Carry ​On (Simon Snow 1.) 84% 61 csillagozás

Nagyon kíváncsian kezdtem bele a kötetbe, hiszen a Fangirl nekem kifejezetten tetszett. Nem csalódtam, ez a könyv a kedvenceim egyike lett. Érdekes volt a világ felépítése, szerettem a szereplőket. A történetnek természetesen öt csillagot adtam.
Egyetlen probléma az volt a kötettel kapcsolatban, hogy nagyon sok különböző kiadásban jelent meg, és nehéz kiigazodni aközött, hogy melyik második rész illik az elsőhöz. Ebbe a csapdába én is beleestem sajnos, és olyan második részt sikerült rendelnem, ami sokkal kisebb, mint az első.

Az emberek legnagyobb panasza erre a könyvre, hogy Harry Potter utánzat, de… igazából a Harry Potter is elég sok helyről lopott, szóval… Inkább ne menjünk bele.
Igen, a könyv az elején, és számomra csakis az elején mutatott hasonlóságot a Harry Potterrel, és őszintén szólva, nem is érdekelt. Kicsit lassan indultam neki, az első hetven oldalt kb három nap alatt olvastam el, de tény, hogy közben más dolgom volt, és nem jutottam el a könyvhöz. Aztán következő 320 oldalt kb 6 óra alatt kivégeztem, és majdnem nem feküdtem le emiatt a könyv miatt az este.
Imádtam elejétől a végéig, és Rainbow Rowellt hivatalosan kedvenc írómmá avattam, mert eddig háromból három könyve eléggé betalált nálam.
Annyira jó volt! Beleszerettem Simon és Baz párosába, és imádom Pennyt. A Fangirl néhány dolgot elspoilerez ezzel a könyvvel kapcsolatban, de nálam csak még jobban erősítette a szeretetemet ezek iránt a karakterek iránt és csak még jobban el akartam olvasni.
spoiler
A probléma csak az, hogy most ha felszabadulok tumblr-re, és rákeresek a carry on tagre, soha nem jövök le… :D

Érdekes volt ennek a könyvnek az olvasása, amikor belekezdtem nagyon nem tetszett. Teljesen úgy éreztem, hogy ez 100%-ban egy Harry Potter copy, csak még annak se olyan jó. Később, amikor megjelent végre Tyrannus Basilton Grimm-Pitch (kb. a 150. oldalon..), onnantól kezdve megállíthatatlanul ívelt felfelé a történet. Baz belépett az all-time-favorite szereplőim közé. Üdv a klubban. Imádom az ilyen arrogáns, beszólogatós, sassy, de közben belül meg melegszívű, tiszta karaktereket. Igazából ő vitte a hátán leginkább a történetet. A könyv közepe felé már teljesen máshogy néztem a történetre, teljesen belelkesültem, elszakadtunk a HP másolástól és bejöttek teljesen egyedi cselekményszálak, amik meg nagyon tetszettek. A vége egy kicsit csalódás volt, nem tetszett a végső lezárás. spoiler De az például engem egyáltalán nem zavar, hogy az előzményeket csak ilyen elmesélés szintjén kapjuk meg, nem volt hiányérzetem ilyen szempontból. Összességében egy 4*-ot megérdemel. :)

Ez a történet egy szerelmeslevél minden fanfiction-höz valaha. Egy győzelem. Annyi érzésem van vele kapcsolatban, hogy le sem tudnám írni.

Elmondhatatlanul élveztem, hozta pontosan azokat a figurákat, amikre szükség van egy fanficben, hogy működjön: masszívan karakter és érzelmi szál központú, de nem megy át öncélúba az egész; van történet, van egy kis rejtély, le van zárva. A fontosabb fordulatok egy része kitalálható előre, de ez semmit sem von le az értékéből, mert az elejétől a végéig folyamatosan szórakoztató.

A karakterek mindegyike nagyszerűen van megírva. Egy ilyen típusú történet akkor működik számomra, ha beleszeretek egy kicsit abba, akibe a főhős. Ez itt duplán megtörtént, Simon egy szerencsétlen, de érthető, hogy miért ilyen, egy pillanatban el is magyarázza, miért nem gondolkozik. Baz ezzel szemben a snarky beszólogatós sötét villain, akiért a végére az ember tűzbe menne. lololol Viszi a könyvet onnantól, hogy megérkezik, manipulál, sunyul, fenyegetőzik, megvetően néz, csinálja azokat a dolgokat, amit egy ilyen karakternek kell, és hát zabáltam.

