Rakovszky Zsuzsa új műve különleges családregény, a családok hiányairól. Hiányzó láncszemekről, negatív töltésekről. Vonzásokról és taszításokról. Az egymás mellett élő emberek boldogságkereséséről és társas magányáról. Arról, hogy mi adható tovább, és mi az, ami sorsszerűen megszakad. A nagyszerű költő, író korábbi regényeihez képest a Célia napjainkban játszódik és elbeszélője férfi. Míg korábbi nagyepikai munkáiban régebbi korok mélyére pillantott a szerző, addig ez a regény a közelmúlt és a ma Magyarországán és Budapestjén játszódik, még hozzá hatványozottan: agresszív reklámokkal és ostoba szolgáltatásokkal kidekorált, kommercializálódott hétköznapjaink díszletei között. E tárgyi világot olyan erősen rajzolja meg Rakovszky, hogy hirtelen saját életidőnk történeti mivoltára döbbenünk rá. A Célia másik újdonsága, hogy az elbeszélői hang egy férfihoz tartozik – és ő meséli el a történetet, amelyben a legfontosabb szereplő két nő. Hősünk évekkel később tudja meg, hogy véletlenül… (tovább)
Célia 75 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2017
Enciklopédia 2
Kedvencelte 1
Most olvassa 8
Várólistára tette 50
Kívánságlistára tette 35
Kölcsönkérné 4
Kiemelt értékelések
Bíztam benne, hogy jó lesz. Sőt: biztos voltam benne, mert megbízható értékelőim megbízható értékelései is ezt sugallták. Meg is lepődtem, hogy nem tetszik. Az én legerősebb benyomásom erről a könyvről, hogy Rakovszky Zsuzsa alibizik. A regény első 150 oldala meglátásom szerint azzal megy el, hogy felmondja a leckét: az ún. „olvasott ember” összes előítéletét, az ismert kliséket a műkörmös-ezoterikus üzletasszonyról, a Rolexes vállalkozóról, a „mai fiatalról”, aki buta, mint a pláza forgóajtaja (de legalább gusztusos), és persze az élhetetlen, csóró bölcsészről (ő az elbeszélő), no meg az ő poszt-midlife crisiséről. Egy szereplőt se találtam, akivel kívántam volna az azonosulást, viszont az azonosulás lehetősége híján nem nagyon volt mi érdekeljen a könyvben. (Erre lehetne mondani, hogy Houellebecq-nél se tapossák egymás sarkát a szimpatikus figurák, de hát ott legalább van egy eredeti, provokatív filozófia, és egy sallangmentes, erőteljes nyelvhasználat – itt azért ezt nehezen lehetne erényként kiemelni.) Az a bajom, hogy Rakovszky tutira ment: az emberi szánalmasságok listázásával elérte, hogy aki szerint az őt körülvevő világ úgy nagy általánosságban szánalmas vagy terhes, az lendületből egyetértsen vele, de amit én elvárnék – hogy ezzel az érzésemmel szembesítsen, és annak átgondolására, esetleg felülvizsgálatára késztessen –, az csak nagyon felületesen spoiler jelenik meg. Egyedül a címszereplő Célia villantott fel valamit, legalábbis első feltűnésekor – de aztán ő is beleszürkült a mezőnybe, elkezdte játszani a rálőcsölt szerepet, csak éppen a „másik mai fiatalét”, aki elnagyoltan szabadelvű anyja ellen úgy lázad, hogy a túljátszott konformitás felé fordul. spoiler
A könyv második felében némi változás figyelhető meg – a cselekmény árnya vetül a szövegre. Eltűnik ugyanis Célia. És ekkor elbeszélőnk, Ádám – aki (ezt nem is említettem eddig, sok egyéb mellett) lehet, hogy az apja nekije, de lehet, hogy nem az apja, bizony, bonyi néha ez az élet – nekiáll megkeresni. Én ekkor kínomban megírtam fejben erre a forgatókönyvre egy vérbő skandináv krimit – de Rakovszky nyilván nem ezen a szálon mozdul el, hanem tötymörögteti tovább szereplőit a maguk kis provinciális problémáiban*. Ezzel együtt a regény ezen részébe már jobban belesimultam, mert ekkorra nagyjából megbarátkoztam a szereplők zömével** – talán azért, mert Rakovszkynak sikerült úgy-ahogy elmélyítenie őket, vagy talán csak azért, mert megszoktam őket. De azért ez továbbra is maximum egy langyos kapcsolathoz volt elég.
