A ​kígyószív legendája 83% 19 csillagozás

Ilyen az, amikor szerencsésen találkozik mese a történelemmel. Amikor a szerző okosan bánik hiedelemvilággal, legendákkal és mítoszokkal, miközben közéjük rejt valós történeti tényeket, aztán meg elandalít, hogy a végén nemigen tudod már hol végződik álom és hol kezdődik valóság.

Rendkívül szórakoztató regény ez, érezhető, hogy mekkora szeretettel, mesélő akarattal íródott. Egyetlen gyengéjének érzem, hogy Radek Rak valószínűleg igen nehezen tudta elengedni Kóba Szelát és a parasztvezér álmodott-valós történetét, ezért a történet erősen túlírta magát. Ámde, ha nem vársz feszes ívet, pergő cselekményt, csupán hagyod magad elandalítani föld alatt a kígyóveremben, vagy holdas éjszakán a háztetőn, akkor nagyon elégedett lehetsz az olvasmányélménnyel.

http://ekultura.hu/2023/02/27/radek-rak-a-kigyosziv-legendaja

Radek Rak, a kortárs lengyel irodalom legújabb csillaga nem csak abban hasonlít honfitársához, a Nobel-díjas Olga Tokarczukhoz, hogy a most bemutatandó, A kígyószív legendája című könyvéért szintén elnyerte a rangos Nike-díjat, de abban is, ahogy ezt a vaskos (majd’ félezer oldalas) kötetet felépíti emberismeretből, mitológiából, történelmi tényekből és áradó fantáziából.

A kígyószív legendája a lengyel nemzetté válás és a lengyel történelem talán legsötétebb korszakába röpíti vissza az olvasóit, hiszen a 18. század végétől az 1846-os parasztlázadásig terjedő cselekmény során az osztrák megszállás alatt álló Galíciában nyoma sincs még egységes nemzetnek, mindössze pár ezer főnyi, a császárt gyűlölő lengyel nemes élősködik szinte sötét középkori módon a sok százezernyi lengyelül beszélő, ám magát gyakorlatilag identitás nélkülinek tekintő parasztságon (a nemes robotra kötelezheti, saját szakállára megadóztathatja, megkorbácsoltathatja, vagy akár ki is végeztetheti a „tulajdonában álló” embereket), miközben a két csoportot nevetve kijátssza egymás ellen az a maroknyi osztrák hivatalnok, akik a kietlen és elmaradott tartományt irányítják. Bár számunkra ez a korszak és ez a terület sem lehet túl ismerős, de a könyv végén szerencsére egy bőséges végjegyzet segít eligazodni az eseményekben.

A könyv két társadalmilag egymástól igen távol álló ember életét követi nyomon, akik sorsa viszont menthetetlenül egybefonódik a nyers realizmusba oly gyakran beszűrődő mesei tájon. Az egyikük a szegény paraszt és „sábeszgój” Jakób Szela, aki fiatal kora óta a helyi zsidó kocsmáros szolgája, a másikuk pedig a környék könyörtelen földesura, Wiktoryn Bogusz, aki bárkit bármikor bármiért kegyetlenül megkorbácsoltat, ha éppen úgy tartja a kedve.

„És Chana lecsúsztatta a hálóing egyik pántját. Aztán a másikat. Azután kigombolta a felső gombokat, és megállt Kóba előtt, deréktól fölfelé teljesen meztelenül. Gyönyörű válla volt, de csúnyácska, háromszög alakú melle, túl nagy és túl sötét bimbóval. Kóba már-már kezdte mondani, hogy nem, nem akarja, hogy nem lehet, ámde mások az éjszaka törvényei, és mások a nappal törvényei. Nem mondott hát semmit, mert tudta hogy igen, hogy akarja, és tudta, hogy lehet.
A lány azonban egyszer csak benyúlt a két melle közé és kiemelte onnan a szívét, amely kicsi volt, rakoncátlan, és tollak borították.
— Ez a tiéd — mondta.
Kóba fogta a szívet, de nem felelt egy szót sem, csak állt ott a tetőn, nem túl bölcs arckifejezéssel. Chana szíve volt a legutolsó, amire vágyott volna a lánytól. A mellét akarta, meg a vállát, a parazsat akarta a combja között. De nem a szívét.”

