Krán 30 csillagozás

Raoul Renier: Krán

Ranagol fekete határon túli birodalmában, ahol minden teremtett lény felett a Változás törvénye uralkodik, csak az irgalom számít ritka vendégnek – az olyan, külvilágban is sokra tartott erényekben, mint a hűség, a kitartás és a merészség, nem szűkölködnek a Kos országának hősei sem.

Raoul Renier, a homály világának avatott krónikása, két évtizednyi szünet után veszi fel legendás elbeszélése, a Kráni krónika fonalát, hogy tetteikről önálló kötetben adjon számot.

>!
Delta Vision, 2018
296 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633952603

Most olvassa 1

Várólistára tette 20

Kívánságlistára tette 14


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Raoul Renier: Krán

A tavalyi év egyik meglepetése volt ez a könyv – elsősorban azért, mivel Renier (aka: Kornya Zsolt) a Bíborgyöngyök óta inkább a Mesterművek spoiler szerkesztésével foglalkozott, és nem mutatott túl nagy kedvet, hogy ismét a M.A.G.U.S. vizein hajózzon. Így aztán a hír, hogy több mint 20 év után az egyik legikonikusabb, az irodalmi Ynev bizonyos szegleteit a dark fantasy irányába fordító kisregényét folytatta, minden régi rajongó szívét megdobogtatta kissé.

A kötetben az eredeti Kráni krónika mellett az azzal megegyező terjedelmű Hármashangzat olvasható.
A Kráni krónika volt annak idején az a kisregény, ami leginkább átírta a Kos országának belső képét a korábbi, kissé sablonos, embertelen, tökéletességre törekvő, erős centrális hatalommal bíró, római jellegű birodalomról, egy kaotikus és minden ízébe vulgár-darwinista államalakulattá, amelyben az egyes tartományok és az ott élők folyamatos harcban vannak a túlélésért, és a létük célja és esszenciája az a küzdelem, amit a kiemelkedésükért vívnak.
Az persze, hogy egy olyan környezet, amelyben az összes lény jobb esetben préda és vadász egyben, rosszabb esetben egyszerűen csak martalék, olyan torz értékrendet eredményez, ami nem csak hogy nem egyeztethető össze az emberivel, de olyan mértékben kontraszelektív is, ami csak a totális agresszivitást ismeri el a túlélés zálogának. Nem véletlen, hogy a „modern” Kránban játszódó írások pont arra mutatnak rá, hogy ebben a birodalomban az emberek nem csak kisebbségben vannak a többi fajhoz képest, de nem is igazán tekinthetőek már embernek, gyakran már biológiai értelemben sem.
Az eredeti történet egy birodalmi fejvadászklán, a Fekete Özvegyek és a Kránba települt elfek egyik házának kontraktus tárgyalásán keresztül mutatja be, hogy mennyire torzzá vált már az évezredek alatt mindkét nép.
Az elfek családjait annak idején – a szó szerint – őrült bosszúvágyuk* és sértett gőgjük sodorta a birodalomba, amelynek értékrendjét különösebb zökkenő nélkül tették a magukévá, és a saját felsőbbrendűségbe vetett hitüknél csak a kifinomult kegyetlenségük nőtt nagyobbra az itt töltött évezredek alatt.
A Fekete Özvegy klán fejvadászai emberek ugyan, de a vezetővé csak az válhat közöttük, akinek az ereiben aquir vér is folyik, így az egyébként is használt boszorkánymesteri fekete mágia mellett fel vannak vértezve az ősmágia – az úgynevezett hatalomszavak – tudásával is.
Bár a két fél elvileg egy megbízását akar letárgyalni, de hamarosan kiderül, hogy sokkal több van a háttérben, mint ahogy azt sejteni lehetett, és a cselek és ármányok következményeként a két fél között elszabadul a pokol…

