Tavasszal ​meghalni 65 csillagozás

Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A tizenhét éves Walter – az elbeszélő apja – egy uradalomban dolgozik fejőként. 1945 márciusában besorozzák a Waffen-SS kötelékébe a legjobb barátjával együtt. Míg a barátja, Friedrich egy harcoló alakulathoz kerül, Walter sofőr lesz a hadtápnál. Mindketten Magyarországon teljesítenek szolgálatot. Walter tanúja lesz a háború borzalmainak, és egy eltávozáson, amelyet bátorságával érdemel ki, megpróbálja megkeresni apja sírját, aki Székesfehérvár környékén esett el. Az egységéhez visszatérve megtudja, hogy a barátja dezertálni akart, elkapták, ki fogják végezni, és ő is tagja lesz a kivégzőosztagnak.

Ralf Rothmann 1953-ban született, író, költő, drámaíró. Könyvei világszerte népszerűek, ezt a regényét több mint húsz nyelvre fordították le. A Tavasszal meghalni hősei a korábbi háborús regényekben negatív hősök lettek volna. Rothmann új szempontot hozott a háború művészi feldolgozásának világába, amely nemcsak hazájában, de egész Európában új gondolatokat ébresztett.

Eredeti mű: Ralf Rothmann: Im Frühling sterben

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Magvető, Budapest, 2017
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435146 · Fordította: Szijj Ferenc
>!
Magvető, Budapest, 2017
208 oldal · ISBN: 9789631435672 · Fordította: Szijj Ferenc

Enciklopédia 7


Kedvencelte 12

Most olvassa 2

Várólistára tette 102

Kívánságlistára tette 68

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Azért mindig meglepődöm, hogy egy második világháborús könyv még mindig, még most is tud valami újat mondani. Pedig Rothmann igazából nem csinál semmi unikálisat: feszes, erőteljes jelenetekkel dolgozik, valamint egy nagyon nyilvánvaló kettősséggel, ami a címben is tetten érhető: hogy ezekben a részegységekben szinte mindig kontrasztba állítja a szépet, egyszerűt vagy tisztát és a háború borzalmát – ez a „tavasszal” és a „meghalni” ellentéte. A szerző központi figurái kamaszok – 17, 18 éves srácok, akiket a Waffen SS névleg önkéntesként, valójában brutális ráhatással besoroz, hogy utolsó égőáldozatként dobja őket a szovjetek elé. (Felmerül a kérdés: milyen ország az, aki saját túlélése érdekében a gyermekeit áldozza fel? Mit nyerhet, aki a jövőjével fizet meg egy napnyi jelent?) Ezek a srácok egy normál világban egy közönséges beavatásregény főhősei lehetnének – okíthatná mondjuk őket egy germán Matula bácsi a természet szeretetére, egymás tiszteletére, vagy lehetne mesterük akár egy buja Mrs. Robinson is, aki a szexualitás szederindás ösvényén vezetgetné végig őket. De nem. Ezeknek a srácoknak ocsmány nácik a tanítómesterei, akiknek vagy eleve rohadt a lelkük, vagy a keleti fronton vált normává számukra a gyilkolás – ilyen mocskok próbálják meg beleszuszakolni őket egy mindenestül embertelen rendszerbe, ahol a becsület csak fedősztori, amire hivatkozva akár legjobb barátunk is agyonlőhető. Ebben a világban az a legnagyobb hős, aki ellenáll a tanításnak, aki képes megőrizni valamit – akár csak egy cseppnyit is – saját autonómiájából. Tisztelet a hősöknek.

17 hozzászólás
>!
giggs85 P
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Nem sok híja volt annak, hogy kihagyjam Ralf Rothmann Tavasszal meghalni című kötetét, ugyanis viszonylag hosszú ideig gondolkodtam azon, hogy szükségem van-e nekem egy sokadik II. világháborús regényre, amelyekkel szinte már így is Dunát lehet rekeszteni. Iszonyat nagy mázli, hogy végül belevágtam, mert a német szerző műve nemcsak az egyik legjobb idei könyv, de minden idők legemlékezetesebb háborús regényei között is ott lehet a helye.