A történet elején még jobbára a realizmus uralkodik, így ezekben a rövid fejezetekben megismerhetjük a szereplőket, a naiv és álmodozó Jakóbot és a részeges szoknyapecér Wiktorynt, illetve a közvetlen környezetüket, na meg ezt a brutális egyszerűséggel (egyetlen szabály érvényes: a földesúrnak mindig igaza van) működő világot. Ahogy Rak mesél, szinte élményszámba megy, és azt kell mondjam, rég olvastam már olyan művet, amely ennyire gyorsan képes magába rántani az olvasóit. Ahogy azonban a fiatal Jakób Wiktoryn jóvoltából egymás után elveszít mindent, ami valaha fontos volt a számára, egyre sűrűbben köszönnek be a mesei elemek, és egyre sűrűbben találkozunk egymásnak sokszor gyökeresen ellentmondó mesékkel, legendákkal, és így a mű közepe tájára eljutunk a legendás Kígyókirály birodalmába is, ahol azonban olyan dolgok történnek, amelyek egy egészen meghökkentő és irtózatos fénytörésben fogják láttatni a mű második felének bosszútörténetét, amelyben az osztrákok által feltüzelt parasztok szörnyű bosszút állnak az őket addig elnyomó földesurakon.

A szerző történetvezetése is roppant különös, hiszen nem elég, hogy az egész regény során folyamatosan a nyers realizmus és a legcsodálatosabb mesei világ között ingázunk, de az „azt beszélik” kezdetű fejezetek tökéletesen rájátszanak az emberi szóbeszéd természetére is, így egy-egy dolgot, akkor két-háromféleképpen is meghallgathatunk, és sosem tudjuk meg a valódi „igazságot”, már amennyiben ezen a furcsa tájon van egyáltalán olyan, hogy igazság. Ennek köszönhetően pedig sokszor olyan – valljuk be, sokszor teljességgel indokolatlan – kanyarokat vesz a történet, hogy az olvasó nem győzi kapkodni a fejét, ám az író mindezt olyan élvezetesen tálalja, hogy egyáltalán nem tűnik hibának.

A Metropolis kiadó iszonyat erősen indította a 2023-as évet, hiszen a szenegáli-francia Boris Diop és az olvasóit sokszor az orruknál fogva vezető horror-regénye (Éjjel minden vér fekete) után Radek Rak személyében ismét egy olyan magyarul eleddig ismeretlen alkotót hozott be a köztudatba, akit egész egyszerűen ismerni kell. A kígyószív legendája, ha nem is hibátlan, de így is nagy mű, ami bízom benne, sikert arat.

Ha nem célozna néhányszor Napóleonra vagy Ferenc Jóskára a szerző, akár azt is hihetnénk, hogy a mágikus középkorban járunk e regény lapjain. Úgy ugrálunk oda-vissza mese és valóság között, mintha a modern világ, az iparosodás és a felvilágosodás csak holmi kitaláció lenne, amivel komoly embernek semmi dolga. (Egyszer még a Cthulhu-mítoszt is megidézi, bár a fordító a jelek szerint nem ismerte föl, hogy a nevezetes soroknak sokkal frappánsabb magyarítása is létezik.) Az osztrák uralom alatt álló Galícia hihetetlenül elmaradott vidék, ahol a lengyel nemesek a régi királyságot sírják vissza, a parasztoknak pedig nem marad más, mint a babona és a folklór. Ha viszont egyszer tényleg belecsöppennek a varázslatok világába, akkor onnan nincs visszaút.

Bár Jakób (a fülszövegben és az utószóban Jakub) Szela nevét tényleg egy parasztfelkelés tette hírhedtté, ez a regény nem a felkelés története (amely egyébként a főhős időskorában esett meg), hanem Jakób előéletét meséli el. Azt, hogy fiatalon hogyan kíváncsiskodott a mesés teremtmények (főleg a pucéron táncoló tündérlányok) után, később hogyan vetette ki magából az emberek világa, és számos kaland után hogyan tért vissza, szó szerint más emberként, miután leghőbb kívánsága igencsak furcsa módon valósult meg. Nem ritka, hogy eközben két, egymással tökéletesen ellentétes magyarázatot is kapunk az eseményekre. Jakób egy kígyóbarlangban alszik téli álmot, vagy pusztán csak zsiványnak áll. Az erdőben találkozik a kígyókirály két gyermekével, vagy csak két különc remetével. Néha két ördög és egy beszélő macska kíséri, de az is lehet, hogy mégsem. Az anekdotázgató történet mindvégig következetesen kerüli a következetességet, mintha csak innen-onnan összeszedett meséket gyúrna egybe. De pont ez adja az egész könyv varázsát, a Monarchia korába ágyazott, néha képtelenül kitekeredett félpogány mitológia erejét.