A Hármashangzat gyakorlatilag ott folytatja a történetet, ahol az előző abbamaradt: a két fél összecsapását követően a Fekete Özvegy rend ugyan győzött, de pürrhoszi volt ez a győzelem. A megfogyatkozott erejük miatt esélytelen, hogy elbírnának a magukra haragított elf házzal, ezért egy klánon belüli tanácskozást hívnak össze, amely során Vyergasnak, az új comturnak a másik három rendház** rangidősével kellene valamiféle közös megegyezésre jutnia és felkészülni az elkerülhetetlen bosszúhadjáratra.
Persze, mivel Kránról van szó, a közös megegyezés, sőt annak elismerése, hogy bármi veszély fenyegetne, gyakorlatilag harmadrangú kérdés a klánon belüli hatalmi harcokhoz, a régi sérelmek megbosszulásához képest, ezért aztán ez a találkozó sem lesz kevésbé véres és kegyetlen lefolyású, mint az előző volt.
Ebben a kisregényben megismerhetünk egy új szereplőt, akinek androgün jellegét*** szerintem egész jól sikerült megjelenítenie a borítón, és hiába a finom külső, ő sem kevésbé kíméletlen, vagy bosszúvágyó, mint a nála sokkal zordabb külsejű társai.
A számtalan fordulat és csavar után, amely során megismerkedhetünk a klán eredetével is – persze valamiféle megoldás születik, hogy hogyan is készüljenek fel az elkerülhetetlenre.
Az olvasó pedig reménykedik, hogy nem kell ismét évtizedekig várnia, mire kiderül, hogy mi is lesz a két fél összecsapásának lefolyása és eredménye…

A második kisregény talán már kevésbé átütő erejű, mint az első volt annak idején (azóta ez a fajta dark vonulat sokkal bevettebb gyakorlattá vált a zsánerben), de még mindig tele van olyan elborult ötletekkel, amiért nagyra kell értékelni az elmét, amelyből ezek kiszabadultak, és a magam részéről élveztem az író furcsa, kifacsart humorérzékét is, és szerintem az olvashatóságnak jót tett, hogy ez a szöveg lényegesen szikárabb, mint a 23 évvel ezelőtti előzményé volt.

* Az elfek egyik félisteni lénnyé magasztosult hőse gyakorlatilag megőrült és csak a tébolyult bosszúvágy vezérelte, amit az aquirok – Ynev sötét mágiát használó ősfaja – iránt érzett. Az ő hívei és követői menekültek el Kránba spoiler.
** Az eredeti történethez képest az, hogy van három másik rendház is, új információ volt – bár nem mond ellent annak, amit ott olvashatunk, de van némi retcon íze a dolognak.
*** spoiler

7 hozzászólás
Noro P>!
Raoul Renier: Krán

…Szép is lett volna, ha egy tartalomjegyzékben, netán a fülszövegben jelzik, hogy a könyv az eredeti Kráni krónikát, valamint annak hasonló terjedelmű folytatását tartalmazza.

Most, hogy túlestünk a kötelező körön, beszéljünk a krán-jelenségről. Mert aki a 90-es években szerepjátszott ebben az országban, annak Krán egy jelenség, sőt, talán egyenesen kortünet. A klasszikus fantasy “bedarkulásának” hőskora volt ez, amely a Magus szerepjátékot igencsak sokkhatás-szerűen érte el. Akinek ez nem sokat mond, az egyszerűen képzelje el, hogy milyen spin-off történetet írhatott volna H. P. Lovecraft A gyűrűk urához. Félig szörnynek született antihősökkel, ember által ki sem mondható varázslatokkal, csápos ősi istenekkel. Pontosan ilyen volt a Chapman/Avery-féle Magus 1.0 után a Kráni krónikák c. kötet, amely elsősorban Renier és Boomen nevéhez kötődött. Bár egyiküknek sem ez volt az első megjelenése, de korábbi alkotásaik még sokkal közelebb álltak a heroikus/epikus fantasyhez. A rajongók körében sem azelőtt, sem azóta nem okozott semmi nagyobb felzúdulást – és ehhez tudnunk kell, hogy annak idején a kemény mag számára a Magus nem csak egy játék volt, hanem egy véresen komoly elvi kérdés is. Ezt nyugodtan leírhatom, mert valamikor én is voltam kemény mag :D

