincét, mert én még szerencsére megtehetem. (Azt hiszem, utána is ezt fogom tenni.)
Önállóan is egy félelmetes (lehetséges) jövőképet mutat be, Ben Elton: Vakvilága után azonban egyenesen hátborzongató volt olvasni. Amikor kezembe vettem, fogalmam sem volt róla, mikor íródott, amikor ránéztem, eléggé mellbe vágott. Eltelt ~70 év, és szinte valóra vált ez a rémálom. Legyen fontos az üres locsifecsi, a semmitmondó tévéműsorok, a száguldozás, tananyagként olyasmik, amiktől az ember azt hiszi, milyen okos lett, holott a világról semmilyen képe nem lesz, silányuljanak az emberi kapcsolatok, végül is, minek annyit beszélgetni, felesleges időpocsékolás a természet szépségeiben gyönyörködés és a művészetek is csak boldogtalanná tehetnek, nem?
Számtalan olyan gondolatot tartalmaz, ami elgondolkoztatott, megérintett, mindenképp megérte elolvasni. spoiler
Azt sajnáltam picit, hogy Clarisse nem kapott nagyobb szerepet, és hogy mindenkiről viszonylag keveset tudtunk meg, ez tipikusan egy olyan könyv volt, aminél örültem volna, ha tovább tart.

Igazi érzelmi hullámvasút ez a rövidke, ámde annál tartalmasabb történet. Orwell-i indulással kezdődik, mintha hirtelen az 1984-be csöppentem volna, ugyanaz a nyomasztó szürkeség és fásultság köszöntött.

Azonban egy olyan központi elem köré építi Bradbury a történetét, nevezetesen az irodalom, a nyomtatott könyvek égetése, amit egy könyvmoly akár személyes támadásnak is érezhet. A kezdeti fásultság pedig ezzel elillant, és őszintén feszülten olvastam. Engem nem rendített meg a könyvégetés, mint motívum, hiszen – sajnos – a történelemben is találkoztunk már hasonlóval, és nem is kell messzire menni. Viszont Beatty monológját olvasva elkezdtem gondolkozni, vajon értékelem-e eléggé azt, hogy van mit olvasnom, hogy lehetőségem van rá hogy a világ megnyíljon előttem valahányszor egy addig még ismeretlen kötetet emelek le a polcról… Nagyon komplex, rengeteg érzés és gondolat kavargott bennem. Azok közül a disztópiák közül, amikhez eddig szerencsém volt, pedig ez érintett meg legjobban.

Az egy csillagot a vége miatt vonom le. Én hamarabb lezártam volna, az utolsó részt mindennel együtt feleslegesnek éreztem. Tudom, hogy mi volt a cél, és az üzenetét talán nem is lehetett máshol megjeleníteni, tényleg ütött, de az a feszültség, ami végig megvolt a regényben, ott elveszett, és ezzel számomra el is laposodott a cselekmény, holott addig képtelen voltam letenni.

Nos, 2013 decemberében olvastam a Marsbéli krónikákát és azóta nem vettem a kezembe Bradbury regényt. Az az igazság, hogy nem nyűgözött le az a könyv (sajnálom, de ez van) és úgy gondoltam, hogy egyelőre elég is az író életművéből. Most is ellenérzésekkel vágtam bele az olvasásba. Megint egy égig magasztalt könyv, megint nagy elvárásokkal, de szerencsére kellemesen csalódtam. Még akkor is, ha szerintem disztópiákból sokkal érdekesebb és talán jobb könyvek is léteznek ennél (Mi, 1984, Mikor az alvó ébred…), de azért ez sem volt piskóta. A legnagyobb erénye, hogy talán ennél a könyvnél éreztem azt, hogy ez van a legközelebb jelen korunkhoz, és talán sokkal aktuálisabb most, mint 1962-ben amikor íródott. A végső „megoldás” is nagyon tetszett, mégpedig, hogy az spoiler No erről nagyon szerettem volna bővebben olvasni! Mármint a kidolgozásról és a kapott „pillanatképek” helyett arról, hogy ki hol milyen könyveket őriz, de legfőképpen hogyan. Szereplőnk fejlődése is lehetett volna jobban kidolgozott és a fiatal lány hosszabb szerepeltetésével még érdekesebb lehetett volna a történet. Őt a főhőssel ellentétben nagyon bírtam. Maga a társadalmi rendszer bemutatása is kevés volt, ezt is lehetett volna jobban, szemléletesebben bemutatni. Ettől függetlenül megadom magam és elismerem, hogy ez bizony egy jó könyv és jár a 4,5 csillag.

Hát nem szeretnék egy ilyen jövőt átélni, mint amit Bradbury lefest a könyvben, bár sokszor azt érzem, hogy néhány szempontból már most is ilyen agymosást folytat a média rajtunk.

– „Hatalmas havazás várható!!!” – könyörgöm, hiszen tél van…..
– „Kinyírta, megölte, felakasztotta, stb” – ezért a legjobb neked, ha a Való világot, Big Brothert, ***-t nézed, mert az neked jó!
– „Önnek még nincs rózsaillatú fingporlasztója? Utolsó lehetőség, hogy beszerezzen egyet itt és most, csak féláron, és adunk hozzá még öt darab sérvkenőcsöt is!” – Ha mégse veszel? Félember vagy, selejt, társadalom söpredéke… tedd a kezed a tv-re, majd jól meggyógyít a telesámán!

Tony Benn, volt brit parlamenti képviselő fogalmazta meg nagyon érthetően: „Két útja van az emberek irányításának: a megfélemlítés és a demoralizálás. Tanult, egészséges és öntudatos nemzetet nehéz kormányozni, ezért akarnak kormányok tanulatlan, beteg és pesszimista embereket.”

Szóval olvassunk minél több könyvet, köztük Bradbury-t is, hogy pontosan lássuk, micsoda hatalmat adnak a könyvek a kezünkbe bármilyen felsőbb hatalommal szemben.

Most az történt, hogy alig egy hónappal a könyv olvasása után visszavettem fél pontot az először adott értékelésemből. Amikor olvastam, nagyon erős írásnak éreztem. Azt hiszem a stílus volt rám rendkívül nagy hatással. Aztán telt az idő, és most úgy gondolom, összevetve azóta olvasott könyvekkel, hogy korrekt, jó, gondolatébresztő könyv, de nem különlegesen kiemelkedő. Nem volt tartó a hatás.

Kirándulás volt ez az olvasás a komfortzónámon kívül. Elvétve olvasok sci-fit, a disztópiát meg kifejezetten nem kedvelem. Elég nekem ez a rögvalóság, amiben élünk. Bármily szomorú, ma már a könyvégetés sem annyira hajmeresztő téma, mint lett volna akár húsz évvel ezelőtt. Bradbury mégis meglepett. Szerettem az írását. Nem a körítést, az hidegen hagyott. Hanem a gondolatokat, amiket a történet ürügyén elmondott, és főként ahogyan elmondta!
Ezzel együtt egy hónap távlatából kicsit egyszerűnek tűnik az öt csillaghoz.