Harold ​Fry valószínűtlen utazása (Harold Fry 1.) 88% 212 csillagozás

Egyszerű. Megható. Gyönyörű.
Ha addig nem is tartott az olvasása, mint Harold Fry vándorútja, de azért jelentős megállókkal és komótos lassúsággal sikerült végigkísérni a történetet.
Van amin nem lehet „végigrohanni”.
Megvettem, hogy befejezhessem és továbbadhassam valakinek, akinek úgy éreztem, szüksége volt rá. Nem olvasta, nem olvassa, bár még mindig szüksége lenne rá. A szükség nem mindenkivel bontat törvényt törvényszerűen. Fafejű. Visszaveszem. Jobb helye van egy molynál.

Ismerd meg önmagad, fogadd el a veszteségeidet és élvezd az életet.
Íme a könyv tartalma egy mondatban.
De ennél sokkal többet kaptam tőle és szerintem másoknak is adhat még, ha olvasás közben apró szüneteket tartva hajlandóak vagyunk felülvizsgálni saját életünket.
Ja, klisé, tudom, ez is, de 'A végén csak az számít, hogy szerettél.'.

"…egy egészen hétköznapi ember is vágyhat rá, hogy valami különlegeset vigyen véghez, anélkül, hogy erre képes lenne logikus magyarázatot adni.

Erről a könyvről, illetve a folytatásáról ugyan blogbejegyzést nem tervezek írni, de véleményezni mindenképpen szerettem volna őket.

A Harold Fry valószínűtlen utazása igazából a lélek nem is olyan valószínűtlen utazása. A bűnbánásé, a hiányé, a gyászé, az ego nélküli önigazolásé. Egy sokat megélt idős úr elhivatott küldetése ez. Valójában nem egy nőért gyalogol, de ezen kívül semmi többet nem árulnék el, mert az már erősen spoileres lenne.
Őszintén megmondom, féltem kicsit ettől a regénytől, mert korábban a Levendulaszoba hatalmas érzelmi csalódást okozott nekem, és valahol a fejemben önkéntelenül is ezt az élményt társítottam ehhez a könyvhöz. Most már tudom, ennek semmi alapja nem is volt soha. Ez a könyv csodálatos. Felemelően erős próza egy elszánt zarándok gyönyörű és szomorú, vezeklő vándorútjáról. A lelkünk együtt utazik Harold Fry-jal, és kanossza-járása átértékel bennünk valamit, felnyit bennünk valamit, megérint bennünk valamit.
A nyelvezet meglepően gazdagon szépirodalmi, mégsem lépi át azt a súlyos korlátot, amitől már élvezhetetlen, öncélú, pózoló irodalmiság lesz belőle. Könnyen gördül, visz magával, felkavar, és megsimogat.
Hálás vagyok érte, hogy a hype tökéletes hiánya ellenére mégis a látókörömbe került. Harold Fry sokkal többet adott nekem, mint amennyit vártam tőle. Mosolyt, könnyeket, megértést, belső utat. És tanított közben engem: szeretetről, türelemről, elfogadásról, de önbüntetésről és önsorsrontásról, megbocsátásról, összetartozásról, és a tartozás természetéről is. Arról is, persze, hogy sosem késő változtatni, és hogy az elindulás nem egyenlő a távozással, meg hogy az utazás valójában nem távolodás, hanem közeledés. Szerettem Harold Fryt. Őszintén nagyon megszerettem az útja során. Szurkoltam érte. A végkicsengés tökéletes megelégedésemre szolgált. Ez a csodálatos, idős úriember levetette végül a magára vállalt poklot, és megfordította sorsa kerekét. Kínkeserves vállalkozás volt, mindenképpen, de senki sem mondhatja, hogy nem volt célja, tétje és értelme.