Saját példámból kiindulva, a krán-jelenséget három alapvető módon lehet lereagálni. (Én mindegyiken átestem.) Az első a vérpistike-stádium: ez igen, ilyet akarok játszani, ősmágiát minden karakternek! A másodikban jön a “megfontolt” igazzy szerepjátékos: á, ezt nem lehet érett fejjel játszani, és egyébként is teljesen felborítja a világ egyensúlyát. Végül a kiegyezés: a benne rejlő ötletek vitathatatlanul figyelemre méltóak, de jobb a világ többi részétől minél távolabb tartani őket. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a Manifesztációs háború sorozat 2. része, Gáspár András (szerk.): A Kos és a Kobra éve már ez utóbbit is majdnem meghaladta, amikor nagy előrelépést tett Krán és a külvilág kapcsolatának értelmezésében. De ez a mostani kötet megint inkább a két setting éles kettéválasztását erősíti.)

Ha valaki egyáltalán nem rpg-s fejjel közelít hozzá, akkor észreveheti Krán egy teljesen eltérő olvasatát is. Ez pedig nem más, mint a poszthumanista fantasy. Hiszen miről van szó: egy olyan országról, ahol a félisteni hatalmú ősfajoktól egészen a szubhumán lényekig mindenki egy szociáldarwini rendszernek van alávetve. Az élet célja a kiemelkedés, a továbbfejlődés, önmagunknál többé válás. Ehhez pedig lenyűgöző, a külvilágban nem ismert eszköztár áll rendelkezésére mindazoknak, akik egy bizonyos szintet már elértek (például beavatást nyertek egy szektába vagy fejvadászrendbe). Mágikus implantátumok, ősfajok – nem ritkán még élő – testéből kiemelt szövetek, klónozás(!), kitenyésztett élő mérgek és vírusok, csoport-tudattá összeolvadt vagy telepes létformába visszafejlődött emberek, és más lények, akik már nem is sorolhatóak be abba a fajba, amelybe születtek. A könyv egyes szereplői olyan egzotikus formákban léteznek, amelyekhez hasonlók talán csak a Kvantumtolvaj világában fedezhetőek fel. Esetleg még Steven Eriksonnál.

A két kisregény egy percig sem leplezi, hogy egy szörnyetegek által uralt birodalomban az embereknek is fel kell venniük a tempót, ha bizonyítani akarnak. A túlélés és a józan önérdek vezérel minden szereplőt, akiket egyénekhez nem, csak a klánhoz fűz bármiféle hűség. Persze még ez is a saját érdekük, hiszen szövetségesek nélkül igen rövid élet állna előttük. A magasan fejlett logika paradox módon ötvöződik a vadállati ösztönökkel. Mindezt, akárcsak a cthulhu-szabású ősfajoktól eltanult mágikus módszereket, a szerző groteszk, nem egyszer undorító leírásokkal és időnkénti nagyotmondással fűszerezi. (Ha mindent el kéne hinnünk, amit Kránról olvastunk, akkor egy itteni koldus is fél kézzel legyőz egy külvilági katonákból álló szakaszt, vagy néhány jól megválasztott szóval öngyilkosságba kergeti őket.) Rengeteg érdekes apróságot árul el az ország szokásairól és lakóinak bizarr képességeiről, ezek azonban – a történetek sajátos felépítésének köszönhetően – egyáltalán nem hatnak öncélú infodumpnak. A Kráni krónikában többszörösen egymásba ágyazott történeket kapunk, míg a Hármashangzat egy hagyományosabb, több nézőpontos kisregény. A háttérelemek azonban mindkettőben szervesen beépülnek a cselekménybe, amely nélkülük talán nem is lenne teljesen érthető. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy mégsem szakadnak el teljesen a klasszikus Magus-gyökerektől, hiszen az első kisregénynek például kulcseleme egy elf legenda eltorzított változata, amelynek eredetije szinte már a kezdetektől a Magus-korpusz része volt.