Így visszaolvasva a fentieket – nem tudom, nem voltam-e igazságtalan. Bizonyára akad valami ebben a könyvben, amit előlem elrejtett saját neheztelésem – csak éppen már A kígyó árnyéka óta (15 éve!) várom, hogy Rakovszky előrukkoljon egy ahhoz hasonló sűrű, mélységes szöveggel. Erre azt látom, hogy teljesen más úton jár – kompromisszumokat köt, a felszínt karcolja, megmarad a biztosnál. No de nem baj – én tudok várni. Várok tovább.
* Most durva voltam, mert mondjuk egy rákos apa nyilván nem provinciális ügy, és azt is el kell ismerni, a szövegben létező társadalmi-kapcsolati tragédiák villannak meg – csak hát annyira reflektálatlanul (ami részben az elbeszélő – talán szándékolt – passzivitásának tudható be), hogy az inkább csak növelte a hiányérzetem.
** Kivéve Ádámmal, aki végig idegesített. Értitek, ő egy olyan csávó, aki azért eszik a McDonald’s-ban, MERT szegény (én nem látom az összefüggést, de Rakovszky számára biztos ezek ilyen összenőtt fogalmak), akinek minden második nő „ecetes-mézes mosolyú”, és akinek egyetlen határozottan körvonalazható célja a regényben, hogy alaposan meghempergessen zsemlemorzsában egy Niki nevezetű kiscsibét, igen, azt, aki olyan buta, mint a forgóajtó (példának okáért karrierálma az, hogy bekerüljön egy valóságshowba – ez a szereplő kulcsmotívuma, köszi, a szereplő nevében). És akkor ez a félpedofil egészszerencsétlen mondja meg a tutit mostohaöccsének, meg talánlányának – hát gratulálok. És még ne lökjem le a lépcsőn.
A nagy magyar valóság Rakovszky Zsuzsától is, köszönjük szépen. A regényeit mindig el szoktam olvasni, szerintem A kígyó árnyékánál nem írt még jobbat, de a VS-nél és a Szilánkoknál ez sokkal jobb lett. Szóval jól áll neki ez a téma (is). Bár azon elgondolkodtam, hogy tud egy könyv hatványozottan Budapesten játszódni, én azt gondolnám, vagy ott játszódik, vagy nem, hogy lehet ezt hatványozni, bár ez kötözködés, amúgy értem, mire gondol a fülszövegíró, csak nem tud fogalmazni.
A főszereplő igen érdekes, nem is az, hogy férfi, pedig nő írta meg, hanem mekkora lúzer, öcccsém… És nem is az, hogy lúzer, hanem hogy nem is zavarja. Mert hogy a konfliktus az szokott lenni, azt hiszem, hogy van a felesleges ember, aztán rájön hogy elpazarolta az életét, és rosszul érzi magát, na hát ennél a pasinál feleslegesebb kevés van, és ő még tudja is, hogy mekkora lúzer, be is vallja, de tökre nem bánja. Tök jól elvan a maga lelki, erkölcsi, anyagi meg mindenféle posványában és nyomorában. Úgy látszik, ilyenek Rakovszky szerint az emberek, vagy ilyenek is, lehet, igaza van.
Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének címszereplője, Célia, egy csonka családban felnőtt, az élet igazságát kereső fiatal lány. Bár az írónő az ő sorsát állítja középpontba, érdekes módon mégis egy férfit, Ádámot választja narrátorként. Az ő szemszögéből látjuk, ismerjük meg az eseményeket, ami – véleményem szerint – nagyon bölcs és merész választás volt. Mindig kíváncsian várom, amikor egy szerző ellenkező nemű szereplő bőrébe bújik, érdekel, hogyan birkózik meg a feladattal, márpedig szerintem Rakovszky Zsuzsának ez maximálisan sikerült. Ráadásul tette ezt nem a mai kortárs regényekben megszokott depresszív alaphangulatban, hanem igazán gördülékeny, olvasmányos és nagyon szórakoztató módon. Az alábbi, fiktív levélben – természetesen én is Ádámként – próbálom ezt érzékeltetni, a regény sava-borsát összefoglalni.