Szép nyelven megírt regény, bár a névelírásokat (lásd @Mariann_Czenema értékelését) valóban kiszűrhette volna egy szemfüles lektor.
Ezt a regényt szerintem azok tudják igazán értékelni, akik átéltek már kellő mennyiségű nehéz helyzetet, és/vagy azok, akik rendszeresen gyalogolnak (futnak, bicikliznek) egyedül, mesterséges zajforrások nélkül. Amikor nemcsak a környezetük változásában gyönyörködhetnek, hanem el tudnak merülni a saját emlékeikben, gondolataikban is.
Nem egy egyszerű utazással van dolgunk. A nyugdíjas angol úr egy rövid levélben értesül régen látott kollégája halálos betegségéről, és ez arra indítja, hogy némi tépelődés után gyalog nekivágjon az útnak, meglátogassa a 900 km-re fekvő betegágyán. Ez az elhatározás (meg az ezt követő gyaloglás) volt az a momentum, ami miatt elhoztam a könyvtárból a könyvet. Jó néhány angolt ismerek abból a korosztályból is, amelyet Harold képvisel, de egyikről sem tudom elképzelni, hogy csak úgy (számomra felelőtlenül) nekivág az útnak, kockáztatva a saját testi épségét, és elutasítva a józanabbul gondolkodó felesége segítő kezét is. Valami súlyos indok kell legyen a háttérben, ami nyomasztja az embert, ha erre adja a fejét. (Én biztosan visszafordultam volna a falu végéről, hogy legalább elbúcsúzzam a feleségemtől, és valami strapabíró cipőt és öltözetet öltsek magamra, nem beszélve apróbb higiéniai eszközökről egy kis hátizsákban.) Az elején még nem tudjuk, mi lehet ez a lelket terhelő emlék, de az út során sok minden előkerül főhősünk múltjából. Jó dolog elmerengeni a régi döntéseinken, még ha fájdalmas sebeket tép fel közben az ember, akkor is. Az első 50-60 km-es útját viszonylag részletesen leírja. Bíztam benne, hogy újra láthatom Harold szemén át a közép-angliai tájat is, ahol én is jártam. De sajnos csalódnom kellett, mert azon a szakaszon már idegenek csapódtak hozzá, akik nagy része csak ki akarta használni a média figyelmét, és ráakaszkodtak Haroldra. A velük való küszködés lekötötte az öregúr energiáját, a környezete figyelésére már nem futotta. Ez a rész nem is tetszett annyira, mint az előzőek és a regény vége. Az a vége, ami rendesen meggyomrozza az embert. Az már megint Haroldról szól, a tépelődéseiről, meg arról, lehet-e még kihozni valamit az elpuskázott lehetőségekből.

Harold a zaklatott, szeretet nélküli gyermekkor élményét továbbviszi a saját családjába. Hiába szereti a feleségét, később a fiát is, nem tudja jól kezelni a mindennapok problémáit, nem tudja az érzelmeit kimutatni. Sajnos nem tudtam megkedvelni, számomra túlzottan gyenge ember, aki csak sodródik, s nem vállalja fel tette következményét.
Sok olyan házaspár van, akik egy tragédia után egymást támogatják, segítik, de sok olyan is akiknek tönkremegy a házasságuk, mert nem tudják feldolgozni. Nem értem, hogyan lehet hosszú évekig úgy élni egymás mellett, hogy semmit nem tisztáznak és beszélnek meg.
Ez a váratlan utazás bár látszólag Queenie miatt történik, valójában vezeklés Harold számára. A hosszú gyaloglás alatt végig tudja gondolni az életét, s feldolgozza az évekig elfojtott problémákat, az elkövetett hibákat. Nemcsak számára hoz megbékélést, hanem a feleségének is.
Tetszett, de mégis hiányérzetem maradt utána. Kíváncsi vagyok a folytatására, hogy milyen lesz Queenie szemszögéből megismerni az eseményeket.

