Fortepan 40 csillagozás

Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Rakovszky Zsuzsának sok év elteltével jelenik meg új verseskötete. A Fortepan magját a világhálón lévő régi fényképekből kiinduló versek adják. Egykorvolt történetek elevenednek meg, örökkévalóságba dermedt alakok mozdulnak meg – nyelvet kap a létezés megannyi titka. A Rakovszky-világ különleges körfolyosó, egymásból nyíló és még inkább egymásba záródó terekkel: tragikus monológok, képleírások, tárgyak árnyékai. Konkrét időpontok és helyszínrészletek. És a hang, ami hagyja, hogy szerteszaladjon a történet, majd egy pillanattal később visszafogja magát, egybe rántja az egészet. Ebből születik az a sajátos ritmus, amiben váltakozik a balladai ráolvasás üteme és a katatón létérzékelés egyhangúsága. Rakovszky verseit olvasva saját lehetséges személyiségeinkkel is találkozunk; saját arcaink rajzolódnak ki a sorok mögött.

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Magvető, Budapest, 2015
72 oldal · ISBN: 9789631429107
>!
Magvető, Budapest, 2015
72 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432558

Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 24

Kívánságlistára tette 19


Kiemelt értékelések

>!
Juci P
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Most ezt csak kissé érzelgősen tudom elmondani.
Nekem olyan Rakovszky Zsuzsa verseit olvasni, mint hazatalálni. Huszonéves egyetemistaként ismertem meg a költészetét, és akkor még nem volt késő ahhoz, hogy formálja az identitásomat. (Talán még most se késő, de már ritkán fordul elő egy-egy könyvvel.) Első olvasásra ismerős volt a hangja, a gondolati mélységei, a megtévesztően puritán rím és ritmus, ami mégis mindig telibe talál. A múlt árnyai, kút mélyén, ablaküvegben, tükörben felderengő alakok. Kísértetek, ha úgy tetszik, bár nem a paranormális fajtából, csak az emlékezet kísértetei. Mindez elidegeníthetetlenül a sajátom lett, belém szervesült. Azt hiszem, ezt mondják úgy, hogy a kedvenc költőm.
Hálás vagyok ezért a kötetért, nem számítottam a megjelenésére egyáltalán. Jó volt apránként fogyasztani, öt-hat versenként, újraolvasni, elmerengeni, összefűzni fejben a verseket. Az utolsó ciklus, a „címkés versek” teszi fel az egészre a koronát. A verscímek helyett megadott címkék (lásd itt az egész ciklust: http://ketezer.hu/2015/05/rakovszky-zsuzsa-negy-evtized/) olyanok, mint a fortepan.hu-n a képekhez fűzött címkék, néhány szóval tökéletesen betájolnak évtizedeket, amit a versek olyan élességgel fejtenek ki, hogy beleszédültem. És az utolsó, cím nélküli vers, a [Ha a folyóhoz érek]… (http://moly.hu/idezetek/603817) Borzongás. Hála.

1 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Örülök az újabb kötetnek, verseknek. Nem könnyű olvasmány sem a prózája, sem a lírája, de ismerős hangulatokat, érzéseket idéz fel bennem, összességében szeretem az írásait. Általában nem az élet derűs oldaláról ír, de nem is nagy tragédiákról szólnak a versek, „ a köznapok kopár nagyüzeme…” érhető tetten leginkább.
A Napéjegyenlőség ciklusban „ A dolgok megtevődnek általam.” Különösen tetszett a Novella és a Ballada.
Telitalálat a címkék ciklus, a felbukkanó emlékképek egymás mellé illesztése, mintha régi képeket nézegetnénk.

>!
nyerw
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

A benyomásaim nagyon vegyesek. Több nagyon komoly darab is található a két részre osztott kötet versei közül, de pont az első néhánynál csak felhúztam a szemöldökömet. A jellegzetesen tárgyias lírán időnként átüt valamiféle, számomra az amatőr költők sajátjaként felfogható retorizáltság, itt-ott közhelyesség. Túl sok a költői kérdés. Áthallások, Kosztolányi-íz.
A költő képi világa és szövegformálása nem sokat változott az előzőek óta, de a témái sem; talán kissé személyesebbek lettek a versek képei. Vagyis személyesebbnek hatnak. Bocsánat. Ráadásul úgy, hogy egy korszakéi, mindenkiéi (Csak egy személy). Az enyéim is, pedig még csak harminc vagyok (ezt is a könyvben olvastam, de amúgy igaz).