A könyv közérthetősége viszont így is kérdésesnek tűnik. A sok részlet ugyanis nem feltétlenül adja ki a nagy egészet, azt, hogy mi is Krán birodalma, illetve a Kosfejű vallása tulajdonképpen. Mindkét történet nagyon mély vízbe dobja az olyan olvasókat, akik nem figyelték a Magus elmúlt 25 évét legalább enyhe érdeklődéssel. Pedig a Delta Vision máskor is emelt át szövegrészeket a Summarium c. klasszikus világleírásból (például a törpékról szóló kötetükben), így annál furcsább, hogy ezúttal nem szúrták be az idevágó részeket, vagy legalább a kapcsolódó szószedetet.

4 hozzászólás
Marcus>!
Raoul Renier: Krán

Amennyire jó ez a könyv, annyi probléma is van vele. Egyrészt a kiadó mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez valami teljesen új történetnek tűnjön – fülszöveg, cím, és a tartalomjegyzék hiánya. A Valhalla sunyi húzásait juttatja eszembe, és hát nem ez az első tőlük. A másik problémám azzal van, hogy ellőtték ezt a címet, holott az, hogy Krán, mind egy világleírás, mind egy komplett regény címe lehetne – bár utóbbinak (is) kicsit bénán állna.
A kötet tehát a számos alkalommal megjelent Kráni krónika mellett annak folytatását, a Hármashangzat című kisregényeket tartalmazza.

Kráni krónika
Erről itt csak annyit írnék, hogy Renier nem hajlamos állandóan újraírogatni a műveit, ellentétben Chapman-nel, és amennyire meg tudom ítélni, ez itt is igaz (beleértve az elgépeléseket is). A kisregény értékét mutatja, hogy többedszerre is jólesett olvasni, és ha az ember túlteszi magát a nyilvánvalóan öncélú sokkoló részeken, akkor látszódik, hogy mennyire profi és kreatív mű ez.

Hármashangzat
Készülődik a háború a kráni elfek és a Fekete Özvegy klán között. Az előző részben szűken, csak egy rendházra fókuszálva szemléltük a klánt, de ezúttal megismerjük a vezetőket, a működési struktúrájukat, és a főbb „kasztokat” a fejvadászok között. A különböző rendházak viszonylag függetlenül működnek egymástól, de ilyenkor össze kell fogniuk, ezért az első rész főhőse találkozót szervez a vezetőknek. A nézőpont ezúttal nemcsak az övé lesz, hanem megismerjük a többieket is. Ezek a renieri hagyománynak megfelelően mind önálló egyéniségek, és hát nemcsak személyiségükben, hanem kinézetükben és képességeikben is.
Kránban vagyunk, tehát itt a klánon belül is érdemes azért a hátunk mögé nézni, így a tárgyalás során lesz egy-két fordulat.
Az első részhez hasonlóan ezúttal is történeteken keresztül kapunk világleírást, ezt Renier mesteri módon csinálja. Összességében nekem a folytatás ugyanannyira tetszett, mint az első rész, ugyanakkor a két rész tovább emeli az élvezeti értéket az összefüggések révén.

A Krán egyszerre átverés (mint termék*), egyszerre zseniális (mint olvasmány), és egyszerre kihagyott lehetőség, mert egy harmadik (vagy többedik) kisregénnyel egy komplett regényt lehetne belőle alkotni, ami gyakorlatilag azonnal a MAGUS klasszikusok közé kerülhetne. És erre továbbra is megvan a lehetőség, csak ne kelljen rá újabb húsz évet várni.

*Na jó, azért egy 50%-os akcióban simán megéri.