Ebből az alig 200 oldalas kisregényből számtalan dolgot lehet és érdemes kiemelni. Az egyik az, hogy itt azok kaptak hangot, akik eddig csak nagyon ritkán, hisz elbeszélőnk apja – akinek Rothmann igyekszik rekonstruálni néhány hónapját a világégés vége felé – az SS-ben szolgál. Természetesen nem az az újdonság, hogy egy SS tiszt a történet főszereplője (gondolhatunk Robert Merle Mesterségem a halál, vagy Jonathan Littel Jóakaratúak című regényére), hanem az, hogy főszereplőnk nem bűnös, nem velejéig romlott, hanem maga is épp úgy áldozata ennek a kollektív őrületnek, mint sokan mások. A 17 éves, tehenészként dolgozó Walter ugyanis kényszerből jelentkezik „önként” a hírhedt alakulatba, és a véletlen szeszélye folytán épp abba az országba kerül, ahová apja, az egykori lágerőr, akiről hosszú ideje semmit híre. Valamint ugyanitt szolgál forrófejű barátja, Fiete is – akinek akaratlanul is a gyilkosává válik.

A második dolog, amit kiemelnék, az az, hogy a német szerző zseniálisan alkotta meg a karaktereit, függetlenül attól, hogy milyen fontosságú szerepük van a műben. Itt még az utolsó mellékszereplő is igazi élő, lélegző figura. Már az első oldalakon olyan élességgel rajzolja meg Walter és Fiete körvonalait, olyannyira hitelesek és kiismerhetőek, annyira tudjuk, hogy mit cselekednek majd egy-egy helyzetben, mintha valós emberekről beszélnénk. Ez már önmagában is megsüvegelendő dolog – mert még a legnagyobb regényíróknak sem sikerül mindig ennyire jól a karakterábrázolás –, de ha azt is hozzáveszem, hogy a történet kérlelhetetlen logikájából fakadóan már előre tudjuk, hogy mi lesz a baj, mi okozza konfliktust, és azt is, hogy ki mire hogy fog reagálni, és ennek mi lesz a vége, akkor érezzük csak igazán a szemünk előtt lezajló tragédia nagyságát és súlyát.

A regény erőssége még az epizódszerű szerkesztési mód, ahol egy-egy jelenet lehet, hogy csak tíz oldalt tart, de olyan tökéletesen megkomponált, mint egy szimfonikus mű. Rothmann hihetetlenül éles szemű megfigyelő, akinek mindegy, hogy éppen egy kocsmai történést, egy baráti beszélgetést vagy a háború poklát festi le, mindent eltalál. Ilyen életszagú és hiteles háborús leírásokkal csak nagyon ritkán találkozhatunk. Persze ez az egész nem ütne ekkorát, ha a nyelvezet nem lenne ennyire zseniális – márpedig az. Még ebben sem találhatunk kivetnivalót: Szijj Ferencről eddig is tudhattuk, hogy az egyik legjobb fordítónk német nyelvből, de ezzel a regénnyel megint bizonyított. A munkája hiba és megingás nélküli.

Ralf Rothmann regénye, a Tavasszal meghalni minden bizonnyal az év egyik legjobb könyve lesz, amit gyakorlatilag mindenkinek el kellene olvasnia. Egy modern háborús klasszikus, ami elemi erővel képes bemutatni a II. világháború poklát, és olyan szokatlanul emberi módon ábrázolja a különböző háborús bűnök elkövetőt is, amitől az, amit tettek, csak még borzasztóbb és még hihetetlenebb. Emellett a háború olyan áldozataira is ráirányítja a figyelmünket, akiket nem is szoktunk annak tekinteni; az önhibájukon és akaratukon kívül besorozott fiatal srácokra, akiknek ölniük kellett, és akiket azóta is a világ megvetése kísért, gyakran ok nélkül (gondoljunk csak a Günter Grass SS tagsága körüli botrányra, ahol sokan annak ellenére feszítették keresztre, hogy akár csak a fegyverét elsütötte volna), és akiknek ilyen teherrel a vállukon kellett leélniük az életüket. Nincs kifogás, a Tavasszal meghalni kötelező olvasmány!