>!
Ciccnyog IP
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Haragszom erre a kötetre. Ígéretes volt, erős, hatásos versekkel, aztán időnként becsúsztak mérhetetlenül amatőr írások, volt, amit nem értettem, miről szól (szólt-e egyáltalán valamiről is?), és jutott néhány közhely és álvers (tördelt próza, imádom az ilyet…) is a kötetbe. Ami viszont jó volt, abban nagyon odatette magát a szerzőnő. Édes és keserű. Sajnos az utóbbi volt többségben, de még így is megérte.

2 hozzászólás
>!
korkata
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

A könyvtárban láttam meg az új könyvek között. Szerencsés vagyok, mert én vagyok az első aki olvashatta ezt a példányt. Vékonyka kis kötet. A borítója sötét színekből áll mégis megfogja az embert, mert szép. Szeretem Rakovszky Zsuzsa írásait. Bár be kell vallanom most már a második verses kötet olvasása után nekem leginkább a prózai művei tetszenek.
Úgy igazából egyik vers sem fogott meg nagyon. Szépek ezek a versek, de úgy érzem, hogy nem hozzám szólnak. Az viszont nagyon fontos, hogy úgy gondoljam, hogy nekem akar valamit mondani. Ha ez így lenne, akkor öt csillagot kapna tőlem. Ettől függetlenül mégis úgy érzem, hogy jó ez a kötet. Pár év múlva előveszem és megkeresem benne a pluszt.
Az első egy hosszabb vers mely több részre tagozódik. Rövidebb történetek ezek. Melyek valóságosaknak tűntek. Utána ugyancsak több rövidebb vers olvasható. Ezek közül a Parázs című tetszett legjobban. A kötet második része kapta a Fortepan címet. Itt is több rövidebb vers van. Érdekes, hogy vannak olyanok melyek nem kaptak címet, hanem csak címkéket. Ez tetszik nekem. Olyan más, egyedi. Ezek a címkék ráutalnak a mondanivalóra. Tudom, hogy miről lesz szó, vagy legalábbis kitalálhatom.
Nekem a legszebb mondatok ezek voltak:
„Tükörmélyből hallom lélegzeted.
Mintha parázshoz, hozzád ér a bőröm.
Vagyok. A lét tüzében perzselődöm.”

>!
Futóhomok P
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Úgy tűnik – olvasva a többiek értékeléseit –, ezzel a kötettel a Rakovszky-beavatottak jártak igazán jól. Nekem, a kezdőnek a versek egészükben általában megmaradtak az erős látvány szintjén. Annak viszont, hogy ez* elém került, mindenképpen örülök.
* http://moly.hu/idezetek/612769

>!
Sasa IP
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Régen volt ekkora reveláció számomra verseskötet. Két nap alatt egymás után kétszer olvastam, szétfirkáltam, kifosztottam, aztán láttam, hogy kifoszthatatlan. Még, még, még.

>!
virezma P
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Nagyon tetszik a hangulata. A nyelvezete egyszerre hétköznapian gördülékeny és varázslatosan nosztalgikus. Szeretem, ahogy a rímek keresztülfonják a szöveget.

>!
dontpanic P
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Régies, nosztalgikus, egyszerű, naiv, szépiabarna, a felszínt kapargató, poros – unalmas.

15 hozzászólás
>!
Lali P
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Elég vegyes az összbenyomásom a kötetről.
Első olvasásra (mást még nem olvastam a szerzőtől) nagyon nehezen jöttem bele, csak csikorogva másztak belém a mondatai, képei. Aztán a kötetben előre haladva valahogy tisztulni kezdett a vidék, a címadó ciklus versei egyre jobban megragadtak, különösen a legvége, a címkékkel jelzett versek.
Az a kezdettől fogva világos volt, hogy itt költészettel, valódi költészettel van dolgom. Ennek megfelelő – mondjuk úgy – tisztelettel még egyszer, újra elolvastam az egész kötetet. Vártam, hogy pontosabb képet kapok, még közelebbi, még erősebb élményekkel leszek gazdagabb.