Penny pontosan annyira idegesítő karakter, hogy az ember nagyon szeresse, Agatha az égnek hála egy érdekes, saját gondolatokkal és háromnál több agysejttel rendelkező damsel in distress, mikor áll, hogy „áh, igen, kábé ez az a pillanat a sztoriban, amikor általában elkezdek segítségért sikoltozni”, a szívembe zártam. Nagyon érdekes, hogy megjelenik ebben a formában az, hogy ki lehet lépni veszélyes szituációkból, nem kötelezhető senki arra, hogy a teszem azt a sárkány fogkőleszedésében segítsen a bolond hős csapatnak.

A világépítés parádés volt: ez a sztori szerint egy fanfiction, tehát olyan embereknek íródott, akik ismerik a canont, mi pedig nem vagyunk ilyen emberek. Az első pár fejezet ezzel megy el, és egyszerűen annyira okos ahogy Rowell csinálja, például a könyv elején a „mi hányzik legjobban nyaranta” listával, hogy csak pillogtam.

A mágiarendszer szintén lenyűgöző: frazémákat használnak, dalszövegeket, pár helyen még mémeket is. Elképesztően okos, a nyelv változásával pedig a használható varázsigék is változnak. A világ elhelyezése a „Normal” világban megint alaposan végiggondolt, csípőből megoldja azokat a problémákat, amikkel a HP például küszködik (mint például hogyan nem érti a gumikacsa funkcióját egy felnőtt férfi?).

Nagyon, nagyon szerettem.

Vicces volt, szórakoztató borítótól borítóig, volt benne szerelem, mágia, sárkány, vámpír, robbanások, dráma, minden, amit szeretek. Jelenleg annyira viszket az agyam, hogy vajon mi a canon, hogy lehet, mégis elolvasom a Fangirlt :D

Szerelem volt ez a könyv, imádtam. Alig várom a következő kötetet.

Tagek:

spoiler

Érdekes és szimpatikus karakterek( kivéve Agatha), jó történet, amin hiába érződött a Harry Potter-ből való inspirálódás, még így is képes volt elvarázsolni. A könyv humora nagyon el lett találva és néha érdekes volt látni, hogy egyes varázslatok-ra milyen kifejezéseket használnak a karakterek. :D
Baz és Simon kapcsolata pedig számomra igen felemelő volt, kicsit öljük egymást, de mégis kiállunk egymásért, közben pedig én végig éreztem egyfajta spoiler, ami igazán hozzáad a könyvhöz ha a történet kimenetelét nézzük. :D
Igazán szerettem ezt a könyvet és szívből ajánlom, aki esetleg el szeretné olvasni, ha a Fangirl-ben tetszett ez a szál és érdekel vagy csak egy könnyedebb fantasy/lmbt könyvet keres. :)

Ez eszméletlenül aranyos volt :)
A Carry On egy abszolút meta könyv, egy fiktív Harry Potter szerű sorozat utolsó kötete (vagy a hozzá írt fanfiction?) mégis saját maga marad. A Carry On közel sem egy Heri Kókler, hiába vannak párhuzamai a Harry Potterrel, inkább reflektál rá, mint másolja.
A könyv nem rejti véka alá, hogy alapvetően egy szerelmes történet. Az írásmódja is inkább olyan, mint egy contemporary YA regényé, sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a karakterekre és a köztük lévő viszonyra, mint a világmegmentésre vagy a varázslatra. Ez azonban (hál istennek) nem jelenti azt, hogy az utóbbiak látszatmegoldásokkal vannak elkenve.
A világa jól felépített és a karakterek (szülein) keresztül jól kibontakozik, hogy nem annyira fekete fehér itt a helyzet, mint hogy engedjük a „sárvérűeket” a „Roxfortba” vagy ne. Eleve sokkal bonyolultabb a helyzet a varázslények miatt akik, ha elég „értelmesek” lehetnek diákok. Nagyon nehéz meghúzni azt a vonalat, ahol még elég emberiek ahhoz, hogy engedjék őket tanulni. Van aki ellenzi a reformokat és van aki támogatná de a megvalósítás szélsőséges módjával nem ért egyet. Egészen jól összerakott világ és politikai klíma ahhoz képest, hogy közel sem ez áll a történet fókuszában.
Itt kell beszélnünk „Dumbledorról” is, aki az „eredeti” sorozatban kis katonának használta Harryt. spoiler A Carry On nagyon szépen rávilágít a kettejük közötti dinamikára, miközben bírálja az idősebb férfit a döntéseiért.
A varázslat szintén nagyon ötletes, a varázsigék a sokat hangoztatott szólásokból, dal és reklámszövegekből állnak, amik az ismertségük miatt hordoznak erőt. A nyelv változásával pedig elévülhetnek és újak születhetnek. Egyszerre viccesek és zseniálisak :D
A jól kidolgozott háttér szerencsére nem öncélú, mélységet ad a karakterek döntéseinek és a kapcsolataik változásának. A történet nekem tetszett, megleptek dolgok, míg más fordulatokat kilométerekről láttam, de mind tudtuk, hogy itt a karaktereken lesz a fő hangsúly. Akik szerencsére imádni valóak és nagyon jól működik köztük a tinidráma. Mind reflektálnak a rájuk osztott szerepekre is, keresik a helyüket a világban, próbálják lerázni a szüleik kimondott vagy kimondatlan elvárásait. Ilyen szempontból Agatha is nagyon érdekes volt, bár őt kedveltem legkevésbé. A szerelmi szál meg egyszerűen cuki.
A könyv leggyengébb pontja a több nézőpont. Persze, jó volt egy-egy helyzetet több karakteren keresztül megnézni, de talán túl sok lett a nézőpont karakter és a legtöbbjük hangja nem is vált szét igazán. Volt még pár logikátlanság spoiler és elfeledett karakterek spoiler , de ezek nem vontak le az élvezeti értékéből semmit. Valóban olyan az egész kicsit, mint egy fanfiction, de a jó féléből. Reflektál az eredeti problémás pontjaira, de önmagában is abszolút élvezhető. Újraolvasós lesz :)