Kedves Célia!
Bocsáss meg, hogy ilyen hosszú-hosszú idő után írok, talán már sokkal korábban kellett volna. Vagy nem is tudom… bizonytalan vagyok. Amikor sok évvel ezelőtt anyád megkeresett ezzel a fura kérésével, hogy legyek én a biológiai apád, nem is tudtam először igazán felfogni, mit is akar ezzel. (Ketyeg a biológiai órája, de nem ismer senki szinglit, csak nős pasikat, van neki egy belga ipse, akit akart, de közbe jött neki valami…) Persze végül belementem, aztán meg a belga is előkerült, aki gondolom sikerre vitte anyád babaprojektjét, mivel nem hívott többet. Az egészet el is feledtem volna, ha nem futok össze anyáddal – hét év elteltével. Örült nekem, én azonban hirtelen rá sem ismertem (szégyen, nem szégyen). Te már biztosan nem is emlékszel rá, de aznap – mi ketten – találkoztunk. Még mindig borsózik a hátam, ha eszembe jut, mit kérdeztél tőlem: „Ugye, nem te vagy az apám?” – Mit mondjak, majdnem infarktust kaptam. Persze gyorsan elkezdtem utánaszámolni, de nem volt semmi biztos kapaszkodóm, ami igazolhatta volna a gyanúmat. Anyád meg persze nem mondott semmit. Mondjuk nem is kérdeztem. De folyton az járt a fejemben: mi van, ha tényleg én vagyok az apád?! Néhányszor még meglátogattalak benneteket, de aztán anyád összeszedett valami feltalálót és jobbnak láttam lelépni.
Újabb hat-hét év elteltével a pláza könyvesboltja előtt találkoztunk hármasban, akkorra persze te már nagylány voltál. Elég kimérten viselkedtél, talán haragudtál rám, hogy úgy eltűntem az életetekből, vagy mi.
Leginkább akkor kezdtem hozzád kötődni (és eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mi hárman egy családot alkotunk), amikor anyád kitalálta, hogy adjak nyelvórákat neked, persze csak ürügyként – egyébként az volt a feladatom, hogy kipuhatoljam, miért akarod ott hagyni az egyetemet. Azt tudtam rólad, hogy szeretsz olvasni, hamar kiderült, hogy a nyelvérzéked kiváló – motoszkált hát bennem, hogy oka lehet ezeknek a közöttünk levő hasonlóságoknak. De minél jobban kezdtelek megkedvelni, annál jobban éreztem, hogy ez nekünk úgysem ment volna. Anyád nem túl szép, de csinos, értelmes nő volt, megállapodhattam volna mellette, de tudom, hogy csak megkeserítettem volna az életeteket.
Én nem bírom a kötöttségeket. Egy elfuserált alak vagyok, aki ötven évesen egy férjes asszonnyal folytat viszonyt, közben meg fiatal pipik után folyik a nyála. Nincsen normális munkám, a féltesóm szokott intézni (mert neki aztán jól megy) valami honlapszerkesztgetést, meg van neki egy újságja is, oda is bedolgozom néha. De épphogy csak megélek belőle. Évek óta készülök, hogy írok egy könyvet, persze sosem lesz készen – nagy ritkán, ha írok egy-egy bekezdést és ennyi. Helyette inkább sokat lógok a neten, mindenféle lüke home videókat nézegetek és – ha ez még nem lenne elég – órákat tudok elpazarolni online számítógépes játékokra. Na, kellhet bárkinek is egy ilyen férj vagy apa? Kétlem.
Persze ne érts félre! Én nagyon is jól elvagyok ezzel a vacak kis életemmel. De egy dolog azért mégis árnyékot vet minderre: aggódom miattad. Előbb az egyetemi macera, hogy nem akarod folytatni, aztán a barátoddal történt affér, most meg hirtelen lelépsz itthonról…. Tudod te, mennyi álmatlan éjszakát okoztál ezzel anyádnak és nekem? Mindenkit megkérdeztünk, minden helyet végigjártunk, de sehol semmi eredmény. Szórólapok, virrasztás anyáddal, aki napról-napra egyre rosszabb lelkiállapotba zuhant. Az a kis életjel, amit végül adtál magadról, csak olaj volt a tűzre: én még talán el is tudtam fogadni, de anyádat csak még jobban összezavarta. Nem tudom, mit kellett volna tennünk, hogy ne ez legyen a vége? Vajon másképp alakult volna minden, ha mindvégig az életetek része vagyok? Ez most már örök rejtély marad…
Ádám
„Ő nem retteg úgy a felelősségtől, mint te: egészen más típus, olyan nyugodt és megállapodott! Márpedig a tartósság fontos, már csak Célia miatt is, különben nem fejlődik rendesen a kapcsolata az animusával… Zsani, mint látható, ekkor éppen a jungiánus korszakát élte.”