Sajnos ez a második olvasás nem ezt hozta.
Láttam, hogy már ismerős tájékon járok, de nem hogy több, hanem kevesebb lett az élmény.
Nehéz megmondanom, hogy miért.
Lehet, hogy ennyi volt, néhány örömteli pillanat, aztán szétágaznak az utaink.
Ha megpróbálok kevésbé lírai lenni, akkor azt mondanám, hogy ahogy a Fortepan gyűjtemény, nekem ezek a versek is inkább töredékesek, töröttek, ami ugyan így illik a témához, de ezzel nem lehet akkora ívet húzni, mint amekkora a költészetben egyébként lehetséges.
Sok szépség kibontható persze – és sok ki is bontatik – az ilyen 'tükörcserepekből", de ezekben összességében végül is nem találtam annyi örömet, szépséget, megérintést, hogy a három és fél csillagnál többre értékeljem a kötetet.
Ami egyébként nálam azt jelenti, hogy jó verseskötet, ajánlható másnak is elolvasásra.

És még mindig zavart vagyok kissé a kaptam is meg nem is érzése miatt.


Népszerű idézetek

>!
Juci P

Ha a folyóhoz érek,
ha a sötét folyó fölé hajoltam,
és mint a fényt kapott filmen a képek,
halványodom s már nem tudom, ki voltam,
ha érzem nyelvemen ízét sötét vizének,
és tűnök elfelé, írás a porban,
a maradék tudat sötét síkján az évek,
színes fotók, peregnek vissza sorban,
mielőtt a sötét benyelne végleg,
lassan kialvó emlékezetem
pár képet még megőriz, makacsul visszatérnek:
egy kéz, egy repedés a nedves kövezeten,
nyáron estefelé, mikor a járda
aszfaltjában az apró kavicsok felragyognak,
egyetlen vérehulló fecskefű pontos árnya,
egy kapualj, egy rozsdás pinceablak,
egy korlát csigavonala, ecetfaág –
az öntudat földmélyi rétegében
ezek élnek belőlem legtovább –,
csukott ajtó alatt egy fénycsík a sötétben.
Mikor már nincsen arcom és nevem,
a parton, hogyha kérdezik, ki voltam,
korlát, ecetfa, árnyék, felelem,
halványuló képek sora, írás a porban.

64-65. oldal

1 hozzászólás
>!
Juci P

címkék: orkánkabát, hazugság, műkorcsolya

Elhagyva a zsíroskenyérevés és
konfekciós ruházat korszakát,
a zsarnokság puritán szürkeségét
pár élénkebb színfolt rajzolja át.
A kényszerű hazugság szégyenéért
harisnyanadrág és orkánkabát
kárpótol, vetkőzős golyóstollak kora
jön el, Ki mit tud? és műkorcsolya.

Néztük, ahogy sóvár slágerzenére
a férfi és nő orsóként forog,
s krikszkrakszokat vés korcsolyájuk éle
a jégbe. Szilveszteri műsorok
poénjain nevetgéltünk – s miért ne?
A kisebb rossz a nagynál nemde jobb?
Örök tiltakozásban csak elzsibbad a lélek,
s hogy ne ítéltessem, én sem ítélek.

Ha nő napi munkából hazatérve
már nem teknő fölé hajolva mos,
s futja kolbászra is, nemcsak kenyérre,
ha zsarnok s nép egyformán óvatos,
vért csak elvétve ont – nem többet ér-e
a szürke békesség, mint a mégoly jogos
harag, mely dacból étlen földhöz csapja a tányért,
s fölgyújtja Némethont két elkobzott lováért?

(Mellesleg nem tudom, akkor nemesb-e,
a lélek, hogyha mint legfőbb javát,
őrzi múltját, hogy ugyanazt szeresse
és gyűlölje akárhány éven át?
Vagy ha kész rá, hogy múltját tűzre vesse,
ha mindenkit megért, mindent belát,
kevésre tör, testét-lelkét kíméli,
s egyetlen célja százhúsz évig élni?)

De mindegy: nem lehet avas remény
maradékán tengődni napra nap.
A lélek pincében nevelt növény,
naponta újabb sápadt ágakat
növeszt, ha kissé több a tér, a fény,
résen kibújik, rácson megtapad,
s bár satnya, szívós – közben lenn a mélyben
az idő kéreglemezei észrevétlen

odébbcsúsznak –, négyszögek és körök
váltják buszpályaudvarok falán a
vállas munkást, vonalzós mérnököt,
a bambit őszilé, almuska váltja,
egyre többféle fagylalt, egyre több
autó – s ha este bármelyik lakásba
beleskelünk a függönyréseken,
mindenhonnét a tévé villog ki kékesen.

