Harold ​Fry valószínűtlen utazása (Harold Fry 1.) 88% 158 csillagozás

Ismerd meg önmagad, fogadd el a veszteségeidet és élvezd az életet.
Íme a könyv tartalma egy mondatban.
De ennél sokkal többet kaptam tőle és szerintem másoknak is adhat még, ha olvasás közben apró szüneteket tartva hajlandóak vagyunk felülvizsgálni saját életünket.
Ja, klisé, tudom, ez is, de 'A végén csak az számít, hogy szerettél.'.

Szép nyelven megírt regény, bár a névelírásokat (lásd @Mariann_Czenema értékelését) valóban kiszűrhette volna egy szemfüles lektor.
Ezt a regényt szerintem azok tudják igazán értékelni, akik átéltek már kellő mennyiségű nehéz helyzetet, és/vagy azok, akik rendszeresen gyalogolnak (futnak, bicikliznek) egyedül, mesterséges zajforrások nélkül. Amikor nemcsak a környezetük változásában gyönyörködhetnek, hanem el tudnak merülni a saját emlékeikben, gondolataikban is.
Nem egy egyszerű utazással van dolgunk. A nyugdíjas angol úr egy rövid levélben értesül régen látott kollégája halálos betegségéről, és ez arra indítja, hogy némi tépelődés után gyalog nekivágjon az útnak, meglátogassa a 900 km-re fekvő betegágyán. Ez az elhatározás (meg az ezt követő gyaloglás) volt az a momentum, ami miatt elhoztam a könyvtárból a könyvet. Jó néhány angolt ismerek abból a korosztályból is, amelyet Harold képvisel, de egyikről sem tudom elképzelni, hogy csak úgy (számomra felelőtlenül) nekivág az útnak, kockáztatva a saját testi épségét, és elutasítva a józanabbul gondolkodó felesége segítő kezét is. Valami súlyos indok kell legyen a háttérben, ami nyomasztja az embert, ha erre adja a fejét. (Én biztosan visszafordultam volna a falu végéről, hogy legalább elbúcsúzzam a feleségemtől, és valami strapabíró cipőt és öltözetet öltsek magamra, nem beszélve apróbb higiéniai eszközökről egy kis hátizsákban.) Az elején még nem tudjuk, mi lehet ez a lelket terhelő emlék, de az út során sok minden előkerül főhősünk múltjából. Jó dolog elmerengeni a régi döntéseinken, még ha fájdalmas sebeket tép fel közben az ember, akkor is. Az első 50-60 km-es útját viszonylag részletesen leírja. Bíztam benne, hogy újra láthatom Harold szemén át a közép-angliai tájat is, ahol én is jártam. De sajnos csalódnom kellett, mert azon a szakaszon már idegenek csapódtak hozzá, akik nagy része csak ki akarta használni a média figyelmét, és ráakaszkodtak Haroldra. A velük való küszködés lekötötte az öregúr energiáját, a környezete figyelésére már nem futotta. Ez a rész nem is tetszett annyira, mint az előzőek és a regény vége. Az a vége, ami rendesen meggyomrozza az embert. Az már megint Haroldról szól, a tépelődéseiről, meg arról, lehet-e még kihozni valamit az elpuskázott lehetőségekből.

Egyszerű. Megható. Gyönyörű.
Ha addig nem is tartott az olvasása, mint Harold Fry vándorútja, de azért jelentős megállókkal és komótos lassúsággal sikerült végigkísérni a történetet.
Van amin nem lehet „végigrohanni”.
Megvettem, hogy befejezhessem és továbbadhassam valakinek, akinek úgy éreztem, szüksége volt rá. Nem olvasta, nem olvassa, bár még mindig szüksége lenne rá. A szükség nem mindenkivel bontat törvényt törvényszerűen. Fafejű. Visszaveszem. Jobb helye van egy molynál.

Érzékeny témát jár körbe a történet, olyat, ami lehet inspiráló, lehet hümmögésre késztető vagy csak simán hatásvadász.
Adott egy nagyon nem ifjú ember, aki különösen lelkében nem az, lézeng a mindennapjaiban, próbál úgy élni, hogy ne fájjon, amihez a legbiztosabb, ha szinte nem is látszik; szóval ez a kilátásokban nem bővelkedő nyugdíjas egy közelgő halál hírére nyugtalanná válik. Mondanak neki egypár mondatot, ami lehet hogy bölcs, lehet hogy lózung. És hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy mindenből elege van, csak kis lépésekkel próbál távolodni a nemjótól egy régen-volt-jó felé. Sok-sok kis lépéssel. Hátha maga sem veszi észre, mit művel, és még csinálhatja büntetlenül.
Aztán lassan szembetalálkozik egy ajtóval, ami mögé rejtett magából egy darabot. Alattomban támad, éjjel. Aztán nappal is. Kénytelen figyelni rá. És mivel rá is ér, és különben is, minden afelé viszi, elkezd merni érdekelődni. Aminek következtében minden nap újat kap. Kívülről is, belülről is. Megint egy ajtó, megint egy domb, megint egy ember. Hányféle lelkiállapot lehet egy ilyen kvázi meditációs, elmélyülő nyitásban? Mert itt rettentő sok van. És a családdal való húzd meg – ereszd meg kötődés is bonyolít még pár strófát rajta. A külvilág pedig reflektál. Hogy mit kap, mit tart elengedhetetlenül szükségesnek, milyenné válik külsőségeiben, mit látnak mások benne, mikor kapcsolódnak, és mikor válnak le. Míg végül már a célon is gondolkodni kell. Magán is.
Hogy hogyan változnak vele a hozzá tartozók, mert nem tehetnek mást. Az irracionális nem ad más választást: menekülsz vagy merülsz.
Egyszerűségében is többnyire erős fogalmazású, jó vezetésű, szerencsére nincs misztifikálva. A végefelé viszont kicsusszantam, mintha már sietne, és könnyűvé vált kicsit. Vagy csak én nem tudtam mit kezdeni a nagyon sokadik réteggel. Amolyan önsegítős, lélekjavítós hangulat (sic!) kapott el. (Emiatt filóztam, hogy csak 4 kopott vitorláscipő legyen, vagy ráfér még egy fél.)
Emellett szép a könyv, jó ízléssel illusztrált, simongatós bőrű.