Rakovszky Zsuzsának most megint nagyon jól sikerült megragadnia egy pillanatot a társadalom feltérképezésére, épp úgy, ahogyan A kígyó árnyéka című könyvében tette egy korábbi történet bemutatásával. Ez a kötet most jobban megvisel(het)ne bennünket, mert nem tudjuk kellően eltávolítani magunktól, hiába szeretnénk. Ennek a (mozaik)családnak, és (nem)családnak a története remek társadalmi körképet eredményez, mindazzal, ami a nyakunkban szakadt az utóbbi időkben, akkor is, ha nem nézünk tévét, kerüljük a bulvár megjelenési formáit, de valahogyan mégis együtt kell élnünk mindazzal, ami itt felszínre kerül. Nem kegyelmez az író, egyetlen (talán Célia valamennyire) figura nincs ebben a kavalkádban, akire igazán érdemes lenne figyelni, aki egy kis reménysugarat mutathatna ebben az alagútban, elgondolkodtató az ő választása is.
Az különösen telitalálat, hogy a történet narrátora egy férfi, aki egyáltalán nem rendelkezik nemének semmiféle erényével, olyan „felesleges ember” figura, akit sodor a szél, mint egy falevelet. Ahogyan a romkocsmában kavarognak jelenünk és múltunk képi jelenségei, úgy kavarog körülöttünk ez a városnyi méretű valóságshow, de vajon ő a legrosszabb ember ebben a körben?
Nagyon kellemes kis könyv volt ez. Igazán kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni belőle. Hogy mi lesz? Mi lesz már?! Ilyenkor persze a szöveg (minden egyes oldal) leküzdendő akadályt jelent. A minőséget az mutatja, hogy ez az akadály pontosan mekkora. Egy jó kis kriminél a hullámzúgás mellé csak bökmondatok férhetnek el az ember fejében. Ez azért más szint. De ebben a kategóriában. Az írói tudás révén meg akár azt is képzelhetjük, hogy ez csak amolyan ujjgyakorlat. Pihenés két 600 oldalas között. Írónak, olvasónak egyaránt. Jó, jó. De semmi különös.
Hát, jaj nekem. Már megint megtaláltam egy olyan regényt, akinek a főhőse ez a tipikus szerencsétlen, nulla túlélési ösztönnel rendelkező, tengődő sokadik éveiben járó és még mégis élő férfialak, akikből istenem soha többé egyet nem akarok látni!
De, hogy az indulataimat levetkőzve is mondjak valamit: a könyv eleje kifejezetten tetszett, aztán szép lassan elvesztettem az érdeklődésemet és az utolsó 100 oldalon szó szerint átrángattam magam. Nagyon különös, mert lényegi változás nincs az elbeszélésben / történetben / cselekményben, így nem igazán tudom megállapítani, mi okozta a kiábrándulást. Főleg, hogy az elején nagyon jól esett Rakovszy kortárs hangja.
És, utószónak, egyszer szeretnék rájönni, milyen hozzáadott értéke van a sorozatos értelmetlen felsorolásoknak egy szövegben, mert eddig nem sikerült rájönnöm, és itt se tudtam feldolgozni, miért segít rajtam, hogy egy utcában nem csak 3 boltot ír le egymás után a szerző részletesen, hanem egyből 8 boltot. Részletgazdag? Talán.
Most olvasom @Kuszma teljesen friss értékelését a könyvről, amikor bevillan, hogy erről én nem is írtam semmit. No, vajon miért?
Emlékszem, hogy utána akartam olvasni, hogy megtudjak valamit, bármit, ami segít elhelyezni ezt a könyvet, de aztán teljesen elfelejtődött. Így most vagyok, ahol voltam.
Széttárom kezeimet.
