Az ​öröm masinériái 88% 80 csillagozás

Minden egyes alkalommal, amikor Bradburyt olvasok, megállapítom, hogy remekül ír, mondataiból megmagyarázhatatlan hangulat árad, különleges. De azért mind közül a legkülönlegesebbek azok, amelyeket nem köti meg a Föld, mert akkor nem korlátozza a fantáziáját semmi. Sajnos ebben a kötetben csak egy marsi novella van, de a többi is jó volt. Pedig akkor írhatta, amikor születtem. :)

Mit írjak az általam olvasott sokadik Bradbury kötetről? Kezdjek el lelkendezni, hogy milyen varázslatosan ír? Háborodjak fel, amiért leírják, hogy „csak” sci-fi író? Ecseteljem, hogy miért is gondolom szépirodalomnak, amit művelt? Áradozzak a szavai szépségéről, vagy a gondolatébresztő, meghökkentő történeteiről? Érzékenyüljek el, amiért annyira emberi? Ezeket már mind leírtam, és nem is tudom fokozni. Így hát csak annyit írok, hogy „Olvassatok Bradbury-t, tetszeni fog!”

Ezekben a Bradbury novellákban nem feltétlenül a sci-fit kell látni – már csak azért is, mert nem mind sci-fi – hanem azt, ahogyan az író sokszor az átlagostól eltérő nézőpontból mutat be egy-egy egyébként máshol, máskor már ezerszer tárgyalt témát. Na, ebben volt nagy Bradbury! :) Emlékeztet Poe-ra, erősen… ;)

Ezek a novellák is nagyon kifejezőek. A fantasztikus képzelettől a nagyon valódi emberi érzésekig sokféle rövid történet, izgalmas epizód található a könyvben. Voltak olyan novellák is, amelyek más kötetekben is szerepelnek és így már nagyon régen ugyan, de olvastam őket. Mégis izgalmas élményt adtak most is. Az a mód, ahogy Bradbury mesél, ahogy bármit megfogalmaz, részesévé tesz a történetnek. Ahogy haladunk előre előbb utóbb elképedést okoz. Mert az ötletei utánozhatatlanul egyéniek. Bár néhány novella váratlanul és furcsán ér véget, mégsem lehet szabadulni a hatásuk alól.

Elsődleges tanácsom, ne félálomban kétoldalanként olvassátok! Erősen töri a lendületet. :)
A történetekben apró groteszkségek, finom élességállítások, fókuszváltások vannak. A témák sokrétűek a mexikói El Dia de Muertétől, a Marson rekedt lelkek kálváriáján, a tisztaságra érzékeny délibábon, a hullákkal nyerészkedőkön át a himnusz-futó írekig. És mindegyikben van egy kellemesen pikáns íz.

Besorolása: science fiction, szépirodalom. igen, ez áll a belső borítón, és még sutaságában is mennyire pontos definiálása Bradbury novelláinak. Ha sci-fi, akkor is annak szoft vonulatához tartozik az antológia egyik-másik írása (Az öröm masinériái, A várakozó, vagy éppen a Szabadjegy…), melyben a fantasztikum az ember és a humán társadalom valamely inherens jellegzetességének kifordított, már-már az abszurd határát súrolóan groteszk bemutatása. Ez a kötet valamennyi novellájára nézve igaz. Mindez lehetőséget nyújt a szerző számára, hogy kacifántos gondolataival megfűszerezett témák igencsak széles spektrumát járja be – és járassa be velünk. kell-e nagyobb távolság, mint amekkora például, a A kisdobos…, A majdnem világvége és a Himnuszfutók között húzódik? Lehet-e nyomasztóbb élményt szerezni mindössze néhány oldalon, mint ami az El Día de Muerte nyomán támad? És milyen érzés, amikor már-már megszentségtelenítő módon kezdik ki érzésvilágunk legbensőbb zugainak egyikét (Juan Díaz életműve)? Soha, egy pillanatra sem bántam meg, hogy Bradbury gyűjteményes kötetébe kezdtem, noha némelyik írása máshonnan már ismerős volt. Amúgy is kedvelem a novellisztikus műfajt, hát még, ha valaki mesterien űzi! Ami Bradbury-t élesen elválasztja az epigonoktól, az az ő utánozhatatlan eredetisége. Nagyjából négy napon keresztül időről időre azon kaptam magam, hogy a sorban majd legutoljára következő novella, A himnuszfutók lehetséges alapötletén morfondírozok. Olyan szokatlan, szinte lehetetlen szóösszetétel – vajon mire utalhat? Vagy tíz, vadabbnál vadabb ötlet suhant át az agyamon, mondanom sem kell, még csak közelébe sem jutottam a valóságnak. A valóságnak, mely egyszerűségében nagyszerű, és furcsaságában magától értendő. Jó.

Nem annyira tudományos, inkább fantasztikus. Így lehetne talán legjobban jellemezni Bradbury írásait. Írásmódja rendkívül választékos, szépirodalmi igényességű, történetei lebilincselőek, magával ragadóak.
Emlékszem, annak idején a Tetovált emberrel voltam hasonlóképp. Egy-egy történet befejezése után csak ültem hosszú percekig, üres tekintettel meredtem a könyvre, szememmel már nem a betűket, sorokat kerestem, hanem a történet helyszínén, a kimerevített végkifejletet bámultam. Nem tudtam elszakadni, nem tudtam kiszakadni a történetből. Ott időztem még a szereplőkkel és ha épp befejezetlennek, túlságosan kurtának éreztem egy-egy történetet, akkor elkezdtem azt továbbgondolni, „befejezni”. No, hát valami ilyesmi történt velem most is…

A kötetből pár kedvenc:
– El Día de Muerte
– Ritka művészet, ihlet és csoda
– A koldus az O'Connell hídon
– Himnuszfutók

Első könyvem az írótól, nem volt ez olyan rossz, de próbálom nem ez alapján megítélni az írót, és szeretnék még majd tőle olvasni mást is. Jó sok novellát tartalmaz, voltak benne kifejezetten érdekesek és izgalmasak és számomra volt sok kevésbé érdekfeszítő is. Hogy miért van rajta a horror és sci-fi címke arra nem jöttem rá. A novellák közt nem találtam igazán hátborzongató történetet és nagyon tudományosat sem. Viszont azért akadt benne pár olyan fantasztikus novella, amire emlékezni fogok sokáig.

Jó volt, megszokott hangulat és színvonal. :)
Kedvenc novellák:
Srácok! Ültessetek óriásgombát a pincébe!, A várakozó, A koldus az O'Connell hídon

Ui.: Vajon miért szerepel ennyiszer Dublin a novellákban?

Egy vélemény a könyv elején: „Ezek a mesék felébresztik az elmét, és felkavarják a lelket”. Ezt megcáfolni nem tudom, és nem is akarom. Tulajdonképpen már rég bejelöltem, hogy olvasom, de csak a mai nap fogtam neki igazán. Le se tettem. Volt benne pár novella, amit már másik kötetben olvastam, de szerencsére újra olvasára érdemesek. Egy két történetben pedig úgy elmerültem, hogy hirtelen haragudtam, hogy vége lett. (A vakáció, Akik úgy élnek, mint Lázár, A halál és a szűz) Viszont hiszek abban, hogy ha ilyen rövid terjedelemre születtek, akkor ez így van jól.