Kisfiú ​idegenben 4 csillagozás

Nem ismertem korábban a mesék nagy részét, kellemes kikapcsolódás volt most a kezembe venni ezeket a történeteket. Tanulsággal bíró, gyermekeknek bátran ajánlott szösszenetek, amiket tényleg érdemes elolvasni, nem bugyuta semmiségeket rejtő mesék ezek, hanem tényleg tanítanak. Érdemes odafigyelni a részletekre, bár lehet, hogy ez felnőtt fejjel könnyebb, mint gyerekként, de mindenesetre érdemes. Sokat mondó gondolatokat rejtenek.

A hőscincér miatt kerestem meg és hoztam ki e könyvet a gyerekkönyvtárból. Meg is lepődtek rajta(m) a könyvtárosok. Pedig hát e történetek a felnőtteknek éppoly tanulságosak lehetnek és biztos, hogy mást mondanak, mint a gyerekfejjel, -füllel hallóknak. Kezdjük azzal, hogy már tudom, mi az a hőscincér, de számítok rá, hogy a róla szóló mese a hősködésről szól inkább, mint a bogárlétről. Középiskola kezdő évfolyamára vittem be olvasást mérni, hát meglepett, hogy mennyi ismeretlen szó van benne számukra. És nemcsak a bakarasznyi meg a cincér. Az nekem is az volt :). Nos, az erkölcsi mondanivaló leszűréséhez nem jutottunk el – olvasási problémákból kifolyólag –, pedig hát én amiatt jegyeztem meg valamikor ezt a mesét. Most viszont örömmel fedeztem fel, hogy A két vadkörtefa és A hiú harkálykisasszony legalább ilyen jó és hasonlóan tanulságos embernevelő állatos. Az unatkozó, és ezért csavargásra nekiinduló piros autóbusz már nagyobbkáknak szóló derűfakasztó áttételekkel telespékelt skiccsorozat. Szerintem. Ettől függetlenül tuti, hogy óvodásoknál is működőképes, csak ők épp mást hallanak ki belőle, mint mi felnőttek. Nem lepődnek meg az utcán feltűnő tankokon és az erdőben ott rekedő, megöregedő, önmagát pöttyös katicabogárnak fantáziáló piros autóbuszon. Nemcsak azért, mert ma már nincsenek piros buszok – fogalmam sincs, hogy a londoni buszok pirosak-e még, de legalább tanulság az is, hogy épp a londoni buszok jutnak most eszembe tankok és Széna tér kapcsán, meg az én gyerekkorom, amikor a közelünkben lévő erdőben bizony folyton ott felejtett kiszuperált járgányok roncsaiba botlottunk. A mai gyerekek számára talán ez nem tapasztalat, csak mesébe beleférő morzsája a történetnek. Aztán jönnek az akkori kort dokumentálók (Liba a Dunán, Vihar előtt) és tényleg nem értem, mit érthet ebből, szerethető-e ez egy mai csöppségnek. Nekem a kort idézk és ezért késztet fanyar mosolyra. Aztán jön a Gilgames és Etana története (mondája, mítosza? nem is tudom melyik szó ide a helyes) a betétmesékkel és csak az jut eszembe, hogy 8-10 évesen mennyire szerettem a mitológiát. Ma már csak mese. Ennyi maradt meg belőlük mindenféle lelkesedés nélkül. Kár. Elveszett az íz, a zamat. Aztán jön az író életével való párhuzam, a repülés, mint mesélésre adó ok, és megállapítom, hogy ma már a repülés se ilyen extra, vagy ha mégis, az már nem azért van, mert itt lakunk épp, pontosan e hazában, csupán csak a szegénység, ami bármelyik honban ilyen távolságignoráló, földhöz ragasztó létadottság. A Hegyi történet elcsábított és becsapott kutyusa viszont annyira mai, hogy csak no! Az eburak és kutyasorsok ismétlődő fájdalma és tanulsága maga a díj, hogy talán lesznek okosabb kutyarajongók, kik nemcsak a maguk kedvtelésére tesznek, hanem az állattal is gondolnak. Végül a Kisfiú idegenben azt mondja el, milyen volt a tanyasi világból bekerülni egy kollégiumba, az első, a legelső lázokozó színes-szagos sokkot. És hát van benne egy jó gömbölyű, régi vágású igazgató úr is.
Örülök, hogy egy cincér lévén épp október 23-a körül került kezembe e tankrejtő „mesekönyv”.