Csodálatos könyv!
A felszínen egy angol úr a hitre támaszkodva, hogy megmentheti volt kolléganőjét a haláltól, zarándok útra indul. A „felszín” ezt a különös és kalandos utazást írja le, kiemelve a csüggedés és a lelkesedés hullámzását, egy idős ember magányos útján.
A felszín alatt azonban sokkal mélyebben, ott húzódik Harold múltja. A soha fel nem dolgozott múlt, a ki nem mondott szavak, az eltitkolt igazságok és mindaz, amitől zátonyra futott Harold családi élete. Még mindig ragaszkodik az asszonyhoz és talán minden rendbe jöhet még a végén…., sor kerülhet az elhallgatott múlt tisztására….

Bárhogy is nevezi a szerző Harold utazását, számomra ez egy zarándokút története. Mert minden benne van, ami egy napokig tartó gyaloglást zarándokúttá avat. Nem egy szent úton lépeget főhősünk, nem egy általánosságban szent helynek tekintett célhoz érkezik…, de visszatekint, újragondol, számot ad, átértékel, keresi helyét a világban.
A kedves, esendő öregúr gyaloglása vezeklés. Az erőteljes fizikai megterhelésen túl, nejlonszatyra tele fájdalmas emlékekkel, kínos érzésekkel, hurcolt sértésekkel és sérelmekkel.
Igazán a magányban eltöltött pillanatok hozzák a felismeréseket, de az útját keresztező emberek és egyedi sorsaik is segítik érzései kigubancolásában.
/Hozzáolvasós, kutakodó fajta lévén nagy örömömre szolgált, hogy térkép-melléklettel látták el a kötetet. A lényegletörő – jelképpé avanzsáló- illusztrációk szintén emelték a könyvélményt./

Hiába volt Harold mérhetetlenül kedves figura, kitartó és meghatóan hősies, története nem lett a kedvencem. Talán nem jókor olvastam, talán nem tudtam úgy belesüppedni, ahogy igényelte volna a könyv, rengetegszer eluntam magam rajta, és ami nálam elég ritka, még bele is aludtam néhányszor. A cselekménnyel csak annyi bajom volt, hogy túlságosan kevés volt, a szépséges leírásokat szívesen olvastam egy darabig, de aztán azokból meg sok lett.
Talán túl sok „nyomozós” irományt olvastam mostanában, de számomra az elejétől világos volt, hogy mitől romolhatott meg így Maureen és Harold házassága, így tényleg csak a könyv legvége tartogatott néhány fájdalmas meglepetést…
Volt benne néhány nagyon szép, megfontolásra érdemes gondolat, ezeket már mind kijegyzetelték idézetként, de sajnos ennek ellenére sem sikerült közel kerülnie hozzám.

Dühös vagyok, rohadtul becsapva érzem magam!

Könyvesbolti böngészkedés során figyeltem fel erre a könyvre: tetszett a borító, és kiállta az első két oldalas tesztet. Azt hittem ezek alapján, ez valami olvasmányos és viszonylag könnyed stílusú ifjúsági regény. Hát nem az. (Ráadásul a hévízi városi könyvtárban is a gyerekkönyvtári részben helyezték el a folytatását. Fel kellene világosítani a könyvtárosokat, hogy ez egy szarvas hiba!)

Őszintén, mi ez? spoiler Sajnos a jó kezdet után többször untam mint nem, vontatottnak éreztem. Az dühít, hogy voltak benne jó részek, de volt legalább ennyi unalmas és logikátlan, közben meg lehetett volna oldani jól is, hogy legalább valami értelme vagy tanulsága legyen. De hát mi angolok vagyunk, angol az író is, udvariasan takarékon élünk és nem mutatjuk ki az érzelmeinket, nehogy valakit zavarba hozzunk velük, és nem beszéljük át a fontos dolgokat, nehogy valakit megzavarjunk a lelki nyugalmában. Ha van tanulság, akkor az szerintem az, hogy ne így éljünk, mert a végén túl késő lesz!

Lehet, ha tudom, hogy erről fog szólni, akkor máshogy veszem kézbe, és most elégedetten írnék értékelést. De nem. A jó könyv akkor is jó könyv, ha éppen nem felel meg az előzetes elvárásainknak. Az, hogy ez akkora nemzetközi siker számomra azt jelenti, hogy az emberiség valóban megérett a pusztulásra.

Cipelem a semmit végtelenül. Mért oly nehéz?….mert végtelenül üres.
Aztán, ha szépen végigjárod az utad, rájössz, mi szippantott be ebbe az ürességbe, mint a vákum, és mi az ami széppé tette. Teszi.

Azt hiszem mindannyiunknak lenne miért vagy kiért zarándokútra indulnunk egyszer …