A ​nap állása 81% 18 csillagozás

A finn írónő önéletrajzi elemekre épülő könyve a szülei szerelmét meséli el. Apja az egyiptomi hidrológus, és anyja a finn régész egy vonatúton ismerkedtek meg. Amikor is:

„Apám belenézett anyám világoskék szemébe, és álmai országát látta.”

Álmai országa pedig egy kontinenseket összeolvasztó világ lett, ahol a két kultúra nem csupán találkozik, hanem elegyedik, reakcióba lép, robban és semmihez sem hasonlítható elixírt alkot meg. Nem rózsaszín világ ez, nem egy könnyen élhető kényelem, hanem egy kaleidoszkóp. Perzselő és változó, gyakran furcsa színben feszítő.
Az éteri szépségű anya, Anu egy angyalra hasonlít leginkább. Egy angyal, lepke és tündér keveréke, amire nincs is szó, talán nem is e világi valóság, már, ha valóság. Szinte nem is táplálkozik, lénye légies, csak tekintetével gyakorol hatást. Ha nem bírja e világ terhét, megbetegszik, kiszárad és eltűnik.
A forró vérű, nevetéstől barázdált szemű apa, Ismael pedig maga a szenvedély. Hogy tud ez a két pólus frigyre lépni? Miként nem oltja ki egymást a két véglet? Mert „ bizony veszélyes dolog angyalokba beleszeretni” Vagy talán megér egy kis kockázatot a dolog?

A könyv egy oroszlán és egy angyal kapcsolatának násza, a folyton jelenlevő feszültség és szerelem megidézése. A történetet mesélő kislány édesanyja halála után mondja el szülei életét. Hogyan találkoztak, miként éltek, mit jelentett a két ember egymásnak?
Ennek a költői szépségű kapcsolatnak formai elemei is a témát követik. Ugyanannak a mozzanatnak számtalan felidézése mindig hozzáad az egészhez egy apró rezdülést, így alkotja meg a maga folyton változó és épülő nézetét. Az egyéni látásmód szabadságával, egy a racionalitást nélkülöző művészi alkotásról beszélhetünk. A szerző pontosan az ismétlődések révén nem követ egy lineáris menetet, időben sem szabályszerű, ugrál, kalandozik, terül szét mindenfelé, s eközben saját életét, egy indiai férfi iránti szerelmét is belevegyíti.

Az elején kicsit nehéz volt ráállnom erre a hangvételre, de amikor már sikerült, akkor élvezet volt minden sora. Nem tagadom, oldalakat olvastam fel hangosan, mert annyira szép maga a szöveg is. Szívesen csinálnék belőle egy hangoskönyvet, amely olyan lenne, mint egy hosszú-hosszú népdal, az előző generáció történetének életszépítő balladája.

Alig 170 oldal ez a kis kötet, aminek műfaját nehezen tudnám meghatározni.

Az írónő gyermekkora illatai, ízei, színei és az ezek által kiváltott érzéseinek lenyomata alapján meseszerűen mutatja be a finn édesanyja és egyiptomi édesapja különös egymásra találásának és szerelmének történetét.

Ahogy ezekből az apró, egymástól nagyon eltérő kis kockákból próbálja meg összerakni a múltat egyben megpróbálja feldolgozni és megérteni általa szeretett szülei elválását, az édesanyja elvesztését és ebből a két, merőben eltérő kultúrából fakadó sehova sem tartozását. Egy harmadik, szintén idegen kultúra és a szerelem megjelenése az életében segít neki abban, hogy ha megérteni teljesen nem is tudja, de elfogadja és megtanul együtt élni a kettős gyökereivel.

Az írónő az ide-oda cikázó gondolatokat, ritmikusan ismétlődő, de mindig kicsit tovább bővülő lírai képekkel töri meg, melynek lezárásaként a főhősnő megtalálja a gyökereiből és múltjából táplálkozó saját, egyedi útját.

     Amilyen kicsi ez a könyvecske, olyannyira nem adja magát egykönnyen. Nehéz felvenni ennek a szövegnek a ritmusát, talán nem is mindegy milyen hangulatban, és legfőképp milyen élettapasztalatokkal olvassa az ember.
     Egy nő és egy férfi története az első találkozástól a szerelmen át az elválásig, amelyben két igen különböző világ ér össze, és ami igazán különlegessé teszi az ő kapcsolatukat, hogy valakinek a szülei. Valakinek, aki elmeséli ezt a történetet valamilyen, talán sokkal személyesebb célból, mint gondolnánk, egyfajta segítségként a veszteségeken való tovább lépéshez.
     Még annak ellenére is, hogy látta a szerelemük kifakulását, úgy gondolom, hogy igen szerencsés volt, mert ennyi mindent láthatott a szerelmükből, ennyi mindent megtapasztalt ő is gyermekként belőle, volt ideje megérteni ezeket az érzéseket, megszülethetett ez a könyv. Vajon hányan mit nem adtak volna érte, hogy még csak pár évet kapjanak, mielőtt jött volna a végső veszteség?
     Talán néha nem is kell ennél több az életben mint, hogy a gyermek ekkora csodának lássa szülei szerelmét.

Ma hajnalban ez a könyv akadt a kezembe – valójában nem akadt, mert előbb a szememmel megkerestem, a szívemmel kigondoltam –: ez a különös, melankóliás regény. Három éve lesz (a bejegyzett dátum: 2015. május 15.), hogy olvastam, mégis frissen él bennem a „narancshámozós” szülőszeretet, a kétlakiszülőség mélységes, megosztó fájdalma.
Mikor a ceruzás idézeteket bemásoltam ide a Molyra, jöttem rá, hogy ez a regény igazán az „én” regényem. És még arra is gondolok, így a második dédelgetése közben e finomságos regénynek, hogy a Moly ráveszi az olvasót, hogy újra és újra foglalkozzon azzal, ami egyszer már élményt szerzett. Ezek az újrafoglalkozások hozzáadnak az olvasásélményhez valamiféle megőrzésélményt, mint mikor albumba gyűjtjük a fényképeket, szép albumba, a sikerülteket.

Azt hiszem, ez az, amit terápiás írásnak lehetne nevezni, A szerző nem tud megbírkózni kettős identitásával, ezt a konfliktust próbálja feloldani önmagában, de rendre csak ugyanazokat a megállapításokat ismételhgeti, ugyanazokat a kérdésket veti fel, így végül alig tudunk meg valamit róla és a családjáról.

A könyv első felét még nagyon szerettem, ott jólesett ez a szinte patetikus hang..vagy inkább engem is szép lassan elkezdett nyomni az a teher, amely e leányé..tetszett, ahogy a ugyanannak- a szülők ismerkedésének -többször is nekimegy.
Mégsem lett kedvem a könyv után az életem átgondolni..Szóval úgy igazán nem rengetett meg. Jaj, nem szép dolog ám a részemről, ily őszinte kitárulkozásra,mint egy könyv,ilyet írni..de egy ponton túl már untam a „nyafogást”..

Egy szép, de nehéz szerelem története. Egy nehezen feldolgozható származás története. Kettős identitás, mert nem mindegy milyen az aktuális hazád, s a nap állása. Működhet ez? És vajon elhisszük-e az írónő, a leszármazott válaszát erre?!

Egy szombat esti olvasásra való könyv. Könnyű, jól megformált mondatok, hömpölygő tudati tartalom. Nem rengeti meg alapjaiban az irodalomtörténetet, de mindenképpen kellemes olvasmány.

Szép, szép, de kissé unalmas könyvecske, nem feltétlenül jó értelemben.