Szilárd_Berke IP>!
Raoul Renier: Krán

A nyitó kisregény máig az egyik kedvencem; anno ihletet is merítettem belőle egyik novella írásakor. Az elkészült folytatás, így 20 évre rá, nem ugorja meg az eredeti szintjét (bár az abszolút csúcs, nálam), de nem is vall mellette szégyent. A felvonultatott karakterek emlékezetesek, a cselekmény ellenben más dinamikájú, más keretek között mozog, más lecsengésű, számomra kevéssé élvezetes. Mindezek mellett ma kivéreztettem a buszon ülve a kötetet, szóval megérte, nem vitás. Bízom benne, Zsolt újra lendületet vesz, és várhatunk tőle további alkotásokat. /A csillagok pedig a folytatásra értendők, az „eredeti” Kráni krónika nálam 5+-os./

2 hozzászólás
ftamas>!
Raoul Renier: Krán

A történet első fele a kráni krónika, amely zseniális volt és zseniális ma is. Egy intrika Kránon belül, amely az ott élők számára az élet és halál része.
A másik része, az árulásról, a hatalomról szól miközben a háttérben ugyanúgy szövik a szálakat a megfelelő emberek és bár akkorát nem szól mint a történet első fele, de azért egy ugyancsak jó történetet kapunk. Ez a rész torzabb mint az előző és míg az első fejezetet belepte egy fajta rejtély a második már sokkal betegebb. Annyira, hogy elgondolkodtató, hogy a kráni emberek mennyire emberek. Mindkét történetre jellemző, hogy a „cél szentesíti az eszközt”.

A történetet mindenkinek ajánlom, aki ismeri a világot. Aki nem ismeri, annak nem biztos, hogy érthető lesz, amit sajnálok, mert, ha a szerkesztő komolyabban veszi, akkor beletehetett volna egy térképet ( Ha más nem Ynevről ) +
Egy leírást Kránról, valamint az elfek szerepéről az országban, valamint az idegen kifejezéseket kifejtve. Ezek hiánya azért is furcsa, mert elméletileg ez mind ki van dolgozva…

rheinfuss>!
Raoul Renier: Krán

Sosem olvastam még MAGUS-regényt, csupán két novellával találkoztam egy kihívás miatt, szóval teljesen tiszta lappal fogtam hozzá a Kránhoz.* Két dolog vett rá, az egyik, hogy eléggé nagy felhajtás közepette jelentette meg a kiadó, másrészt egy barátom megvette, és tőle kölcsön tudtam kérni, így magam ellenőrizhettem, mire fel ez a nagy örömködés, hogy Renier hosszú idő után folytatta a Kráni krónikát. Emiatt aztán – sokakkal ellentétben – én örültem annak, hogy a kötet magában foglalta az évekkel korábban megjelent kisregényt is, de az egyértelmű, hogy jelölniük kellett volna valahol, hogy ez nem csak az utóbbi folytatását tartalmazza (még ha felújított verzióban jelent is meg).

Tetszett a könyv, a Kráni krónikák volt a jobb, ami igen magas színvonalú munka, de ha nem Raoul Renier írja, akkor lehet, hogy kevésbé tetszett volna. Ugyanis mindenképp jobban élvezhető lett volna, ha már ismerek valamennyit Ynevről.** Viszont így kicsit kellett az agyamat tornáztatni, hogy követni tudjam a kisregény „világát”, nevezéktanát, kifejezéseit. Főleg ezekkel voltam gondban, a cselekmények jól követhetőek voltak, de az, hogy a fenti dolgokban sem vesztem el teljesen az épp az írónak köszönhető, akinek mesterségbeli tudása eredményezte azt, hogy az eseményekkel egy időben még a környezetre is tudott időt szakítani (én meg alapvetően szeretem a szereplőkkel együtt felfedezni a világot, szóval ez bejött). Érdekes volt ez az egyszerű kard és boszorkányság történet megbolondítva misztikus tanokkal, sőt biohorrorral, ahol a testi torzulások néhol már a gusztustalanságig mentek. Az erre a zsánerre jellemző állandó jelzőhalmozások, epikus (vagy annak szánt) történések, a végletekig (és azon túl kitartó) hősök lehettek volna idegesítőek, de ezeket az olvasmányosság, a cselekmény sodrása, a szerző fent már magasztalt bravúrjai feledtették (bár néha azért mosolyogtam itt-ott, hogy ez már azért sok). Ja, és a harcjelenetek nagyszerűek voltak.

