Rainer ​Maria Rilke legszebb versei 6 csillagozás

Hogyan tartsam lelkemet, hogy lelkedet
ne érintse? Hogyan emeljem át
más tárgyakat érinteni feletted?
Bár lelnék néki néma rejteket,
hol párjaként valami Elveszettnek
idegen csöndbe zárnám, mely tovább
nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek.
Mégis, mi minket ér, egybefogó
egy mozdulattal ér, mint a vonó,
mikor két húron egy hangot zenéltet.
Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten?
Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?
Ó édes ének.

28. oldal, Szerelmes vers

Prága fölött megnyílt az éj,
hatalmas kelyhét szertetárva:
a nap-pillangó ragyogása
hűvös ölén nyugodni tér.

A hold, a huncut gnóm nevet,
ravasz vigyorral, kötekedve,
ezüstforgácsot hullat egyre
a Moldva habjai felett.

De mint akit megbántanak,
sugarát gyorsan visszarántja,
mert égre lobbant versenytársa:
a fényes toronyóra-lap.

5. oldal, Éjjel

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörüség,
Annyi temérdek pilla alatt
Senkisem alszik.

148. oldal, A költő sírfelirata

Oszd a szépséget, pazarold,
szótlanul, számolatlan.
Hallgatsz, megszólít: Nézd, vagyok.
S végül mindenből rád ragyog,
ezernyi árnyalatban.

Iniciálé

SAJÁT halálát add meg, Istenem,
mindenkinek, azt, ami létében érik,
amelyben vágy volt, inség s értelem.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

14. oldal

APÁM IFJÚKORI ARCKÉPE

Szemében álom. Homlokán a távol
érintése. A száj körül csupa
ifjú vonás; csábít, de mosolyából
mit sem mutat, díszöves derekáról
a karcsú nemesi egyenruha
elé a kardkosár lóg – ő kezét
rajta nyugtatja, semmiért se nyúl.
S már szinte nem is látni: mintha még
távolt markolva tűnne tova csendben.
S minden mást magával visz konokul
s kiolt, hisz nekünk úgyis érthetetlen,
és lelke mélye mély búval telik –

Te gyorsan elporló dagerotip
az én lassabban elporló kezemben.

(Szabó Ede fordítása)

43. oldal

Ó, mosoly, első mosoly, mosolyunk –
míly egy volt mind: szívni hárs illatát,
hallgatni park csendjét – egymásra nézni
hirtelen s ámulni mosolyfakadtig.
Emlékezés volt ebben a mosolyban
egy nyúlra, mely épp odaát a pázsit
zöldjében játszott: ez volt a mosoly
gyermekkora: komolyabb volt a hattyú
mozgása benne már, amint a néma
estben kettészelte később előttünk
a tavat… S az ormok szegélye, szemben
a tiszta, tárt és már egészen éjbe
alkonyuló égbolttal, mosolyunknak
határt szabott az elragadtatott
jövendő távlatába.

137. oldal, Kezdődő szerelem

A PÁRDUC
Jardin des Plantes, Paris

Rohant a sok rúd és úgy meggyötörte
szemét, hogy rá ködös homály szökött.
Ezer rudat lát felmeredni körbe
s már nincs világ ezernyi rúd mögött.

Ha lép, hajlékony, könnyű teste ring és
az út a legszűkebb körben halad;
az erő tánca e kínos keringés:
középen bénult, süket akarat.

Csak néha rebben halkan a pupillán
a puha függöny. – Rajt egy kép befut,
a tagok csöndjén átüt, mint a villám
s meghal, mihelyt a szívbe jut.

(Képes Géza fordítása)

37. oldal

Ez ablakom itt. Lágyan
ébredtem és kevély
lengésbe vitt a vágyam.
Hol életem s az ágyam
s hol kezdődik az éj?

Úgy rémlik, ez a friss táj
én volnék, szerteszét;
áttetsző, mint a kristály,
mély, néma és setét.

A csillag millióit
fognám magamba én;
oly nagy szivem s vivódik;
el is ereszteném

Azt, kit szeretni kezdtem,
tartottam is talán.
A végzetem – keresztem –
oly furcsán néz ma rám.

Mi is vagyok e dolgok
közt én bús elvesző,
mozgó akár a boldog
és illatos mező.

Szó, mely kiált csodásan
s fél, hogy egy hang felel,
mert sorsom az, hogy másban
nyom nélkül vesszek el.

63-64. oldal, Szerelmes lány

Te, akinek nem mondottam, hogy éjjel
sírok az ágyon,
te, ki bölcsőként ringatsz lassú kéjjel,
ha vágyom,
te, ki nem mondtad, hogy dúl szerteszéjjel,
mit nem csókoltál rám, a csók:
mi lenne, ha azt, mit vágyunk nem ér el,
e nagy pompát elfojtanók
és így vágnánk az útnak?
*
Nézd a szerelmesek,
mihelyt a vallomásuk megesett,
mindjárt hazudnak.
*
Magányossá teszel. Mindennel elcseréllek.
Kissé vagy, aztán zúgás vagy, te lélek
és illat is vagy, omlatag.
Mind elvesztettem őket karjaimban,
csak te születsz meg újra, mindig ifjan:
mert sose fogtalak, szilárdul tartalak.

122. oldal, Dal