Vérbő történelmi fantasy. Ilyen sem volt még. Radek Rak egy valós történelmi személyiségről írt egy nagyon különleges történetet, amelyben keveredik a valóság, a mese és a fantázia. Jakub Szela a galíciai felkelés parasztvezére volt, az ő életét ismerhetjük meg ebből a könyvből. Ez az alkotás nagyon furcsa és érdekes, a népmesék nyelvén szól a legendás alakról, miközben elgondolkodhatunk a jóról és a rosszról, a világról, az életünkről. A költői nyelvben keveredik a mindennapok mocska és szépsége, a paraszti és az úri lét minden fájdalma és nehézsége, a mesék világa és a rideg valóság, az emberi élet és a történelem. Nem hétköznapi élményt nyújt ennek a könyvnek az elolvasása, egy nagyon különös mesevilágot kapunk, amelyet nem könnyű értelmezni, de a költői nyelv szépségébe könnyű belefeledkezni, gyorsan peregnek az oldalak. Buja, véres és szókimondó a stílus, amely ugyanakkor mégis megmarad költőinek, el tud emelkedni a mindennapoktól, és miközben betekintést nyerünk a lengyel mondavilágba, minden lehetőségünk megvan arra, hogy elgondolkodjunk az emberi lélekben dúló jó és rossz harcáról. Hiszen mindannyiunkban megvan mindkettő, és állandó harcban állnak egymással, az angyali és az ördögi részünk, a test és a lélek, a mindennapi és a fennkölt. A filozófiai mélységek mellett megismerkedhetünk a galíciai felkelés kiváltó okaival, a parasztok és az urak közti ellentétekkel, végigkísérhetjük a brutális eseményeket, majd egy rövid leírásban tudomást szerezhetünk a valós tényekről is, amely igazi keretet ad a történetnek. Sokrétű, izgalmas alkotás, amelyet elsősorban ínyenceknek ajánlok, hiszen egyáltalán nem könnyed a nyelvezete, amely ugyanakkor tele van nyelvi bravúrokkal, igazi élmény az olvasása, azonban maga a történet nehezen érhető és nehezen indul be, sok türelem és kitartás kell hozzá, de érdemes végigolvasni, mert minden szavában ott jajong és muzsikál az élet a maga ellentmondásaival, szépségeivel és nehézségeivel.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2023/04/17/konyvkritika_…

Egy biztos, ez nem fantasy. Talán-talán mágikus realizmus, de még inkább mese, még ha igen sötét is. Az elején még csak csúszott, de aztán egyre nehezebben, alig bírtam befejezni, mert ellaposodott, kifejezetten untam. Kár érte.

Nem csoda, hogy ez a könyv díjat nyert, nem azért mert hibátlan lenne. Hanem úgy dolgozza fel a lengyel történelem egy alakjának életét, hogy át- és átszövi mese elemekkel, egészen addig, amíg az olvasó sem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. A varázslények először csak a Vén Myszka történeteiben élnek, de aztán egyre többen elevednek meg Jakub, vagy ahogy a magyar nyelvű fordítás átvette Jakób Szela körül. Nem hagyja figyelmen kívül a történelem folyását, másrészről úgy csavargatja a történetet, mintha egy-egy kívánság, vagy alkunak köszönhetően vett volna új irányt.

Jakób a parasztsorból származó, nincstelen és gyökértelen, a felnőttkor küszöbén álló fiú egy jótettért cserébe kívánhat egyet. Nyilván, mit kíván az aki sokat éhezett, elvitték tőle a szép leányt, a tekintetes úr ütötte-vágta, ha kedve tartotta? Hogy ő maga is úr lehessen. De, mint az a mesékben is lenni szokott, a kívánságoknak erejük és saját életük van, még véletlenül sem olyan, mint képzelték.

Mindamellett, hogy a mágikus realizmus egyre jobban betolakodik a történetbe, és nehéz eldönteni, hogy amit olvasunk, az valóban megtörtént, vagy többlet értelmet kell keresnünk mögötte, az egész úgy van megírva, mintha ha az összes szájhagyomány útján megmaradt töredéket összegyűjtötte volna, a hétköznapitól az egészen elrugaszkodottig. Aminek megvan a célja, de az író csak a könyv második felében vezet rá minket a miértekre.