És mindenütt, kövekben és füvekben,
nyáron, mikor hétágra tűz a nap,
a strand vizében hullámzó tömegben,
télen, a vattás ólom ég alatt,
a sportpályákon, ahol tornadresszben
csinos kamasz lányok hajlonganak,
új lélek munkál és tör felfele
a mélyből – egy új korszak szelleme.

Bárhova nézünk, az ő lábnyomára
bukkanni égen-földön mindenütt.
Vízpartokon alig-fürdőruhára,
sóvár testekre az ő napja süt.
Plakátokon, filmújságból kivágva
más-más alakban jön szemközt velünk,
az ágy fölött a rég festett falon
Elvis, Brigitte Bardot, Alain Delon.

56-58. oldal (Magvető, 2015)

1 hozzászólás
>!
Sasa IP

Erdő

Házak csak az út egyik oldalán.
Ez még nem az erdő, már nem a város.
Kopott villák, egy Lilla-lak, talán
egy hajdani sör- és malátagyáros
testté lett álma, északi falán
futórózsával, kis kerek toronnyal,
verandával, hol délben kurta árny
találkozik sötét diófalombbal.
Uzsonna, hullott alma, kinn felejtett
gyerekjátékok: emlékkel teli
szellemtérkép rajzolja ki a kertet,
mielőtt a parlagfű felveri.

De a vadszőlővel befuttatott
vaslándzsasor egyszer csak véget ér.
Ahol fatörzsek, pihenőpadok
közt szűkül keskeny ösvénnyé a tér,
az már az erdő: sápadt zöld derengés,
forrás rozsdás vascsőre ont habot,
hol megszűnik a kék turistajelzés,
mohos fatörzsek jelzik északot.
Fűben, bokorban fényfoltok rezegnek,
meredek út kanyarog föl a hegyre,
hol egy dalárda vagy turistaegylet
néhai elnökéről elnevezve
kilátó áll: sötét cellákon át
visszhangos vaslépcsőfokok vezetnek
az erkélyhez. Fenyők hajóraját
látni, s a lombos erdőt, mint szél borzolta tengert.
Hátrébb hegyek, mögöttük is hegyek,
azok mögött az elgondolhatatlan:
a láthatár mögött száműzött istenek
élnek tovább fenyő, szederbokor alakban.
Hol gyalogút keresztül sose vágta
az aljnövényzet méteres füvét,
virágban a kökényt emberszem sose látta,
ahol ledobja álarcát a Lét,
s hullott levél lebeg békanyálas vízen,
oda ma már nem érünk el, pedig
ezért indultunk útnak, azt hiszem,
de ősz van, és korán sötétedik,
s nincs már idő, mert lassanként az alkonyat
utolsó jelzőfényei is kihunynak,
s nyirkos homályban, nedves fák alatt,
lezúduló esők mossák el lábnyomunkat.

35-36. oldal

>!
borbolya3

(Mellesleg nem tudom, akkor nemesb-e,
a lélek, hogyha mint legfőbb javát,
őrzi múltját, hogy ugyanazt szeresse,
és gyűlölje akárhány éven át?
Vagy ha kész rá, hogy múltját tűzre vesse,
ha mindenkit megért, mindent belát,
kevésre tör, testét-lelkét kíméli,
s egyetlen célja százhúsz évig élni?)

57. oldal (Magvető, 2015)

>!
tengshilun IP

Az élet ennyi volt csak? Lehetetlen:
Fekszem, kelek, főzök, rendet rakok.
A dolgok megtevődnek általam.
De én hol vagyok ebben az egészben?
Akár egy kulcsot: elhagytam magam.
Csak észlelem, hogy vagyok, de nem érzem!

8. oldal

>!
tengshilun IP

Akárhogy is, úgy tűnik, hogy a lélek
nem képes felnőni a szörnyűséghez,
nem bír sokáig a tragédia
oxigénhiányos hegycsúcsán megmaradni,
jeges sziklán, a hóhatár fölött.

