Vezetők (Időcsodák 4.) 93% 61 csillagozás

Természetesen kaptam is le a harmadik után a negyedik részt a polcról. (Most füllentettem: már rég ki volt készítve!)

És féltem: vajon most hogy sikerül lezárni? elvarrni, jóvátenni, továbblépni, bármi?
És jó érzéssel csuktam be a kötetet. Szép, kerek (bár kicsit hosszadalmas) lett a lezárás, mindenki (már hogy a túlélők :P) végigjárta a maga útját, megtanulta a maga leckéjét, megbocsátott, bocsánatot kért, nagyjából a helyére került.

Még jobb lett volna az élmény persze, ha bármire is emlékeztem volna az első sorozatból – biztos érdekes egybevetni az új történéseket a régiekkel. De jó volt így is.
Görgey Eta tud írni. Remélem, ír még ezután is, sokat. (Remélem, olyan kiadónál, ahol van rendes, igazi, az írót érdemben segíteni, művet még annál is jobbá tenni képes Szerkesztő.)

Nagyon jó volt az elmúlt heteket ezzel a sorozattal tölteni.
Végre egy kedvencnek sok-sok év után pont került a végére (On Sai és Martin felkészül), bár én még sok-sok részt el tudok képzelni ebben a világban.
Nagyon kitágult ez a világ, ha lehet ilyet mondani ez a rész sokkal sci-fisebb, mint az előzőek, de a családregény vonal azért továbbra is megvan.
2008-ban olvastam Az ogfák vörösét, nagyon fiatal voltam akkor, most meg középkorúnak vagyok már mondva, sokat változott a világ, az is jóval sci-fisebb lett. Amiben most élünk sokkal jobban hasonlít a könyvbélire és nem csak a közeli háború miatt. Egyidősek vagyunk Etával, így gondolom ő is hosszú utat tett meg és ezért még külön köszönet illeti, hogy nem engedte el a kezét a teremtményeinek.
Nem mondom, hogy nem voltak problémáim a könyvvel, de azt most hagyjuk, van amikor arról nem kell beszélni.
Most megint ott tartok, hogy akkor újra kellene olvasni a Csodaidőket….

Elolvastam az előző három kötetet idén egyhuzamban, mikor megláttam, hogy jön a befejező rész. Majd már bőven megjelent a Vezetők, de sehogy nem akaródzott nekiállni, minden bajom volt. Persze, aztán végre rászántam magam, és akkor meg le sem bírtam tenni.
Hihetetlenül gazdag világépítés, és érdekes történet. Sajnos sok a fájdalom, a veszteség, de valóban erősebb leszel, miután túl vagy rajta.
Mindig is Giin volt az abszolút kedvencem, ám most Yaan is felsorakozott szorosan mögé. A korábbi könyvekben nála eltartott egy ideig felnőni, itt viszont végig nagyon szimpatikus volt a viselkedése, hozzáállása, gondolkodása.

Nem tudott felérni nálam ugyanarra a szintre, ahol a Csodaidők van. Nagyon szeretem az eredeti sorozatot, bár azt csak egy újraolvasással tudnám kizárni, nem-e az idő szépíti meg emlékeket. Az Időcsodák számomra nehézkesebb, viszont így is hatalmas élmény, hálás vagyok, hogy anno rátaláltam.

Köszönöm.
Köszönöm, hogy ismerhetem őket és általuk egy kicsit téged is @Eta.
Köszönöm, hogy van hova elmenekülni, ha úgy érzem arra van szükségem.
Köszönöm, hogy tanulhatok tőlük, olvashatok róluk, én is átélhetem a döntéseiket.
Köszönöm!