Úgy gondolom, persze lehet, hogy rosszul, hogy amikor valaki írni akar egy könyvet, akkor szétveti mellét a közölni vágyás. Egy téma, egy figura, egy sors, amit mindenkinek meg kéne ismernie. (B variációra, anyagi tőke, most ne is gondoljunk!)
De ebben a könyvben ezzel nem találkoztam. Ami nem jelenti azt, hogy rossz lenne, csak épp ezt a kicsit lagymatag, mai valóságot tükrözi vissza.
A történetet elbeszélő Ádám kicsit tompán, minden mindegy módon éli a hétköznapjait, angolórákat ad, közben írja a könyvét, -amiről persze semmit nem tudunk meg, mert az is olyan, tökmindegy-, amikor váratlanul felmerül annak a valószínűsége, hogy van egy lánya, Célia. Addig nincs is ezzel sok gond, amíg a lány kamaszkora lázongásában fel nem rúgja az anya által közvetített értékrendet. Ez pedig a szellemi szabadságon és kötetlenségen alapul. Célia viszont abbahagyja az egyetemet, nem kell neki több értelmi táplálék, önrendelkezését sutba vágva egy szektához akar csatlakozni. Olyan lehet ez, mint amikor a hippi szülők gyereke a „mekiben” hamburgerezik és kólát szürcsöl.
A nagy szabadságra nevelő anyának szembesülnie kell azzal, hogy milyen kispolgári is valójában, és mennyire konvencionálisan gondolkozik.
Ugyanakkor több szempontból is ez egy jól felépített korrajz, mely visszatükrözi egyrészt a csonka családok erőviszonyait, valamint azt a „spirituális szellemi igényt”, amit ma tapasztalunk, és amelyek a horoszkópok, családállítások, skype-n üzengető halottlátók és a szekták világa. Valamint kitűnően ábrázolja azt, a mai társadalomban is megtalálható réteget, akik csak úgy beleélik magukat a világba, minden nagyobb cél nélkül.
A Célia valósághűen vonzza be látókörünkbe a mai magyar valóságnak egy létező szegmensét, s nem kell csodálkozni azon, hogy ez nem tetszik nekünk, és nem tudunk figuráival azonosulni.
Az első olvasásom Rakovszky Zsuzsától, és tetszett; aminek azért is örülök, mivel a magyar írók regényeivel eléggé nehezen boldogulok (sem a témaválasztások, sem a stílus nem szokott bejönni).
Az elbeszélő férfival elég sokáig szimpatizáltam, azonban a végére viszolygást váltott ki belőlem. Erről részletesebben: https://moly.hu/karcok/962301
Igazán egyik karaktert sem tudtam megkedvelni, talán Zsani az, aki nem sokat veszített a fényéből. Az ő hibája a szülők hibája általában: önmagát fiatalnak lázadónak látja, felnőtt énjét is progresszívnak, mégis ugyanazokat a tévedéseket követi el, amit mások is a szülői szerepben, nem tudja megérteni saját lánya szükségleteit, és a dicső múltról prédikál, meg a saját tévedhetetlen nevelési és világnézeti szempontjairól. Viszont jó indulatú, törődő.
A történet közege a ma; ahogy mások már megírták: a valóság show-k, szekták, ezotéria által áthatott világ; szétaprózódott családok, felszínes barátok és szülő-gyerek kapcsolatok.
A mai identitás-válság szomorú reprezentációja a regény, melyben mindenki magányos, (szinte) mindenki önző, boldogság helyett boldogulást és megoldást keres.
A narrátor, Ádám egy szabadfoglalkozású bölcsész, aki irtózik a felelősségtől és az állandóság gondolatától és inkább oldódik fel a fikció világában, mint a „valóságban”, mely valóság önmagában is teremtett. Egyedül él, miután édesanyja meghalt, feltételezett lánya a címszereplő Célia (a nevét természetesen egy irodalmi alkotás ihlette), akinek léte is kétséges egy ponton. Fogantatása mentes minden romantikától, ám praktikussága vitathatatlan. Az anya, Zsani (aki szintén bölcsész) egy pontján az életének gyereket akar „mindenáron” és „deazonnal”. Rakovszky ironikusan ábrázolja őt is, akit saját szabadelvű önállóságra nevelő nézetei hoznak lehetetlen helyzetbe: látszólag elveszíti miattuk a tárgyat, Céliát.