19 hozzászólás
>!
n P
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Néhány hónap történetét hordtam magammal mindenhova. Annyira mindenhova, hogy utazás közben, az útszéli fákat, a mezőn kérődző teheneket nézve is arra gondoltam, hogy a háborúkról ők aztán tényleg nem tehetnek, viszont megszenvedik. Azért kezdem így a mondandómat, mert ebben a történetben, az ember által okozott pusztításban, ők élnek, ők azok akik sem érte, sem ellene nem szólhatnak annak, ami körülöttük zajlik. Csak állnak az etetőnél, itatónál, néznek erre-arra, mintha a tudatlanságuk védelmet adna, lehetőséget nyújtana a túlélésre. Körülöttük pedig ott az ember, aki gondolkodásra, bölcsességre teremtetett és öl, gyilkol, feláldozza embertársait egy olyan cél érdekében, aminek a vesztesége dögcédulák adatai. Nekem Ralf Rothmann regénye az emberek és az állatok háborús regénye. Annak az elbeszélése, ahogy kattan a fegyveren a zár, a ló pedig, szinte ösztönösen megrántva fejét, félre néz mindattól, ami következni fog. És a tizenévesen megöregedett fiú, aki alig szavaival, de tanít, példát ad az emberségből.Ezek az apró, életigenlő mozdulatok teszik széppé, könnyebben olvashatóvá ezt az egyébként nagyon szomorú, de olvasásra ajánlott könyvet.

>!
Magvető, Budapest, 2017
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435146 · Fordította: Szijj Ferenc
>!
gesztenye63 P
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

„Meine Ehre heißt Treue”, vagyis „Becsületem a hűség”.
Ez a rövidke mottó, azon túl, hogy kiagyalóinak emlékezete által csodálatos, fennkölt emberi tulajdonságokat aljasít a legmélyebb mocsokba, sokezer nyomorult, kényszersorozott gyermekkatona életét is pokollá tette a háború végén, vagy okozta egyenesen a végzetüket. Hiszen azok a túlélők, akiknél az összeomlás után megtalálták a hírhedt SS-derékszíjat, akár bele is halhattak az óvatlanságukba.
Fura ez a regény. Furán egyszerű, mégis rendkívül összetett – és tökéletesen kerek. Keveset mond, mégis az egész világ benne foglaltatik. Élet értelme, halál értelmetlensége, sokmillió porszem, és köztük két ártatlan gyerekember, Walter és Friedrich, a Waffen-SS végső győzelemért harcba küldött szerencsétlen talpasai.
Keretes szerkezet, ha jól emlékszem, ezt valamikor így tanultuk. Ráadásul Ralf Rothmann regényében többszörösen is az. Először is a narrátor kerete, amely apja kimondhatatlan múltját kutatja, az elborult őrületben, az elhallgatott tragédiákban értelmet keresve. Aztán az apa emlékei, aki a mintegy idilli észak-német tájról kirándul néhány hónapra a magyar Dunántúl tűzviharába, majd ugyanoda tér vissza, ahol a táj zöldell, a tehenek elégedetten kérődznek. Ez is egyfajta keret, azonban átkozottul csalóka ez az idill. Nem tudok hinni a virágok színében, a természet friss, buja illatában, miközben a következő lapon már Dante poklának kénköves bugyrait járom és itt a halál maga a megváltás, és a lélek sem tud már jobban fájni.
Alig kétszáz oldal, kevéske történés, mégis szinte emészthetetlen, feneketlen emberi dráma. Az olvasmány nagyon rövid, de „utóélete” valószínűleg annál hosszan tartóbb lesz. Semmi patetikus hősi ének, egyszerűen csak nehezen feledhető, kristálytiszta memento. Szép emlékezés „a másik oldal” kiskatonáira. Bikovot juttatja eszembe – de csak azért, mert még csak nem is hasonló.
A második világháborús angolszász, vagy éppen szovjet-orosz széppróza ellentételezéseként is feltétlenül ajánlott.