Nem tudom, olvastam-e már olyan történetet, amire jobban ráillett volna a „Rég volt, a fele talán igaz se volt.” mondás.

Nem is rémlik, hogy ilyesmit olvastam-e már volna. Rak fogott egy történelmi eseményt, a Jakub Szela nevéhez köthető parasztlázadást, és írt köré egy tündérmesét. A kötet sokkal inkább hajlik a fantasy, mint a történelem felé.

Nem is tudom, mit kezdjek azzal, amilyen mesei elemek vannak ebben a könyvben. Azzal még csak ki voltam békülve, hogy a spoiler Annak ellenére, hogy fantasylény van benne, hogy a népmesék keresőútjára kell indulnia a fiúnak, szépen megjelennek az olyan elemek benne, amelyek történelmiek. Hogy milyen jogai voltak a földesúrnak, milyen volt egy paraszt élete és az a rengeteg szenvedés, amit túl kellett valahogy élniük. Ahogy dolgoztatták, verték és alázták őket, miközben mindennapos volt, hogy pl. az esküvője előtt álló lányt a földesúr magához rendelte ágyasnak.

Ami utána jött, azzal viszont már gondban voltam. spoiler Valahogy fura is, hogy bár az a fő téma, hogy Jakubot mi vezette odáig, hogy parasztvezér legyen, maga a felkelés és annak a története alig van benne. Az csak az utolsó pár fejezetben jön el, és az előzményekhez képest még összecsapottnak is hat. spoiler

Nem vagyok kibékülve a szereplőkkel sem. Ha tündérmese, én akarok egy hőst is bele. Itt az meg nincs. Ha Jakub Ludas Matyit idéző bosszú indíttatásaival tudok is azonosulni, amilyen utakon jár és amilyen döntéseket hoz, azokban nagyon kevés a hősiesség. Ha antihős nem is lesz belőle, de pozitív szereplőnek se mondanám. spoiler
Hozzá képest a többiek meg éppen csak feltűnnek, és a mesék gúnyáját öltik magukra. A rejtélyes erdei szerető, aki egyben boszorkány. Az otthon hagyott, egyszerűbb lány, aki annyira szeretett, hogy mindent feláldozott érte, és semmit nem várt vagy kapott cserébe. Wiktoryn eredeti verziója meg egy teljhatalmú, erőszakos alak, aki már csak azért is kegyetlen másokkal, mert megteheti.

Bár elsőre azt tenném a regény vezető konfliktusának, hogy Jakub bosszút akar állni a gazdán, a történet során azért árnyalódik a probléma. Nem maga Wiktoryn a főgonosz, hanem a rendszer, amely kitermelte őt. Ahogy egyes embernek joga van a zsellérekkel azt tenni, amit csak akar. Egyszer pl. spoiler És bármilyen felelősségre vonás? Az nincs. Legfeljebb megbotoztatja, akitől nem tetszik, ahogy néz rá.
Így inkább azzá válik a történet, hogy az egész világrenddel van baj, azt kellene helyrehozni. Az, hogy ez milyen próbálkozással hogyan sikerül, meg simán elkeserítő. spoiler

Érdekes az is, ahogy el van beszélve a történet. Erősen támaszkodik a szóbeliségre, és kicsit olyan, mintha egy vándor mesélő nekiülne, és elkezdene este, a tűznél mesélni, hogy azt hallottátok-e, amikor Jakub… Azt beszélik, hogy Jakub… Ettől még akkor is van egy eposzi jellege, ha pont Jakub nagy csatája és lázadása alig témája a történetnek.
Tele van népies és archaikus elemmel is. A fordítót nem irigylem – nekem pár mondatot is nehezemre esne összerakni ebben a stílusban, ez viszont közel 500 oldalon át ilyen. A mássága egyszerre az érdekessége, de az olvasást akasztó elem is.

Szívesen írnám, hogy micsoda tanulságokat vontam le belőle, de nem lenne igaz. Az egészet nézve annyi jutna eszembe, hogy egy fecske nem csinál nyarat és a hatalom birtokosa csinálhat, amit akar. Nem valami szívderítő. Ebből aztán le lehetne vezetni, hogy ma milyen hasonló helyzetek vannak, és sok mindenben mennyire hasonlítanak a mai emberek az itt ábrázolt parasztokra. De ettől is rossz kedvem lesz, így inkább nem gondolok bele jobban.

