Orpheus ​nyomában 9 csillagozás

SHELLEY: DAL

A téli fán gyászolva üldögél
    egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassu szél,
    és lenn a víz megáll.

A síkos föld kopár, virága jég,
    fagy járja át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
    suhog a légen át.

82. oldal

ANDRÉ CHÉNIER: ARCOM MEGHERVADT MÁR

Arcom meghervadt már, barnára szítt a nap,
vad tüske tépte fel fehérlő lábamat.
A völgyet jártam én, nem tudtam merre térjek,
hívtak mindenfelől szállongó bégetések.
Futottam, – s mégse te kiáltottál felém,
más pásztor volt az ott. Ó mondd, hol lellek én
szépek legszebbike? mondd, merre jár a nyájad?
mondd, hol legel, delel? mutasd meg azt a tájat,
ne fussak folyton én hiába s tétován
idegen pásztor és idegen nyáj nyomán!

73. oldal

GÉRARD DE NERVAL: FASOR A LUXEMBOURG-KERTBEN

Eltünt a fürge ifju lány már,
mint egy madár, oly könnyedén:
kezében csillogó virágszál
s új refrén szája szögletén.

Talán e lány szive felelne
szivemre még s már semmi más,
csak rebbenő szeme lehetne
éjem sötétjén villanás.

De nem, – az ifjuságnak vége…
Isten veled, te röpke fény, –
leány és illat, égi béke…
eltünik, – s visszaint felém!

91. oldal

JOHN KEATS: A PARTHENON SZOBRAIRA

A lelkem fél; az elmúlás nehéz
    hivatlan álomként zuhan le rám,
    s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész, –
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
    De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
    nem frissít szél, hogy addig éljek én,
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll;
    s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
    hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, – tajtékos tengerár,
    a nagyság órjás árnya és a nap.

88. oldal · John Keats

GÉRARD DE NERVAL: ÁPRILIS

Megjött a szép idő, a porban
fény leng s a ház falára lobban,
az alkony hosszan ég ma már;
s nem zöldel semmi még, a fákon
a nap kis rőt visszfénye táncol,
s az ág sötét fenn és kopár!

Fáraszt e gyors tavasz ma engem,
de új látvány csodája lebben
esős napok varázsakép,
kibomlik majd a tájak csokra,
mint nimfa nedvesen ragyogva,
ha fényes vízből partra lép.

92. oldal

    Ez a kis könyv nem „európai költők antológiája”, egy költő műfordításgyűjteménye csupán Európa költőiből, kedves költői vagy kedves versei közül néhány, – magyarul. Egy-két költő több verssel szerepel a kötetben, persze nem véletlenül. Az Apollinaire-fordításokkal ifjú költőkorom nagy kalandját, a szürrealizmust éltem újra, s hálámat róttam le ifjúkorom egyik mesterének, Horatius, a Pléiade költői, Rilke s a többiek állandó olvasmányaim. De van néhány költő, akiktől egyetlen verset sem talál az olvasó, pedig kedvesebbek esetleg azoknál is, akik helyet kaptak a könyvben. Még nem szólaltak meg bennem. Sok az adósság…

170-171. oldal, Utószó

JEAN COCTEAU: AZ ÁLOM ELKERÜL

Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
                a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
                s elaltat hirtelen.

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
                Van szörnyübb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben
                lélekzeted velem.

E félénk nagy madár, ki most az álomé lett
                majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
                s négy lábbal nyúlik el?

Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,
                egy reggel megszakad?
Az útam épitő védangyal nékem ezzel
                könnyíti sorsomat.

Könnyü e szinte már testemből nőtt nehéz fej
                s mindig is könnyü volt,
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel,
                pedig kakas rikolt.

Most más világban él e fej, hol más a törvény
                és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,
                távol s mégis velem.

Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
                míg szád is álmodik,
a finom fujtatót melled kis műhelyében,
                egész halálomig.

