Versek ​és műfordítások 5 csillagozás

GEORG TRAKL: MAGÁNOS ŐSZ

Homályos ősz jön, telt s gyümölccsel édes,
a nyári nap halódó fénye sárga.
A széthasadt ködből még tiszta kék les;
madár ha száll, akár mesékben szállna.
Hordókra vár a bor s a csönd a széles
pincék homályán megdermedve áll ma.

Amott a puszta dombon egy kereszt ül;
rozsdás erdőn bolyong a nyáj fehéren.
Egy felleg húz a tó tükrén keresztül;
a földműves pihenni tér be épen.
Az este kékes szárnya halkan pendül
a száraz zsúptetőn s az árokszélen.

Most csillag fészkel már az álmos pillán;
hüvös szobákban csöndes béke hallgat,
a szeretők szelíd szeméből immár
halk angyal lép elő, a szárnya lankadt.
És zúg a nád; kísértet hangja sír rám,
csupasz füzekről hallom, hallom, hull a harmat.

215-216. oldal, Műfordítások (Dacia, 1985)

Jean de La Fontaine: A kígyó és a ráspoly

Egy kígyó hajdan egy órás szomszédja volt
(e szomszédságnak nem nagyon örült az órás);
a kígyó jött, de hát étket nem rejt e bolt,
nem is akadt harapnivaló más,
csupán egy ráspolyt lelt, azt marta s mérge forrt.
S a ráspoly így beszél, – s szelíd, mikor az támad:
Keményet marsz, reménytelen!
„Mondd, mit csinálsz, szegény, hóbortos állat?
Keményet marsz, reménytelen!

Bolondos kígyó, kis tudatlan,
hát azt hiszed, hogy bírsz velem?
Míg rólam egy szilánk se pattan,
minden fogad kicsorbul énbelém.
Csak az idő fogától félek én!”

Ez nektek szól ma itt, silány, alantas lelkek,
ti semmire se jók, kik mégis marni mertek, –
hiába minden mérgetek!
Hát árthattok ti, bár fogaitok kivásnak,
oly sok szép alkotásnak?
Martok, de bronz, acél s gyémánt a műremek.

192-193. oldal, Műfordítások (Dacia, 1985)

Hasonlat

Fázol? olyan vagy, mint
hóval teli bokron az árva madárfütty.

162. oldal, TAJTÉKOS ÉG – 1946, PAPÍRSZELETEK (Dacia, 1980)

Jean de La Fontaine: A pásztor és az oroszlán. Az oroszlán és a vadász

A mese nemcsak az, amit mutat a látszat,
mert benne oktatónk lesz minden egyes állat.
S unalmas a morál, ha durva, meztelen,
meddő az íly mese, virágot nem terem.
S az önmagáért írt mesét is bölcsen vesd el,
tanít, de tetszik is együtt ki ebbe mester.
Ezért művelte így, e kettős ingerért
a műfajt annyi nagy költő, mikor mesélt.
Egyik sem terjengős, nem raknak cifra éket,
kerülnek henye szót, fölösleges igéket.
Phaedrus oly szófukar, hogy intik érte már,
s Aesopus szükszavúbb még nála is talán;
de túltesz egy görög e kettőn is, fölényes
tömörségre ritka kényes,
történetét mindig négy sorban írja meg,
bírálják el, hogyan, kik ehhez értenek.
Aesopusszal közös tárgyat nem vet meg ő se,
az pásztort emleget, ennek vadász a hőse.
A történést hiven végigkövettem én,
itt-ott egy-egy vonás, ha mégis az enyém.
Imé körülbelül Aesopus így meséli:

Egy pásztor látja, hogy birkája fogy s nem érti,
ki lophat tőle így, s miképpen fogja el.
Hegy-völgyet átkutat, jár-kel, barlangra lel,
úgy véli, farkasé, hát vermet ás azonnal.

„Ha meglesz – szól –, agyonverem,
ó, add meg istenek ura csak azt nekem,
hogy essék tőrbe most, míg itt vagyok, a tolvaj,
s feláldozom, ez lesz a tét:
húsz borjamból ezért tiéd
a legszebb, legkövérebb állat.”
S oroszlán bú elő e szókra válaszul.
A pásztor meglapul s félholtra válva szól:
„Nem tudja jaj! sosem, az ember mit kivángat!
Azt kértem, jöjjön ím a nyájrabló elém,
majd megfogom a gazt, hisz várja vermem itt lenn,
ó, istenek ura! borjat igértem én:
egy ökröt kapsz, ha most rögvest továbbmegy
innen”!