Ha hinnék a guilty pleasure létezésében (mert ugyan már, elmúltál 20, vállald fel, amit szeretsz), akkor nálam ez az etalon. Mert olvasom a kritikákat, és bólogatok, hogy oké… De! De: nagyon jó ötletnek tartom a kiválasztott toposz kiforgatását, gyengéim az ellenségekből szeretők románcok, Baz után meg nyálat eresztek… A könyv humorát meg ne is említsem! Szóval még mindig úgy érzem, Agatha fejezetei túl hosszúak, túl sok a POV, és Bazra túl sokáig kell várni (bár lehet, hogy ez ad egy pluszt), a Carry On marad a kedvenceim között. Nem érkezhet elég gyorsan a folytatás! (Visszavonom. Várakozni nem móka…)

Borzalmas módon rászoktam mostanában, hogy meló közben vloggereket hallgatok. A rádió egy hét után sok volt – főleg mivel ugyan azt a 30 számot nyomta felválltva –, a sorozat és a film pedig egyszerűen van amikor napi 8 és fél órában már sok. Így hát maradt a jó öreg youtube… na és persze mi mást hallgatnék, mint könyves blogokat? :D Ott találkoztam ezzel a könyvvel, mint az egyik youtuber (a clockwork reader//Hannah) kedvencei között szerepelvén és hirtelen felindulásból még akkor meg is rendeltem. Úgy, azonnal. Még nevettem is rajta, hogy ilyet soha nem csináltam még, de annyira egyezőnek tűnt az ízlésünk… és annyira borzalmasan munkanap délután volt. :DD Csak később derült ki és esett le, hogy ez bizony az a Rainbow Rowell, akinek a Fangirljét egyik barátnőm annyira szereti. Úgyhogy végképp nagyon vártam már, hogy olvashassam! :D
És nem csalódtam. Egy percet sem. Imádtam úgy ahogy van, de megpróbálok az ömlengésen kívül értelmeset is írni, ígérem. :D