Nem véletlen, hogy az első részről többet írtam, mert a Hármashangzat címet viselő folytatás kevésbé nyerte el a tetszésem, a szerkezete hasonló volt, itt is egy kisebb területre és egyetlen problémára korlátozódtak az események, de ez már sokkal inkább mélyvíz volt, az asztrális utazásoknál néha elveszettem a fonalat, nem beszélve az egyes rendházak intrikáiról. Hasznos lett volna egy szószedet, ami segít helyretenni a kifejezéseket, rendfokozatokat.

Összegezve egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt az első 5 csillagos volt, a második 3-3,5, így jön ki a fenti értékelés. De inkább arra hajlok, hogy Reniertől kellene még olvasnom írásokat, mint tovább kalandozni a MAGUS világán.

* Nem beszélve arról, hogy ez sem regény, hanem két kisregény. :)
** Gondolom, ez is ott játszódik, csak annak egy távoli szeglete, de ha nem, akkor így jártam, hogy még ez sem volt világos.

Kevereschán_András I>!
Raoul Renier: Krán

Sokakkal ellentétben nem mondanám, hogy nem ér fel az első kötethez. Én zseniálisnak tartom, ahogy és amilyen. Kránt és törvényszerűségeit megismerhetjük, és a gondolkodást. A kiejtett szavak erejét. A különböző személyek érdekei metszetét. Zseniális , ahogy magukban folytatnak le elemzéseket ok – okozatokat keresnek a másik fél mondandójából és következtetéseket vonnak le. A cél szentesíti az eszközt és ez a világ egy zseniális világ a M.A.G.U.S. ban. Persze kicsit távol áll tőlünk, hogy a testedet aláveted az előrébb jutás a kiemelkedés oltárán. De ha megnézzük a vallás ehhez kapcsolódó vonzatát miszerint ha kiemelkedettként halsz meg. Akkor a következő életedben már egy kiemelkedettebb állapotból fogod folytani az új életed. Ilyen nézőpontból már érthetőbb, hogy miért hajlandók akár életük kurtítására a hatalom érdekében. Maga az eszmerendszer ami szintén az Író nevéhez köthető az ideológia a vallás és maga az , hogy a fantasyn belül egy „dark” oldalt mutat be. Szervek mágikus úton való kifejlődése, spórák, klónok szimpatikus vérmágiával. És itt szabadjára lehet engedni úgy igazán a képzeletet. A cél elérése érdekében nincs szabály. Egyetlen hátrána van a műnek, mégpedig az, hogy vége lett. Falni tudnám az ehhez hasonló írásokat. És ezúton is bíztatnám Raul Reniert, hogy ez a Krán nagyon nagyon favorit. Ynev más kulturájában is zseniálisakat tud írni de a Krán környezetben hozzá foghatóan senki nem tudott írni. Így örülnék, ha kisregény vagy akár novellákat is írna ebbe a környezetbe. pl. Hideg karok ölelését ha lehetőségem lenne én Hollywoodba fimvászonra vinném :D

István_Kissimon>!
Raoul Renier: Krán

Csillagos 5-os. Az elso resze ismert volt ugyan a Lrani kronikakbol, a masodik resz viszont uj. Egyarant tetszett mindketto, sot nekem a masodik resz inkabb. Lehet talan azert mert az utolso pillanatog nem volt (teljesen) sejtheto h mi lesz a a vegkifejlet.

ashtmm>!
Raoul Renier: Krán

Számomra elég nagy csalódás volt, tekintve, hogy majdnem a felét a már korábban kiadott Kráni Krónika teszi ki, amiről a kiadó előzőleg nem tett említést és a hátlapon sincs megemlítve.
Az új rész maga nem lenne rossz, de ez így keserű szájízt hagy maga után.