Sok kérdést vet fel a kötet: hogyan ne legyünk magányosak? Hogyan ne viszonyuljunk másokhoz? Hogyan éljünk úgy, hogy ne a horoszkópban, a (nem mellékesen a borítón szereplő) modern (gagyi) Igazság Szájában, a valóságshowban kelljen bízni egy másabb, talán jobb élet reményében? Hogy néha egész addig tartjuk tiszteletben valakinek a saját döntéseit, amíg azzal egyet tudunk érteni?
A nagy megoldás nyilván elmarad. Van helyette egy különös kávéházi beszélgetés melyben Ádám igyekszik rámutatni: az életnek nevezett káosz nem olyan, mint a háború előtti filmeké és szalonoké, amelyek azt sugallják: létezik megérthető, belakható világ.
Elég vegyesek az érzéseim.
Olvasmányos regény, helyenként kiválóan megragadott képekkel, szép hasonlatokkal a jelenkor érzelemszegény, plázakultúrájú fiataljainak és elfoglalt szüleinek elidegenedéséről személytelen, budapesti díszletek között.
Ami problémám volt vele, az egyrészt a kissé infantilis, hányaveti nőbolondnak beállított, E/1. személyben beszélő férfi főszereplő nem igazán hihető gondolatai és aprólékos részletekre kiterjedő megfigyelései, amiket – bocsánat, uraim – kizárt, hogy egy férfi észrevesz. Másrészt a színtelen, jellegtelen, korunk „hősei” szereplők, akikhez szintén nem sikerült kötődni és így a sorsuk sem hozott lázba.
Népszerű idézetek
Az egészségcentrum imponáló neve ellenére valójában mindössze egy magánlakás, olyasféle, amit a hirdetésekben „nagypolgárinak” szoktak nevezni, csak a dekoráció árulkodik róla, hogy más célra használják: a posztereken álmatag fiatal nők hevernek gigászi virágkelyhek között, vagy masszírozópadon hason fekve, csupasz lapockával és üdvözült mosollyal, angyalok lebegnek szivárvány színű szárnyakon, szőke óriás lépked fehér köntösben, feje körül a napkorong, kezében aranyserleg (a Grál?), színes mandalák, egymásba kulcsolódó kezek, és több más efféle, a sarkokban mindenféle rejtélyes holmik, összecsavart gyékény, egy dob, valami tál, néhány csengettyű.
75. oldal
Zsani elmagyarázta: aznap délelőttre odaígérte a lakást valakinek, vélhetőleg egy duplán házasságtörő párnák, csak megfeledkezett róla. Végül a Múzeumkertben reggeliztünk, tört szeptemberi napsütésben, papírzacskóból éttük a tejbüfében vásárolt zsemlét.
20. oldal
Ha az ember szerelmes, nemcsak szerelme tárgyát látja gyöngéd, lírai megvilágításban, hanem természetesen önmagát is, mert hát különben hogy is merne közeledni az Isteni Lényhez… aztán amikor kiderül, hogy ezúttal is hoppon maradt, a lírából bohóctréfa lesz, a reménybeli szerelmesből groteszk bábfigura, csetlő-botló Chaplin, tortacsata áldozata, a lelocsolt locsoló.
17. oldal
Zsani afféle kakukktojás volt egy „normális” kispolgári családban – mely esetben, mint sok más esetben is, a normalitás leginkább az adott környezet által magasra értékelt lelki torzulásokat jelentette
45. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Jókai Anna: Éhes élet 85% ·
Összehasonlítás - Oravecz Imre: Ondrok gödre 94% ·
Összehasonlítás - Vida Gábor: Egy dadogás története 94% ·
Összehasonlítás - Bereményi Géza: Magyar Copperfield 90% ·
Összehasonlítás - Emilly Palton: Néma bűnök 90% ·
Összehasonlítás - Nádas Péter: Párhuzamos történetek I-III. 89% ·
Összehasonlítás - Jókai Anna: Ne féljetek 89% ·
Összehasonlítás - Kemény István: Kedves Ismeretlen 86% ·
Összehasonlítás - Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér / Engedjétek hozzám jönni a szavakat ·
Összehasonlítás - Závada Pál: Milota 85% ·
Összehasonlítás