De mindenek előtt szögezzük le, hogy ez egy fanfiction. Több okból is fontos ezt így a legelején tisztázni, mert ha valaki csak úgy nekiesik minden előzetes ismeret és háttérinfó nélkül, biztos hogy belefut a „jézusom mi ez az átirat” esetébe. Nem fogja érteni az egész stílust, miért olyan amilyen. Viszont ezen infó tudatában egyszerűen még zseniálisabb az egész; azon kívül is, hogy szimplán imádtam és nagyon kellett ez most a lelkemnek.
Kezdjük ott, hogy ez konkrétan, beismerten fanfiction. Rainbow Rowell Fangirljében már megjelent Simon Snow, akihez a könyv kiadása után készült el ez a történet, így gyakorlatilag a saját történetének fanfictionja… ami ugyan kicsit belekavar magába a kifejezésbe ha nagyon szőrszálhasogatók akarunk lenni (hiszen nem fan az a fiction; de maradjunk annyiban, hogy önmaga rajongója), de ettől függetlenül teljesen illik rá. A történetek összekapcsolódnak egy ponton, de nem ugyan az a világ, idő vagy stílus. Simonnak saját mágikus világa van, nem a Fangirl hétköznapjaink közül való. Nem mellesleg Cath (a Fangirl főhősnője) maga is egy rajongó, pontosan az a lényege, hogy ezen könyv Simonjáról írja a fanfictionjeit.
Másrészt nem csak önmagához fanfiction – de mint annyi fanfiction, egy híres történet átirata. Legyen valaki akármennyire is Harry Potter rajongó, ha mágiát és régi, bentlakásos iskolát párosítunk, szinte mindenkinek eszébe fog ötleni a Roxfort. Tegyünk mellé még egy kiválasztottat, egy ősellenséget… és igen, mindenki érti itt a dolgokat. Csak hogy Simon nem Harry; és Baz nem Draco. Igen, erős felhang, de nem teljesen. A mágiának saját rendszere van, hiába pálcával hadonásznak. A vadőr – vagy inkább kecskepásztor – sem simán egy kedves barátunk… úgyhogy hiába az összes párhuzam, ez nem egy az egyben átirat: inkább egy nagyon erős parafrázis. Pontosan emiatt is mer bevállalni olyanokat, amiket csak egy fanfiction szokott. És amiert igazán nagyon imádom. Humoros, néha túlzottan drámai és annyira cuki, hogy leginkább hülye tiniként visongtam rajta. Hát ez van. :D
A világ alapjaiban átvett, de nem hagyja annyiban és tovább gondolja – én ugyan eddig soha bele nem gondoltam, hogy hogyan is működik a mágia a Potter-verzumban. Van-van, jön önmagától, a pálca segíti mert koncentrálja és irányítja; na de a varázslatok? Hiszen lehet pálca nélkül és lehet a varázslatok kimondása nélkül is… gyakorlat kell, de lehet. Akkor most hogy is működik? Éppen emiatt nekem kifejezetten nagyon tetszett, hogy itt el lett magyarázva, hogy minek van ereje, mi számít varázslatnak. Hogy a szavak ismeretének ereje kell. Szerintem zseniális kis változtatás, főleg, hogy ezzel együtt magával hozta azt a sok-sok kitekingetést, popkulturális referenciát amit én kifejezetten szeretek a könyvekben. (Nem véletlenül van ilyne kihávásom éppen. :D) Na és persze elég gyakran valami irtó jó kis humort, egy fura, vicces híres idézet a legdurvább helyzetbe is képes egy kicsit lehetetlen és éppen ezért szörnyen szórakoztató mosolyognivalót csempészni. Ugyan akkor valami borzalmasan drámai, ami szintén a fanfictionök kedvelőinek ismerős lehet. Baz egészen pontosan akkor vált az egyik kedvenc karakteremmé, amikor megjelent a nagyterem ajtajában. Abban a pillanatban. Akkora drámakirálynő, hogy nem lehetett nem azonnal imádni. :D
Simon Snow valóban a legrosszabb kiválasztott a kiválasztottak történelmében – de mind ezt olyan bájosan bénán teszi, hogy imádjuk érte. Baz egy igazi kékvérű drámakirálynő, és valahol egy kicsit a kétezres évek emo vámpirjainak utóelete. Ehhez tegyél még hozzá egy hiperszuper okos és néha szörnyen bosszantó legjobb barátot; egy hercegnőt aki minden akar lenni csak megmentésre szoruló áldozat nem… és kész a katasztrofális, de borzalmasan szórakoztató csapatfelállásunk. Tedd be őket egy Roxfortra hajazó iskolába, adj neki egy olyan aprócska feladatot, mint a világ megmentése… csak jó sülhet ki belőle, nem igaz? ;DD
Szóval a világ kellemesen ismerős és még is új. Az események számomra nagyrészt kikövetkeztethetőek voltak, főleg a főbb dolgok, ennek ellenére borzalmasan élveztem Siman és Baz párosát. Mert hogy igen, ők azok akik az egészet annyira imádnivalóvá tették. Sosem voltam egy nagy Drarry fan, de ebben az átiratban tény és való, hogy megvettek kilóra. Snowbaz forever. És biztos vagyok benne, hogy én ki nem bírom, hogy csak jövőre jelenik meg a Wayward Son… a fanfictionnek mennyi az esély hogy van fanfictionje? XDD

https://img.buzzfeed.com/buzzfeed-static/static/2015-03…
Kb. így nézhettem, mikor kiderült, hogy Rainbow Rowell megírja ezt a könyvet. Én egyáltalán nem voltam Simon Snow történetétől elragadtatva a Fangirlben, sőt biztos vagyok abban is, hogy volt egy-két részlet, amit el sem olvastam. Mert szimplán hidegen hagyott ez a HP koppintás. Akkor miért is vettem meg a Carry ont? Mert imádom Rowell-t. Mert odáig vagyok a stílusáért. De tény, hogy ez a könyve a hasonlóság miatt -1 csillagról indult nálam.