>!
mate55 
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

„Mostmittegyek”? – mert „becsületünk a lojalitás”. Bármi is történjék, már az első oldaltól kezdve csak feszülten feszengek a spoiler fotelomba, hiszen tudom mi vár Walterre és Friedrichre a II. világháború poklában. És igen, nincs megállás. Belenyom a székbe és moccanni sem enged. És amikor a végén kitámolyogsz az „irodádból”, nem is biztos, hogy végig akarod gondolni, amit az elmúlt este olvastál. Pedig át kell gondolni, de előbb hagyok magamnak egy kis időt. Egy kis időt, hogy kivonjam magam egy rövid ideig a hatása alól. Mert megdöbbentően hatásos, ó, de még mennyire, hogy az. De aztán a hajnali órák csendjében „magányosan” (nem sokára jön a váltóm) ülve valahogy mégsem érkezik meg a feloldozás. „Idegenként jöttem,/ Idegenként is távozom…”

4 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth I
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Talán Hetényi Zsuzsától származik az a kijelentés (@Ezüst, jól emlékszem, tőle?), hogy a német irodalomból még mindig hiányzik a második világháború tisztességes feldolgozása – bezzeg az oroszok már megírták a maguk önfelszabadító vallomásregényeit, legfőképpen az Élet és sorsot. Ez a gondolat két részről is sántít: orosz oldalról a máig élő Sztálin-kultusz a legjobb bizonyíték arra, hogy ők még mindig nem számoltak el a múltjukkal, hiába próbálkozik a háború óta több generáció az erőszakosan lezárt szemek felnyitásával. A másik ellenvetésem a németekre vonatkozna: náluk igenis megvan a törekvés a háborús élményanyag feltárására, meg is tette a magáét rengeteg remek írójuk ezen a téren (Remarque, Böll, Plievier, Buchheim, Frank, Fühmann), azonban az összes írásuk bűzlik az izzadságszagtól. Rémesen nem tudnak ugyanis mit kezdeni azzal a problémával, hogy miként jelenítsék meg a korabeli német társadalmat – így törvényszerűen a saját főhőseik lelkivilágát is – átható zavaros, mérgezett ideológiát.

Ezen Rothmann könyve változtathatna, de végül bátortalan próbálkozás marad csupán az új, korszakalkotó német nézőpont felvillantására. A Tavasszal meghalni jelen formájában egy kegyetlenül letaglózó háborús regény, mely azokról a fiatalokról szól, akik akaratukon kívül váltak ágyútöltelékké. Ilyen tekintetben nem lehet belekötni a műbe. Sokkoló, őszinte, pacifista, bölcs, lényeglátó – ám nem lépi át az elődei által kijelölt határvonalakat. Rothmann teljesítménye tiszteletreméltó, de számomra felfoghatatlan, hogyan képes olyan 18 év körüli fiatalokról írni, akikre semmilyen hatással nem volt a születésük óta aktív náci propaganda, akiknek nem voltak politikai nézeteik, nem itták magukba az őket körülvevő beteg társadalom jellemvonásait. Itt lehetne (mit lehetne, kellene!) beszélni az antiszemitizmusról, az otthonukul szolgáló rendőrállamról, az emberekre erőszakolt ellenségképekről, a szovjet hordáktól való rettegésről, a Führer iránti szeretetükről. Ehhez képest Walter jelleme 1945 tavaszán még mindig egy fehér papírlap, amire a háború fogja felfesteni a maga sötét és absztrakt ábráit. De hol vannak élete első 17 évének lenyomatai?