47. oldal, Sakkozó katonák

>!
Kek P

Milyen hosszú utat kell még bejárnom,
amíg – „ott túl a rácson”, melyet hívnak halálnak –
örökre elveszítelek? Örökre megtalállak?

20. oldal, Rács

>!
_selene_ IP

Gyerekkorunk időtlen
tárgyak között telik: akkor születtek,
amikor mi, s előtte vélhetőleg
miránk vártak egy lét előtti létben.
Viszonylag késői felismerés, hogy
minden tárgy az idő gyümölcse, és
sötét magként hordozza belsejében
létének előzményeit, ok-okozat
láncolatát, mint egy összetekert
láncot, amely kibontva s visszafelé követve
mint egy fűvel benőtt erdei ösvény,
egyszer csak eltűnik a semmiben.

42. oldal, Tárgyak

>!
_selene_ IP

Mintha csúszdán csúsznék. Ahogy öregszem,
Mindig gyorsabban futnak a napok:
Az élet ennyi volt csak? Lehetetlen:
Fekszem, kelek, főzök, rendet rakok.
A dolgok megtevődnek általam.
De én hol vagyok ebben az egészben?
Akár egy kulcsot: elhagytam magam.
Csak észlelem, hogy vagyok, de nem érzem!

8. oldal, Napéjegyenlőség

>!
Futóhomok P

Sakkozó katonák

Hogy juthatott eszükbe
sakkozni ott, abban a hevenyészett
fedezékben? (Csupasz fatörzs falak,
kirajzszögezve rájuk néhány újságkivágás,
kövérkés revütáncosnők fürdőruhában,
foguk villogtató filmcsillagok.)
Az arcuk
komoly és töprengő, minden bizonnyal
a következő lépést fontolgatják, de arra
nem utal semmi a képen, hogy tudatában
lennének: talán már
fél óra múlva, vagy ki tudja,
talán a következő pillanatban
szembe kell nézniük a Gorgófő halállal.

Mi ez? Bátorság? Megszokás?
Egymás előtt játsszák meg a nyugodtat?
Vagy azt hiszik – mint mindnyájan, amíg
a tapasztalat másra nem tanít –,
hogy rájuk, éppen rájuk, különös
gondja van a Gondviselésnek?
Hogy valami varázskör óvja őket?
És hogy a szörnyűségek
– kifolyt szemek, leszakadt végtagok –
mindig csak másokkal szoktak megesni?

Akárhogy is, úgy tűnik, hogy a lélek
nem képes felnőni a szörnyűségekhez,
nem bír sokáig a tragédia
oxigénhiányos hegycsúcsán megmaradni,
jeges sziklán, a hóhatár fölött.
Úgy látszik, hosszú távon
– és bizonyos körülmények között
már pár nap vagy óra is hosszú táv –
a hétköznap nagyobb erő a borzalomnál.
Az ember a pokol
legmélyén is képes berendezkedni és a
hamu és törmelék fölött
újjáteremteni a hétköznapok rutinját.
Különben is,
a borzalom az irrealitás
bélyegét viseli, akár az álmok.
Amint elmúlt, máris valószerűtlen.
Valóság csak az aznapi leves
(a férges hússal), az elromlott autó,
egy ügyes kis bicska, konzervnyitóval,
melyet kölcsönadtunk, de visszakérünk,
mert még szükség lehet rá arra a kis időre
– és végül is mi számít kis időnek?
Ha úgy vesszük, tíz, húsz vagy ötven év sem
olyan hosszú a fák, a csillagok vagy
a kozmosz idejével összemérve.
Korlátozott időnk tudata mégse
gátol meg benne, hogy rátegyük a szívünket
erre-arra, hozzánk hasonló
mulandóra, végtére is nem
az örökkévalóság szemszögéből,
hanem tér és idő
egy adott pontjáról nézzük, amit
nézünk, és erről a pontról fontosnak látszik,
hogy indulóban a lövészárokba még
sáncoljunk a királlyal, és megvédjük a bástyánk.

46-48. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Fodor Ákos: Addig is
Fodor Ákos: Buddha Weimarban
Fodor Ákos: Gonghangok
Fodor Ákos: Dél után
Fodor Ákos: Képtelenkönyv
Fodor Ákos: Gyöngyök, göröngyök
Fodor Ákos: Lehet
Fodor Ákos: Szó-Tár
Fodor Ákos: Még: mindig