Szerintem igaz a mondás, miszerint nem te választod ki a könyvet, hanem a könyv választ ki téged!
Lassan-lassan 1 hónapja, hogy sem időm, viszont hangulatom sincs olvasni. Az idén olvasott könyveim száma az elég csekély, habár ezt nem tartom sem gáznak, sem furcsának. Valahogy ebben az évben nem igazán volt időm csak úgy falni a könyveket. És szerencsére rá is jöttem néhány dologra az olvasással kapcsolatosan.
Ezt a könyvet már nagyon rég kinéztem magamnak, majd egy leárazás alkalmával be is szereztem, úgy 2 éve. De azóta nem jött, hogy kézbe vegyem. Igazából mindig egy olyan elkeseredett mély pontra vártam vele, ahonnan reményeim szerint kiránthat. De nagyon örülök, hogy nem vártam ki azt az igazán depresszív hangulatot vele.
Miért is kezdtem azzal a mondandóm, hogy a könyv választ ki engem? Mert tegnap este egy kis pihentető olvasmány után kutattam a dobozomban, az olvasatlanok között. Ki is vettem 5-öt, de ahogy mindegyikbe belegondolok valahogy nem volt hangulatom hozzájuk. Végül kettőre szűkült a lista, az egyiknek neki is fogtam, de valamiért nem éreztem azt a „kapcsolatot” a könyvvel, hogy jó kedvvel folytassam. Akkor jött ez a kötet. És igen! Itt már éreztem azt a bizonyos valamit és teljesen belemerültem.
Nem szeretek és nem is kifejezetten támogatom, ha valaki CSAK ilyen „Fejleszd önmagad!”, „A siker útján!”, „A boldog élet lépcsőfokai” stb című könyveket olvas. Én ezeket mindig időpocsékolásnak éreztem, mert csak aranyásó módszernek tartom az ilyesfajta könyvek létét a piacon. Tiszta kliséhalom és fölös „jó tanácsok”, hogyan legyél gazdag, sikeres, boldog stb. De ez a könyv valamiért más volt. Nem a megszokott módon, hanem egy regény, történet útján mászott be a fejembe. És ez nekem kifejezetten tetszett. Egy „tanulj más bőrén” módszer nálam azért hatásosabb mint a direkt közlés hogy ezt tedd és ezt ne tedd.
Valójában a történetben eléggé „klisészagú” tippek és praktikák vannak felvonultatva viszont ha jobban belegondolunk, kell ennél több? Mi más segíthetne a boldogsághoz, mint te magad? Mint a pozitív hozzáállás, a pozitív gondolkodás, a magabiztosság, a bátorság stb. Aha, könnyű ezt mondani. Szokták szajkózni. Vagy, hogy „most sokat elértem azzal, hogy ezt elolvastam? Miért kell erről könyvet írni?” Szerintem néha kell a megerősítés annak is, aki tudja, hogy a harmonikus élethez tényleg ezek a már lerágott csontok kellenek. Én a könyv elolvasása után máris kaptam egy energialöketet, egy pozitív megerősítést, egy agytornát, hogy amit csinálok az jó! Csak így tovább, még lenne jócskán ahová fejlődni.
Igen, amit csinálok az jó. Mert én a történet és a javaslatok, tippek, praktikák olvasása közben jöttem rá, hogy tudatosan vagy sem, én is próbálok nagyon sok ilyen szemléletmódot alkalmazni magamon a mindennapi életben. És tényleg hasznos! Tényleg segít. Én egy rettentő pesszimista ember voltam régen. Mindenben a rosszat láttam, mindenen csak át akartam esni, semmihez nem volt kedvem, mindent untam, ideges voltam. De azért szerencsére magamtól is sikerült rájönnöm, hogy a pozitív gondolkodásnak mekkora ereje van!
Az egyik érdekes rész a könyvben, amikor arról beszélnek, hogy a mai ember hajlamos arra, hogy siessen. Mindenen csak átszökjön, gyorsan, gyorsan, haladjunk, hamar, legyen meg az ebéd, aztán ha a megvan legyen meg a takarítás, na az is megvan, akkor a gyerek leckéje, gyorsan suli, haza, kaja, siessünk, menjünk ide is, oda is, ide is el kell érni, a fodrászhoz is fel vagyok írva, de utána rögtön fogorvos. És ez így megy mindig. Midig sietünk valahová, mindig várunk valamire, mindig tartunk valamitől és ezért a mai napot, a jelent soha nem fogjuk tudni teljességgel átélni. Mert vagy a jövőben, vagy a múltban élünk. Igen, én is határozottan ez a típus vagyok… Épp munkában vagyok, de már várom, hogy haza érjek, ha haza értem, másra sem tudok gondolni, csak hogy másnapra mindenem meglegyen és lefeküdjek. Amikor lefekszem már azt várom, hogy reggel legyen, reggel meg átkorozom a Napot, hogy már reggel van, alig várom legyen este, hogy aludjak. Ez hosszú távon is hasonló: várok egy dátumot, mondjuk a legjobb barátom esküvőjét. Addig másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy mit fogok felvenni, milyen lesz a hajam, hogy megyek oda, hogy fog telni, alig várom blabla. És nem veszem észre, hogy közben lemaradok egy jó szülinapról, egy jó hétvégi erdőzésről, mert nem akarok ott lenni, az esküvőt várom. Vagy nem tudom kiélvezni a délutánt az erdőben a rokonokkal, mert már azt várom legyek egyedül otthon. Mindig csak VÁRUNK. Soha nem ÉLÜNK, csak várunk valamire. De minek?
És ezt a kérdést én is most tettem fel magamnak. Minek várjuk? Egy vizsga végét, egy nevezetes napot, valami kezdetét. Ha várjuk, ha nem, úgyis eljön – ahogy nagymamám mondja. Akkor minek várni? Igen, nagyon nehéz a pillantban élni. Főleg nekem. Mindig valamitől félek, ahol teljesíteni kell. Az iskolában féltem a másnapi feleléstől – bárcsak már péntek lenne. Tizenkettedikben féltem az érettségitől – bárcsak már július közepe lenne! Az egyetemen frusztráltak a vizsgák – bárcsak már lejárt volna a vizsgaidőszak! Jelenleg állandóan a tanári versenyvizsga miatt rettegek, hogy tanulnom kell tanulnom kell tanulnom kell, nincs időm semmi másra! És így minden értékes pillanatot, amit az adott percnek, az adott keresztelő bulinak, a cicám simogatásának, az olvasás örömének, a párommal töltött időnek szentelnék, ÉS CSAKIS ANNAK, azt arra fordítom, hogy aggódok. Mi lesz így? De mi lesz ha? De most is tanulnom kellene! Ezt kellene legyőznöm! És őszintén, ez a kis történet nekem most sokat dobott!
Elég hosszú lett, ez a saját Camille-féle vallomásom. Van itt egy rejtélyes rutinológus, aki fél évig kísérné a kivirágzásom? Elérhető vagyok üzenetben, de ha kell, e-mail címet is adok :D