Fáj a szívem lehúzni a fél csillagot, mert teljes joggal nyilvánították ezt a könyvet sokan az év egyik legfontosabb megjelenésének – ám a német szellemet semmivel sem viszi közelebb ahhoz, hogy őszinte megértéssel nézhessen vissza nyolcvan évvel ezelőtti önmagára. Azt hiszem, a mindenkori német irodalomnak ez lehetne most a legfontosabb célkitűzése, és amíg valaki nem vállalja be a nagy feladatot, nem fognak új Remarque-ok születni…
És ennyitől még Rothmann sem lesz az.

>!
Magvető, Budapest, 2017
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435146 · Fordította: Szijj Ferenc
6 hozzászólás
>!
Zsuzsi_Marta P
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Csodálatos érzés és nagy öröm, mikor egy olvasott mű értékelésekor keveselljük a maximálisan adható 5 csillagot! Ez egyrészt jó választásunkat, másrészt – és elsősorban – az író tehetségét és alkotása kiválóságát igazolja!
Ez így történt most is. Ralf Rothmann remekműve első szavától az utolsóig magával ragadott és az olvasások közti időkben is foglalkoztatott, hatott rám. Nem is akárhogy!
Mélyen megindító téma, amit az író megjelenít a két fiú, Walter és Friedrich élete, munkája, barátsága és a történelem-formálta sorsán keresztül. Teszi mindezt úgy, hogy tartja az arányokat, nem tér le az útról, nem esik túlzásokba, nem ömleng és nem hibáztat. „Csupán” közöl. Nem a háború, a II. világháború utolsó éveinek eseményeire, abban résztvevő nációk hadseregeire fókuszál, hanem mélyebbre, egészen közel megy, arcot adva szereplőinek, a katonáknak. Szembesítve olvasóját: teljesen irreleváns, ki milyen nyelvet beszél, honnan jön, melyik ország fia, mindannyian emberek érzelmekkel, vágyakkal, jövőt tervezve, szerelmet, családot, munkát hátrahagyva élik meg a háború minden poklát, szörnyűségét, igazságtalanságát, szembenézve a halállal. Ahogy Walter és Fiete is, 17-18 évesen, kényszersorozás révén kerülnek a hadszíntérre. Igaz barátság rajzolódik ki előttünk, mely kitart minden nehéz pillanatban, egészen a sírig, sőt azon túl is. Két fiú a tehenészetből, akik élték mindennapi életüket. Dehogy akartak ők háborúba menni, embert ölni, harcolni, ezáltal idejekorán felnőni ….és veszíteni a legdrágábbat!

Bevallom, gyakran töröltem könnyeimet. Leginkább megindító része a cselekménynek számomra, mikor Walter az édesapja sírját kutatja, keresi. Továbbá mikor segíteni próbál barátján, Fiete-n, kegyelmet kérve számára egy pökhendi tisztnél, s mikor mellette van az utolsó órákban. De ugyanúgy fontos és megindító momentumként szerepel a könyvben Abda, ahol éppen a bori rézbányából, táborból hazatérő, ill terelt elcsigázott munkaszolgálatosok alakjai tűnnek fel – egyből kedvenc költőmet, Radnótit idézte fel előttem!
Ez a regény méltón fejezi ki azt, hogy minden, ami igazán emberi, tiszta és igaz, az elpusztíthatatlan!

„De én nem akartam ezt a háborút, ahogy te se. Nekem nincsenek ellenségeim, legalábbis olyanok, akiket meg akarnék ölni. Ez a cinikusok háborúja, akik semmiben sem hisznek, csak az erőben. Miközben maguk gyengék és gyávák, láttam bevetés közben… És az ilyenek veszik el az életemet.” (141.oldal)