Az előző részekhez hasonlóan ez is nagyon izgalmasra sikerült. Új fordulatokkal. Régebben olvastam a Csodaidők sorozatot és ennek az alternatív sorozatnak is az előzményeit. Mégis tudott új élményt adni, a szereplők megmaradtak az emlékeimben és hiába alternatív sorozat, a történet alakulása és a szereplők sorsa, néha a szerepe is teljesen újat tudott adni. Csillagvilágokban játszódó családtörténet, de tud hasonlítani a történelmünk eseményeihez, mai világunk közösségeihez. Erőssége a hit szerepe és a család összetartó ereje. Ebben a részben a virtuális valóság is jobban megjelent. Ez a kérdés kezd napjainkban is szerephez jutni.

Az Időcsodák negyedik, egyben befejező kötetének, a Vezetőknek nem volt könnyű dolga. Egyrészt sok idő telt el az előző rész, a Menekülők megjelenése óta, ami olyan magasra tette a lécet, hogy annak iszonyú nehéz megfelelni, másrészt egy záró kötetnek mindig nagyot kell domborítania, hogy az olvasók elégedettek legyenek. Az elvárásaim nekem is az egekben voltak, noha próbáltam nem a Csodaidők lezárásához, a Hazatérőkhöz hasonlítgatni, mert attól a történettől időközben teljesen eltávolodtunk. Ami nem baj, sőt nagyon érdekes volt látni, a szerző hogyan képzelte el az alternatív története megoldását.

Az előző kötet értékelésénél kitértem rá, hogy a részek egy határozott történeti ív mentén mozognak. Az első, az Elágazó utak a bevezetés szerepét töltötte be, lefektette az alapokat, és megágyazott a további történéseknek, a második, az Ellenállók a CSU és a Kaven közötti konfliktust hivatott elmélyíteni. A harmadik rész, a Menekülők még erre is rátett egy lapáttal, mégpedig azzal, hogy a tetralógia tetőpontjává vált, a Vezetők pedig a megoldást, a lezárást adja a történethez. Noha minden hosszabb történet körülbelül ezekből az egységekből épül fel, de ritkaság az ennyire jól felépített, sodró lendületű sorozat. Mert hiába telt el több év egy-egy kötet megjelenése között, a történeti és érzelmi ív mégis töretlen maradt, ami nem kis teljesítmény. Ritkán találkozni ennyire határozott négy köteten keresztül egyenletesen és erőteljesen vezetett történettel, de a szerzőnek (a végső zárást leszámítva) tökéletesen sikerült tartania a történetfolyam elején felvett ritmust.

„De lehet-e olyanoktól újabb áldozatot kérni, akiknek már szinte semmijük sem maradt?

És ha a sok áldozat után újra eljön a béke, lehet-e újrakezdeni?” Áll a fülszövegben. A harmadik rész végére érve bennem is felmerült a kérdés: Innen hova tovább? Mit érhet még el a Birodalom, és milyen sorscsapás érheti még a szereplőket? A választ a Vezetők maximálisan megadja, újabb veszteségek és nem várt fordulatok formájában. Habár kissé tartottam attól, hogy a harmadik könyv már-már katartikus élménye után nem sokat tud nyújtani a befejező rész, de az aggályaim szerencsére feleslegesnek bizonyultak, mert nemcsak eseményekből, de információkból is bőven maradt. Merthogy az író egyre csak tágítja a világát, mind a közelit, mind a távolit.

A történet alakulása és a témafelvetések mellett szót kell ejtenem a kötet írástechnikai oldaláról is. A Vezetők eleje az előzményeihez hasonlóan nyugisan, komótosan indul, aztán középtájon begyorsul, a regény ritmusa kissé kapkodóvá válik, a vége pedig összecsapottság, félbehagyottság érzetét kelti. Legalábbis elsőre. Rágódtam ezen egy kicsit, visszaolvastam néhány jelenetet a közepéből, újraolvastam a végét, nem is egyszer, de sokszor, és rájöttem, hogy az egész történetvezetés, ritmusváltás szándékos. Így mutatja be, milyen káosz uralkodik egy háború végén, és az azt követő békés időszak elején. A fentebb említett változási folyamatokról, a „már semmi sem lesz ugyanaz” életérzésről és a bizonytalanságról nem is beszélve. Talán a végén volt egy leheletnyi hiányérzetem, mert minden szereplő megérdemelt volna még egy-egy fejezetet. Akkor megismételte volna a Hazatérők kerek egészét, de végül sok-sok elemzés és gondolkozás után rádöbbentem, hogy ez egyáltalán nem baj. A szereplők és a világ sem ugyanaz ebben a végkifejletben, így a válaszok sem lehetnek egyformák. De jól van ez így.