Hegedüs_András>!
Raoul Renier: Krán

Nos… :D Jobb, mint amire számítottam, de azért akad benne bosszantó dolog bőven. A szóhasználat (klón, gravírozás) néha ki dobja az embert a középkori(as) hangulatból, a történetnek nagyjából ott van vége, ahol el kéne kezdődnie, a karakterek annyira komolyan veszik saját magukat, hogy attól lesznek nevetségesek és súlytalanok. És könyörgöm, ha egy-egy hatalomszó kimondásával minden esetben azt kockáztatják, hogy kiesik két foguk vagy nő egy új gyomorfekélyük, akkor a frissen megsült húst ne az „ősök erejével” hűtsék le, hanem várjanak kicsit fújják meg, mint bármelyik normális ember, aki elmúlt 5 éves! :D
Egyébként ezek ellenére sokszor szórakoztató, lehetett volna belőle egy nagyon jó R. R. regény is, kár érte.


Népszerű idézetek

Noro P>!

Sihederkora keserű leckéiből korán megtanulta, hogy az egyetlen egyetemleges érték a hatalom, mivel minden körülmények között magában hordozza saját önigazolását.

24. oldal (Kráni krónika)

1 hozzászólás
Noro P>!

A kígyóhajúak utolérték, és könnyűszerrel végezhettek volna vele – mégsem tették. Sziszegő gyászénekbe kezdtek a kürtőszáj körül, majd letépték egyik társuk fejét, s engesztelő áldozatként a mélybe hajították. A viperafürtös fej a vadász lába elé hullott; véreres szemekkel, fogát csattogtatva méregette, s szörnyű átkokat szórt rá a szekta titkos harci nyelvén, míg végül, hosszú órák múlva elcsendesült.

65. oldal (Kráni krónika)

Noro P>!

Semmiféle szervezeti szabályzat nem bírálhatja felül a Legnagyobb Úr akaratát: nem foszthatja meg híveit a jogtól, hogy az emelkedést keressék, akár az írott törvények ellenében is.
Ha próbálkoznak és elbuknak, elnyerik méltó büntetésüket. Ha sikerrel járnak, bebizonyítják, hogy a régi törvény rossz volt, és újat hoznak helyette.

213. oldal (Hármashangzat)

Noro P>!

Jobb karja ugyan öt helyen eltörött, mikor az öregtorony leomló kövei maguk alá temették, ám ez nem akadályozta különösebben: mivel jelenlegi feladatához nem volt rá szüksége, egyszerűen levágta. Később, ha vissza kell térnie tanult mesterségéhez, majd beültet helyette egy másikat.

150. oldal (Hármashangzat)

Noro P>!

A pnothi rendtartomány vezetőjét még primoculis korában megfertőzte az enyészkór. […] Egy ideje már csak feltételes viszonyrendszerben létezett, bizonyos szigorúan körülírt és ritkán előforduló körülmények között, akkor sem teljes egészében, csupán némely aspektusokban.

240. oldal (Hármashangzat)


Hasonló könyvek címkék alapján

Malcolm J. Hunt: Kígyószív
Török Ábel: A gonosz erdő meséi
George R. R. Martin: Kardok vihara
Joe Abercrombie: Miután felkötötték őket
Mark Lawrence: Tövisek Császára
John Gwynne: Az istenek árnyéka
Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség
Jay Kristoff: Empire of the Vampire – Vámpírbirodalom
Imre Viktória Anna: A tébolyult doktor
Mark Lawrence: Vörös Nővér