>!
Mariann_Czenema P
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Walter egyszerű lélek, hétköznapi életre vágyik, mint ahogy körülötte mindenki. Gyűlöletes a mód, ahogyan tőrbe csalják őt és a többi társát, mikor már alig van esély a győzelemre, mikor már bukás előtt áll az egész háború. A munkáján és a szerelmén kívül senki se nagyon érdekli, bár jóra való lélek és általában mindenkivel jól kijön, mégis gyakran viccelik meg, pont a komolysága, lelki távolságtartása miatt. Szerintem pont ez a tulajdonsága, hogy világ életében kívülálló, afféle kakukkfióka mindenhol segíti át őt a háborún, aztán az életen.
Rothmann nem láttat be hőse/apja fejébe, nincs lelkizés, monológ, gondolatáramlás, csak szellemként követhetjük Walter életének fontos, meghatározó mozzanatait, epizódszerűen. Mintha csak merengőbe merítenéd a fejed, hogy végigtekinthesd más múltját, a beleszólás minden reménye nélkül…
Még csak hetven év telt el a második világháború óta, és hihetetlen, hogy ahol egykor véresen komoly harcok dúltak, temetetlen halottak feküdtek, ott most konzumcsecsemőként viselkedő emberi lények botladoznak a saját életük nehézsége felett keseregve.
Rothmann könyve megállj parancsol az embernek, többszörösen elgondolkoztatásra kényszerít a dolgok fontossága felől, és szembenézésre sugall, jól lehet, gondolom nem is volt ez a célja, csak valahogy így alakult.
Walter egy gerinces ember, sőt még a gyengeségeiben is több emberség van, mint számos embertársunkban. Született példakép, úgy, hogy csöppet sem akart azzá válni, és egy életen át hordta a sors rá mért keresztjét.

Én is jó szívvel fogom ajánlani ezt a könyvet, és valószínűnek tartom, hogy két-három évenként szükségét fogom érezni, hogy elolvassam, afféle lelki stoptáblaként, ha túlságosan bedarál majd a tetszésre, külső megfelelésre sokat adó csillogó cybervilág.
5 csillag, kedvencelve.

>!
Bélabá P
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Remek, jól megírt történet egy hozzám közelálló vidékről. Megvallom, még nem olvastam magyar hadszíntéren játszódó háborús sztorit. Ez a regény a dunántúli események helyszínein történik, Székesfehérvár és Győr környékén, meglepő volt olvasni egy német író tollából. Ez keltette fel az érdeklődésem a könyv iránt
Van benne egy hős, Walter, aki túléli a harctér veszélyeit, társa szerencsétlenebbül jár. Megvan a könyvben a szépség a fejős élettel szép és bő leírásokkal, megvan benne a dráma, a harctér mentén, és némi romantika is övezi az egészet. Olvasmányos háborús történet azoknak, akik szeretik a témát. Megéri olvasni! 5 csillag (4,7).

>!
Qedrák MP
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Hősöket többféle módon lehet előállítani. Az egyik, hogy megteremtjük annak a feltételeit, hogy a hősjelöltek saját magukban találják meg azokat az erényeket, amelyekkel átléphetnek a saját határaikon. Egy másik módja az, hogy mindenkit kinyírunk, aki erre nem hajlandó, és voilá, csupa olyan embert látunk egy idő után, aki kész meghalni a Harmadik Birodalomért. Így kerül a főhősünk is a háborúba, hiszen a haldokló gépezetnek folyamatosan szüksége van a friss emberhúsra.

Rothmann könyve nem olvastatta magát könnyen. Nagyon erőteljes képi világgal élt, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy az amúgy változatlannak tűnő vidéki képekbe úgy türemkedik be a háború világa, mintha egy UFO hasítana keresztül a magyar ugaron. A főhősünk egy számára idilli életet él, ahol minden vágya, hogy egy figyelemreméltó lány figyelmét felkeltse, és úgy hiszi, hogy a tehénfejőket nem éri el soha a háború. Aztán mégis bekerül a háborúba, noha inkább a hátországban szembesül a borzalmakkal, nem pedig a fronton. Az író pedig minden helyzetben használja az erőteljes kontrasztokat, a vidéki életképekben elhelyezve a háború borzalmait. Aztán a háború egyszer csak véget ér, és az élet már soha nem lesz olyan, mint addig, ezt pedig a regény nem kerüli el.