Bővebben (A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!)
https://www.luthienkonyvvilaga.hu/2023/01/raana-raas-ve…

Az öcsém említettem az eredeti tetralógia utolsó kötetéhez írt értékelésemben is, de itt is írhatnám ugyanazt. Vonogatta a vállát, hogy ez már nem az igazi. Hát, lehet… de én öt nap alatt elolvastam, eléggé letehetetlen volt. Legutóbb akkor volt ennyire a kezemhez ragadva a Kindle, amikor a covid-időszak elején (két és fél éve, te jó ég!) jobbnál jobb fanfictionöket olvastam. Annyiban igazat adok az öcsémnek, hogy volt több hihetetlen dolog ebben a kötetben, amin felvontam én is a szemöldököm, de összességében nem zavart. Mégpedig azért nem, mert emellett nagyon sokat adott. Nagyon szerettem, ahogy fejezetről fejezetre újra és újra kiderült, hogy nem minden fekete-fehér, ahogy megismertük a másik oldalakat is. És jó volt olvasni, ahogy a szereplők megtalálták a hitüket. És rácsodálkozni újra arra, hogy Giin megmondta az első kötet(ek) legelején.
Köszönöm, @Eta, hogy megírtad ezt a verziót is.

Az e-book érkezését várva újraolvastam az első három részt, hogy naprakészek legyenek az emlékeim, és ne keveredjenek a Csodaidők eseményeivel. És végre-valahára, alighogy letettem a harmadik kötetet, kezdhettem is az utolsót. Furcsa belegondolni, hogy az út végére értünk (megint).
Bár, ez is érdekes tapasztalat volt, most nem éreztem azt a fajta lezártságot, amit annak idején a Csodaidőknél. Ott, még ha temérdek munka várt is a szereplőkre, akik éppen csak elkezdték újjáépíteni a világukat, újraszervezni az életüket, a dolgok valahogy… elcsitultak, a karakterek a maguk módján révbe értek.
Az Időcsodákban viszont minden mozgásban van, sokkal jobban kitágult a világ, és újabb felfedeznivalókkal kecsegtet, több a nyitott kérdés, a lappangó probléma(lehetőség), a szereplők pedig, bár elértek bizonyos nyugvópontot az életükben, mintha egyfajta átmenetben léteznének továbbra is. A jövőjük nyitottabb, kiszámíthatatlanabb, megkockáztatom, hogy reménytelibb is (abban az értelemben, hogy fogékonyabbak az újra, a másra, a változásra, hogy mindezeknek ők is a részesei legyenek).

Kötetről kötetre változott mindkét sorozatban, kinek a fejezeteit vártam leginkább, kinek a története fogott meg legjobban. Itt szinte az első pillanattól, spoiler (spoiler)

Végigtekintve a négy köteten, voltak szereplők, akik kicsit hiányoztak így a végére spoiler, volt, akiről régebben azt gondoltam, ha jobban megismerhetném, valószínűleg kedvelném, és az Időcsodák bebizonyította, hogy tényleg így van spoiler, voltak, akikről sosem hittem, hogy akár kedvelhetném is őket, erre… spoiler és akadtak új, na meg, örök kedvencek (mint Grom).