160-162. oldal

    Ezeknek az idegen nyelven írt rokonverseknek némelyikét hónapokig s nem egyszer évekig mondogattam magamban, egy-egy soruk elkísért, próbálgattam magyarra hangolni otthon, az íróasztalom fölött és vendégségben, idegen szobákban, országútakon, marhavagónban, horkoló bajtársak fölött, könyvtárban, hangversenyen, ébren és álomban. Életem súlyos éveiben vígasztaltak, gyötörtek és védtek sokszor magam ellen is ezek a görög, francia, angol és német versek. Hogy miért éppen ezek s miért nem mások? Erre nem tudnék felelni. Egyik versben a dallam ragadott el, másikban a kép, a harmadikban viszont egy megoldhatatlannak látszó probléma izgatott, s a legtöbbjében persze minden együtt, a vers maga. Titokzatos véletlenek és nem véletlenek befolyásolják a választást, ami gyakran nem is választás, hiszen nem egyszer a vers választ ki minket. […]
    De ha lapozgatom a könyvet és emlékezni próbálok, úgy vélem, hogy a legtöbb vers valami nehézséget rejtegetett, valami problematikus, eddig megoldatlan volt a legtöbbjében, még a már másoktól lefordítottakban is. Ebből a szempontból nézve kísérlet csaknem mindegyik. A nehézség, a probléma vonzott mindig.

166-167. oldal, Utószó

PIERRE DE RONSARD: AZ UTOLSÓ SZONETTEKBŐL

Csak csont vagyok ma már, aszú csontváz, nem ember.
gyűrődöm, gyengülök s minden csak gyötrelem,
a dárdás vad halál már zörgetett nekem,
ha nézem két karom, elborzadok szívemben.

Apolló és fia, e két hatalmas mester
nem gyógyít meg ma már, minden reménytelen;
búcsúzom, napsugár! többé nem lát szemem,
testem leszáll oda, hol szertemállik egyszer.

S a társak, akik íly esetten látnak itt,
ágyamhoz lépnek és lenyelvén könnyeik,
arcom megcsókolják, vigasztalást rebegnek,

s halálra vált szemem letörlik reszketeg.
Barátok! társaim! hát Isten veletek!
Elsőnek én megyek, szállást csinálni nektek.

51-52. oldal

    Van-e izgatóbb feladat költő számára, mint elmondani három disztichonban írt költeményt magyarul, disztichonban és úgy, hogy magyarul is különbözzenek egymástól, ahogy az eredetiben is gyökeresen mások, azonos formában. Egy Tibullus, egy Goethe s egy Hölderlin versre gondolok.

[…]

S van-e izgatóbb feladat, mint megoldani egy központozás nélküli francia szürrealista verset, egy Apollinaire-költeményt úgy, hogy a magyar versben is természetes, sőt szükségszerű legyen az írásjelek hiánya? Hiszen Apollinaire verseiben a mondatrészek, mondatok, sorok egybeolvadásának különleges költői értelme van, a képzettársítások szétválaszthatatlansága, az enjambementok rejtvényszerű játéka szerves része a költemény misztikájának. Gyakran pedig a látomások egyidejűségére, a hirtelen kapcsolások összefüggéseire villant fényt e hiány. Egy írótársam megkért egyszer arra, hogy Apollinaire: Égöv című versét küldjem el neki, de „rakjam ki” a vesszőket, pontokat, elő akarja adatni s „az előadó színész úgy jobban kiismeri magát a különben is nehéz versben.” Nekiültem az „értelmesítésnek” s órákon át írtam és töröltem a vesszőket, pontokat. Kínos és reménytelen munka volt. De műfordítói elégtétel is volt ugyanakkor. A magyar szöveg sem tűrte az írásjeleket. Ime a példák a vonzó nehézségekre s a műfordítói elégtételre is.

167., 169-170. oldal, Utószó