Különös érzés járt át, miközben a magyarországi helyszínekről olvastam egy német író tollából. Kétféle, Magyarországon azért szélesebb körben elterjedt „hagyományt” is igyekszik megtörni. Az egyik, hogy a német megszállás hosszúra nyúlt árnyékát egyetlen jelenet erejéig, de bemutatja, mikor a helyi lakosságon követnek el kegyetlenségeket. A másik pedig az, hogy a Waffen-SS tagjait nem valamiféle fanatikus bandaként színezi ki, amelynek tagjai még Berlin falai alatt is hittek a végső győzelemben. Ehelyett fiatal kölyköket és ilyen-olyan tiszteket látunk, akik főleg azt számolgatják a magyar harctéren, hogy még mennyi idő lehet a háborúból, és mindenki azt reméli, hogy már nem kerül vissza a frontra, hiszen már itt a tavasz…

Ez a tavasz eljön ugyan, de nem mindenkinek. Az újratalálkozások pedig egyszerre hétköznapiak, és egyszerre nélkülözik azt a katarzist, amelyet annyira várunk egy háború után.


Népszerű idézetek

>!
mate55 

A pusztában olyan csend van, mint egy szobában vagy egy pincében – mintha a halottak hegyeznék a fülüket.

>!
mate55 

Belenyúlt a szájába, és kihúzott egy szürke rágógumit. – Nem akarod kipróbálni? Még csak egy hetes, és elég puha.

2 hozzászólás
>!
ppeva P

– Bárcsak otthon maradtam volna, én hülye. Sose jelentkezz önként semmire, mondta mindig a nagyapám, háborúban és moziban a hátsó helyek a legjobbak. Elöl nagyon villódzik. De én világot akartam látni…

114. oldal

Kapcsolódó szócikkek: háború
>!
Anton_Gorogyeckij P

Valamit a világra hozni, na, az a legkeményebb munka. Rombolni és ölni minden idióta tud.

27. oldal (Magvető, 2017)

Kapcsolódó szócikkek: rombolás
>!
Chöpp 

– Legjobban a Balaton tetszett – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Az a fény a tó felett és a fák között… Az milyen békés volt! Erősebb volt, mint a gránátok.

84. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Balaton
>!
Wiggin77

Uramisten, mit keresek én itt. Úgy értem, ha Hitlert választottam volna, mint a legtöbben. De én nem akartam ezt a háborút, ahogy te se. Nekem nincsenek ellenségeim, legalábbis olyanok, akiket meg akarnék ölni. Ez a cinikusok háborúja, akik semmiben sem hisznek, csak az erőben. Miközben maguk gyengék és gyávák, láttam bevetés közben. Lefelé taposnak, felfelé nyalnak, és nőket és gyerekeket öldösnek halomra.

137. oldal

>!
Chöpp 

– Ne gondolkodj túl sokat – mondta. – A legsötétebb órádban egyszerűen csak sötét van, ezt most a sors számlájára kell írni.

148. oldal

>!
grgrnt

– Pontban hétkor. A távolmaradás dezertálás. Heil Hitler!
Walter leeresztette a vállát. Fiete azonban szalutált, alig érthető hangon azt mondta: – Drei Liter! – és hátraarcot csinàlt.

38. oldal (Magvető, 2017)

>!
grgrnt

Mi most a fronton vagyunk, Magyarországon… Itt jó és olcsó a bor.

76. oldal (Magvető, 2017)

Kapcsolódó szócikkek: bor

Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen E. Ambrose: Az elit alakulat
Bernt Engelmann: Menet, indulj: lépést tarts!
Will Berthold: Gyerekgyár
Horváth László Imre: Lett este és lett reggel
Edgar Hilsenrath: A náci és a fodrász
David Benioff: Tolvajok tele
Markus Zusak: A könyvtolvaj
Hans-Ulrich Treichel: Az elveszett fiú
Hans Hellmut Kirst: Tisztgyár
Amy Harmon: Homokból és hamuból