Gyönyörű történet volt, nem is gondoltam volna mennyire. A Levendulaszoba ugrott be róla, noha csak az utazás a közös a két könyvben. Nagyon igényesen megírt könyv, a fordítás is kiemelkedő. Nem hosszú, mégis százezer oldalnyi mondanivalója van. Nem kell róla ódákat zengeni, nem is tudnék, magáért beszél, olvassátok, ettől is gazdagabbakká váltok. Érdemes figyelni az írónőre a jövőben.

Érzékeny témát jár körbe a történet, olyat, ami lehet inspiráló, lehet hümmögésre késztető vagy csak simán hatásvadász.
Adott egy nagyon nem ifjú ember, aki különösen lelkében nem az, lézeng a mindennapjaiban, próbál úgy élni, hogy ne fájjon, amihez a legbiztosabb, ha szinte nem is látszik; szóval ez a kilátásokban nem bővelkedő nyugdíjas egy közelgő halál hírére nyugtalanná válik. Mondanak neki egypár mondatot, ami lehet hogy bölcs, lehet hogy lózung. És hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy mindenből elege van, csak kis lépésekkel próbál távolodni a nemjótól egy régen-volt-jó felé. Sok-sok kis lépéssel. Hátha maga sem veszi észre, mit művel, és még csinálhatja büntetlenül.
Aztán lassan szembetalálkozik egy ajtóval, ami mögé rejtett magából egy darabot. Alattomban támad, éjjel. Aztán nappal is. Kénytelen figyelni rá. És mivel rá is ér, és különben is, minden afelé viszi, elkezd merni érdekelődni. Aminek következtében minden nap újat kap. Kívülről is, belülről is. Megint egy ajtó, megint egy domb, megint egy ember. Hányféle lelkiállapot lehet egy ilyen kvázi meditációs, elmélyülő nyitásban? Mert itt rettentő sok van. És a családdal való húzd meg – ereszd meg kötődés is bonyolít még pár strófát rajta. A külvilág pedig reflektál. Hogy mit kap, mit tart elengedhetetlenül szükségesnek, milyenné válik külsőségeiben, mit látnak mások benne, mikor kapcsolódnak, és mikor válnak le. Míg végül már a célon is gondolkodni kell. Magán is.
Hogy hogyan változnak vele a hozzá tartozók, mert nem tehetnek mást. Az irracionális nem ad más választást: menekülsz vagy merülsz.
Egyszerűségében is többnyire erős fogalmazású, jó vezetésű, szerencsére nincs misztifikálva. A végefelé viszont kicsusszantam, mintha már sietne, és könnyűvé vált kicsit. Vagy csak én nem tudtam mit kezdeni a nagyon sokadik réteggel. Amolyan önsegítős, lélekjavítós hangulat (hess!) kapott el. (Emiatt filóztam, hogy csak 4 kopott vitorláscipő legyen, vagy ráfér még egy fél.)
Emellett szép a könyv, jó ízléssel illusztrált, simongatós bőrű.

Cipelem a semmit végtelenül. Mért oly nehéz?….mert végtelenül üres.
Aztán, ha szépen végigjárod az utad, rájössz, mi szippantott be ebbe az ürességbe, mint a vákum, és mi az ami széppé tette. Teszi.

Csodálatos könyv!
A felszínen egy angol úr a hitre támaszkodva, hogy megmentheti volt kolléganőjét a haláltól, zarándok útra indul. A „felszín” ezt a különös és kalandos utazást írja le, kiemelve a csüggedés és a lelkesedés hullámzását, egy idős ember magányos útján.
A felszín alatt azonban sokkal mélyebben, ott húzódik Harold múltja. A soha fel nem dolgozott múlt, a ki nem mondott szavak, az eltitkolt igazságok és mindaz, amitől zátonyra futott Harold családi élete. Még mindig ragaszkodik az asszonyhoz és talán minden rendbe jöhet még a végén…., sor kerülhet az elhallgatott múlt tisztására….

Azt hiszem mindannyiunknak lenne miért vagy kiért zarándokútra indulnunk egyszer …