Amit magammal viszek a kötetből, az a mássága. Azt még nem tudom, hogy ez tetszett vagy sem, de az biztos, hogy egyedi. Ez valóban egy tündérmesébe oltott történelmi sztori.

öööööööö elolvastam.
Itt molyon van két szerencsés olvasó aki imádta ezt a könyvet öt csillagot adtak rá. Lehet, hogy más könyvet olvastam lehet, hogy rossz időben olvastam vagy csak én vagyok túl egyszerű lehet, hogy nem értem a magas kultúrát sok mindenen el lehet gondolkozni. De én nem éreztem semmi extrát benne szerintem egy sima közepes ponyva. nem lesz legenda egyszer el lehet olvasni.

Nehéz dolog hősregényt írni olyan témából, amiről tudjuk, hogy csúnyán fog befejeződni. Bármennyire is vágyunk arra, hogy hősünkkel mindenféle jó történjen és erkölcsi győzelmet arasson, hogy helyre álljon a világ rendje, a történelem megmásítása is keserű szájízt hagyna maga után. Ezért kellemes csalódás, hogy Rak más irányból közelít a témához. Elvisz minket abba a paraszti közegbe, ami az újkor hajnalán Európát meghatározta: a legendák világába. Merthogy a legendákat, mende-mondákat és mindenféle meséket nem a történelem írja, hanem az emberi fantázia. Ebben az időben a lakosság 80-90%-a jobbágy státuszú volt. Ma úgy mondanánk, mélyszegény. A papság és a nemesség mindenfélét olvasott és írkált, de a társadalom nagy része az egymásnak elmesélt történetekben találta meg a megnyugvást. Meg a vodkában.

Raknak nem számít, hogy a történelmet írja-e meg. Csodálatos hasonlatokkal tárja elénk a Kárpátok zegzugos rejtekeit, a természeti környezetet, amibe az ember ekkor még bele volt kényszerítve, ahol az ördögök, a kígyók és a boszorkányok elrejtőzhetnek. Igazi vadregényes tájat tár elénk és ezen a természetközeliségen keresztül beleszövi a történetbe a varázst is.

Az egész regény egy folyamatos ugrálás a valóságos történet és az allegórikus értelmezés között. Egy hétköznapi történelmi leírás néhány mondat után kifordul magából, levedli a bőrét és már egy vad fantasyban vagyunk, hogy utána vissza-vissza kacsintsunk a “valóságba”. Nagyon gyorsan elveszíti az olvasó a fonalat, kicsúszik alóla a talaj és mint egy belső utazásnál, ezen az elveszettségen keresztül érthető meg a történet igazi mondanivalója. Neill Gaiman Amereikai istenek című kötetére hasonlít a legjobban. Utazásregény a főszereplő fejlődésén keresztül a jobbágyság és az uraság, az elnyomottság és a szabadság között a felelősségvállalás súlyos terhével megnyomorítva.

Ez a könyv egy politikai regény is. Lengyelország megszületik a parasztfelkelés hatására, ahogyan a történelemben is. És ez a megszületés nem szép. Nagyon is emberi. Kegyetlen. A mai Lengyelország sem a földi paradicsom, és a regény egyfajta segélykiáltás, hogy hol van az a régi álom? Tényleg csak álmodták azt az országot? *“Valamennyi légvárat az igazságos és szabad Lengyelországról, mindenki Lengyelországáról, mert ilyen ország nem lesz soha, mindig lesznek uraságok, akik jól élnek, és mindig lesznek parasztok, akik rosszul élnek.”*

Hiánypótló az ilyen jellegű történetmesélés. Hasonló kérdéseket mi is feltehetnénk ebben a száraz petőfiévben. Álom volt csupán a szabadság? Álom az önrendelkezés?

Mérhetetlenül szomorú vagyok. Nagyon jól indult a könyv, az első rész hangulatában és stílusában megidézte Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét c. kötetet, hogy aztán a 2. részére az egész, Jakubhoz hasonlóan, szétessen. A legnagyobb bajom, hogy túl van írva és menetközben elfelejtette Radek, hogy miről is akart írni, majd a végén jutott csak eszébe, hogy ja, persze a parasztlázadás. Kár érte, pedig reméltem, hogy Kivirähk után új kedvencet avathatok Radek Rak személyében, de nem jött össze.