Igazából annyi baj van ezzel a történettel, hogy össze sem tudom foglalni, de megpróbálom. (A véleményem szubjektív, másokat lehet, nem zavarják az alábbiak.)
– Az alap problémája nyilvánvalóan a Harry Potterrel való hasonlósága. A nagyfokú hasonlósága. Az olyan szintű hasonlósága, ami csak poénként fogható fel, de komolyan semmiképp nem vehető. Eleinte még próbáltam fejben tartani, hogy miben másabb, végül már nem foglalkoztam igazán vele. Mert:
– Nincs idő arra, hogy minden apró részletet feldolgozz, mert egy hosszú cselekményfolyamat utolsó szakaszába léptet be az írónő. HP 7 konkrétan, tanévkezdés. Kösd fel a gatyád, szokj hozzá a mágikus világhoz, a furcsa lényekhez, az új helyekhez, a szereplőkhöz, azok egymással való kapcsolatához, na meg a dúló háború(k)hoz. Good luck!
– Tudom, hogy sokan odáig vannak a Draco-Harry páros ötletéért, és számos fan történet kering az interneten róluk, de nekem ez mindig is erőltetettnek tűnt. Annyira mély gyűlölet van a fiúkban egymás iránt, hogy ezt úgy csűrni-csavarni, hogy abból egy hiteles románcot hozzanak össze, véleményem szerint képtelenség. Rowell megpróbálta, összehozta Simont és Bazt, de erőltetett volt. Nem láttam logikát benne. Nem látom, hogy hogyan következik a meg-akarlak-ölniből a fülig-szerelmes-vagyok-beléd. Nem tudom elhinni a szerelmüket, sorry. Akarom, de nem megy. Ez nem azt jelenti persze, hogy nem szurkoltam nekik. ;)
– Ha már a love story-nál tartok, meg kell említsem, hogy mennyire ki voltam akadva, mikor 150 oldalt kellett várnom a párocska második tagjának a megérkezésére (517 oldal a könyv). Nyilván nem a l’amour-t akarta a középpontba helyezni ezúttal az írónő, de most őszintén szólva, mi más igazán értékelhető van egy HP utánzatban? Csak az, ami másabb, mint az eredeti.
– Számos jelenet sikerült nagyon furcsán, főként logikátlanságok tűntek fel, de bevallom őszintén, nem vettem a fáradságot, hogy feljegyezzem őket, mostanra pedig már elfelejtettem.
– Zavart, hogy ennyi szereplőt szólaltatott meg. Volt vagy 9 nézőpont. Főként persze 3, de időnként másoktól is beszúrt részeket.
– A vége sem nyerte el a tetszésem. spoiler

Ami viszont tetszett, az a végkimenetele ennek az egész katyvasznak. Tényleg ötletesen tett pontot az i-re az írónő. De azért örültem volna, ha eleve nem húzza meg a vonalat, amire aztán pontot kellett tennie. De azért nem volt ez annyira rémes, a vége felé kifejezetten izgalmas is volt. Viszont az tény, hogy szerintem ezt kár volt megírnia. Egy 3 csillagot azért megérdemel. De nekem ugye -1-ről indult. Szóval, sorry.

A Fangirlben egy jó poénnak találtam az egész Harry Potter kopi Simon Snow dolgot, aztán láttam, hogy van könyv és végül be is szereztem.
Ugye a Fangirlben kiderül, hogy a Carry on egy fanfiction és a könyvnek tényleg olyan, fanfiction szaga volt nekem. Nincs sok történés, inkább párbeszédek és a karaktereken van a hangsúly nem magán a történeten ami khmm khmmm elég kiszámítható. Mármint a HP-ban pont az okos történet vezetés volt az egyik kalssz dolog, mert ki gyanakodna sze-sze-szegény da-da-dadogós Mógus professzorra? (meg a többiekre is? ebből a szempontból nekem a 4. rész a legerősebb). Itt nem elég gyenge volt a rejtély, reménykedtem, hogy na csak nem az lesz, túl egyértelmű, de az lett.

A központi szereplők jól ki voltak dolgozva, és itt-ott nevettem is a könyv olvasása közben, de kicsit jobb történetre meg több varázslatra számítottam.