Kezdjük azzal, hogy láttam a sorozatot, és a maga kis bűbájos-egyszerű módján nagyon élvezhető volt. Még karácsony után is (bár jobb lett volna, ha előtte sikerül megnéznem, jót tett volna a hangulatomnak.)
Folytassuk azzal, hogy magyarul kezdtem el olvasni, és a fordítás annyira gyenge volt, hogy áttértem az angolra inkább. (Pedig alapjáraton nem szeretek angolul olvasni, az sokkal több odafigyelést igényel a részemről, én meg lusta vagyok hozzá.)
Szóval mi zavart a legjobban a fordításban?
Ha valaki kinyitja „A homoszexualitás örömei” című könyvet és abban a cock szót olvassa, biztos, hogy a kakas-ra asszociál? Na ugye, hogy nem….
Vagy prom queen-ből miért lett bulikirálynő. Mármint, csak egy középiskolába jártam, meg minden, de máshol is vannak végzős bálok, bálkirálynő/bálkirály választások, ugye?
Vagy hogy a Snarly-ból miért lett Mogorva. Ha már mindenki, aki csak kinyitja a száját ebben a történetben nagy szavakkal szeret dobálózni, akkor egy Gunyoros simán belefért volna, és jobban vissza is adja Dash jellemét.
Vagy miért gondolta úgy a fordító, hogy a szexre utaló baseball-os hasonlatokat a magyar olvasók érteni fogják? Oké, hogy Amerikában ez a nagybetűs nemzeti sport, de nekem gőzöm sincs arról, hogy mit jelent a „harmadik bázis” – nemhogy szexuális utalásként, de sportnyelven sem. És őszintén, nem is érdekelt már ezen a ponton.
Azonban Bumi ütötte bele az utolsó szöget a képzeletbeli koporsóba. Bumi, aki Boomer. (A múltkor mondtam @Saku28-nak, hogy régen, így 1940-ben és előtte volt szokás, hogy magyarosították az idegen neveket. Na de a 2000-es években mi szükség van erre, kérdem én?)
Szóval a történet. Bevallom, sorozatként jobban átjött az egész felelsz vagy mersz-téma.
Dash karaktere sokkal szimpatikusabb volt, mint Lilyé – mind a könyvben, mind a sorozatban. Jobban tetszett az az elmélkedő, ironikus hang, a komolyság, amit Dash adott. Lily-nél a pozitív életfelfogás minden helyzetben típusú viselkedés egy idő után zavart, természetellenesnek tűnt.
Ami viszont a könyvben ezerszer, tízezerszer jobban sikerült az Langston karaktere. Agyvérzést kapok az affektáló melegektől, és a sorozat Langstonja sajnos ilyen volt: túljátszott. A könyvben egy normális egyetemista korú srácot kaptunk, aki annyiban különbözik a nagy átlagtól, hogy a fiúkat szereti. De ez nincs túltolva, az ember arcába nyomva, Lily nem nyit rá és Bennyre szex közben minden egyes áldott fejezetben.
A könyv vége is sokkal kevésbé drámai, mint a sorozat, és ez is nagyon jót tett neki. Valljuk be, nagyon filmes és hatásvadász fogás ez a taxiból kiugrok a reptérre menet, hogy találkozzam a jövendőbeli fiúmmal.
Ida néni avagy Mrs. Basil E jeleneteit is szerettem, bármily kevésszer bukkant is fel.
Jó volt az is, hogy nemcsak Dash, hanem Lily is két végéről égette a gyertyát. Nagyon nem szoktam szeretni az ilyesmit, mert más történetekben általában csak az egyik fél (a fiú/férfi) az, aki más nővel is kavarászik, aztán a hősnő pedig nagylelkűen megbocsát. Nem! Ennek nagyon nem így kellene működnie, nem ezt kellene „tanítani”, hogy jaj, dehát a pasik már csak ilyenek. Ez még kifogásnak is harmatgyenge. Azért ilyenek, mert így lettek nevelve, a nők meg úgy, hogy ebbe bele kell törődni. Nos, szerintem nem. Semmit nem kell elfogadnunk és elviselnünk nőként a férfiaktól, főleg nem az érzelmi bántást, a megcsalást, a fizikai bántalmazást, s-e-m-m-i-t sem.
Szóval nem ajánlom magyarul a könyvet. Angolul sem feltétlenül, mert Dash (és néha Lily) nyelvezete is elég stabil nyeltudást igényel.
Igazából nem tudom, hány csillagot adjak rá. Mert néhol elgondolkodtató volt, néhol bosszantó. Szóval mint egy tiniregény. De vannak rejtett mélységei. Csak nem magyarul. Tényleg nem.