Az első szerző, lám, így adta elő,
nézzük, mit mond a követő:

Egy szájhős – nagy vadász is – nem találja
kedvenc ebét, eltűnt a fajkutyája,
s gyanítja, hogy oroszlán konca lett;
pásztorra lel s kiált: „Az Ég Urára,
kiirtom, esküszöm! mondd, hol lehet,
utat mutass, mely hozzá elvezet!”
„A sziklák közt lakik – felelt a pásztor –,
tőlem havonta kap zsákmány helyett
adóba egy gidát s így én e tájon
békén bolyongok és legeltetek.”
S e percben – még a párbeszéd pereg,
sietve jő az említett oroszlán.
S a szájhős már sikong szégyentelen:
„Ó, Jupiter, segíts! elbúhatok tán
míg nem késő s megmentem életem!”

A bátorságra nincsen próba
jobb, mint a hirtelen, bőrt horzsoló veszély:
a szóban hős, akit így fognak vallatóra,
lapít ilyenkor s mást beszél.

185-187. oldal, Műfordítások (Dacia, 1985)

O FÉNY,
RAGYOGÁS, NAPSZEMŰ REGGEL

Ó, nézd. Zsolozsmás tiszta a reggel
és szerelmes szavainkkal elszáll
a köd és minden tiszta lesz.
Ragyogj!
Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon
cseng a faragott hullám a nap alatt!

Ó fény, ragyogás napszemű reggel!
Imádkozz! és
mutasd meg magad, mert
üvegpartokon állunk és
átlátszók vagyunk. Vérünk,
mint szentelt metszett pohárban
aranyszinü bor; csillog hidegen.
Imádkozz, imádkozz értem!

Ó, csengenek a partok és remegnek;
torkunk áhítatot küld a ködök után
és megsimogatjuk a napot a
szemeinkkel és a szemeink fájnak!
Zenés üvegpartokon szeretlek
és imádkozz,
ó, imádkozz értem!
mert csillogó reggeleken is kiáltom,
hogy érted csillognak a megcsengő
partok és érted a napszemü távol!

1929. február 2

23. oldal, (Dacia, 1985)

Jean de La Fontaine: A két bika meg a béka

Vadul küzd két bika; a tét: kié legyen
a szép üsző s ország hatalma.
Egy béka rí a gyepbe lenn.
„Mi baj,” – brekeg, hogy ríni hallja
egy kis gyanútlan békafi.

„Nem látja hát, – szól ez ijedten, –
a végén nem maradnak ketten,
az egyik futni fog, száműzetik s aki
győzött, nem engedi a dús vidékre többé!
Miféle táj lehet az így elüldözötté?
A nádas és mocsár! bár itt még fű se hajt, –
s közben minket tipor a vízfenékre majd,
mi pusztulunk, veszünk apástul és fiastul
e harcban, mely a szép Üsző asszony miatt dúl!”
Bölcs volt a szó, a félelem,
a vert bika vértől csorogva
megbú e békás, vad helyen
s óránként húszat zúz halottra.

Így van! s bár mindig más a kor,
bolond nagyok miatt kis ártatlan lakol.

195. oldal, Műfordítások (Dacia, 1985)

HORATIUS: AD FAUNUM

Rebbenő nimfák szeretője, Faunus,
táncosan lépdelj ragyogó mezőmön
és ha búcsút intsz, a kicsiny gidákhoz
légy kegyes isten;

néked áldoztunk! betelőben évünk,
serleged csordul, Venus áldomása,
ősi oltár ég, fodor enyhe füstök
illata szálldos.

Kisded állat bőg a napos mezőkön,
ünneped megjött, a december éke,
s méla ökrökkel pihen itt a fűben
pásztori népség;

bégető nyáj közt legelész az ordas,
árnyat ejtő lomb motoz ép fölötted,
s boldogan kurjant a paraszt, ha hármat
rúghat a földjén.

180. oldal, Műfordítások (Dacia, 1985)

Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!

Arckép

Ó, én!
szoknyás gyerek még,
fölemelt karral álltam
az ég alatt és
teli volt a rét
csillaggal s katicabogárral!

Akkor fordította el rólam
egy isten a szemét!

Emlék

Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.