Különleges lehetőség, amit ez a két sorozat kínál: megismerni egy alaptörténet két alternatív kibontakozását (a fanficek világán kívül is). Annak idején izgalmas volt a Csodaidők ismeretében belemerülni az Időcsodák világába, és azt hiszem, most, a sorozat lezártával, már elég idő telt el és eléggé távoliak az emlékeim egy hasonlóan izgalmas kísérlethez: az Időcsodák friss élményével újraolvasni a Csodaidőket. Alig várom. :-)

Ez a kötet bőven tartogatott számomra meglepetéseket. Szomorú és boldog pillanatokat egyaránt.
Voltak olyan pillanatok, amikor szinte éreztem megszakadni a szívemet, mert úgy éreztem, már túl sok borzalmat kell átélnie egyik-másik szereplőnek. Máskor pedig gyermeki izgalommal drukkoltam annak, hogy valami úgy alakuljon, ahogyan én szeretném.
Ez a könyv megint egy igazi érzelmi hullámvasút volt, vagy talán még inkább zéró gravitációs tér, ahol megszűnik a fent és a lent. :)
Más élmény volt ezt a lezárást olvasni, mert itt nem feltétlenül azt éreztem, hogy minden szál összefut a végére, hanem inkább azt, hogy minden szál, minden ember megnyugszik és a helyére kerül. spoiler Igazából ez a lezárás nagyon illik a történethez.
Reális az is, hogy nem úgy köszönünk el a karakterektől, hogy már mindent helyre tudtak állítani, hogy minden a régi. Itt sokkal, de sokkal jobban látszik, hogy hiába minden, semmi sem lesz már a régi – de ez nem baj, mert van miből építkezni.
Nagyon szerettem azt az utat, amit itt a négy kötet alatt végigjárhattam a főszereplőinkkel. Egyikük élete sem egyszerű, és sokszor éreztem azt, hogy nem tudom eldönteni, ki tapasztalt meg több borzalmat, kinek a sorsa miatt aggódjak leginkább. De megérte velük végigmenni ezen az úton. Nagyon-nagyon szerettem őket.
Nem csak a főszereplőket, hanem a többieket is. Adam Michinét még mindig nagyon kedvelem, ő különleges színfolt volt az első pillanattól fogva. De új kedvenc nekem a bunkó-trehány Igon is, hát ő valami zseniális fazon volt! :D
Viszont akikről mindenképpen szeretnék szót ejteni, az Yaan – az idősebb – és Melilan. Idősebb-Yaan és főszereplő-Yaan kapcsolata nekem annyira, de annyira szép lett a végére. Gyönyörűen benne van a történetükben az, hogy néha egy újabb (talán sokadik) esély lesz az, ami valakin segíteni tud.
Melilan karaktere pedig szintén lehetőséget kapott arra, hogy árnyaltabb legyen, és az ő Judyval való kapcsolatának alakulását is nagyon szerettem.
De van itt egy olyan mozzanat, amit nem tudok kihagyni, bár spoileres. off spoiler
Ó, és még valami, ami halálos spoiler. spoiler
Sokszor kérdezték tőlem, szerintem a Csodaidők vagy az Időcsodák a jobb. Erre mindig csak annyit tudtam mondani, hogy mindkettő ugyanolyan jó, csak más. Most már azt is meg tudom fogalmazni, miben érzem másnak a kettőt. off Azt hiszem, az Időcsodákban egyrészt sokkal többször kerülnek elő elvontabb gondolatmenetek és témák – például itt mintha hangsúlyosabb lenne a hit kérdése, a megbocsátás. Másrészt nyitottabb is abból a szempontból, hogy a mentalitást is sokkal kreatívabban használják, jobban elmélyedünk ebben, feszegetjük a határokat. A mentalitásét, a technikáét, a Kavenét.
Az Időcsodákban sokkal többet látunk az áldozat, a menekülő, a szenvedő szerepből. Itt a katonaságot sosem látjuk belülről, éppen csak betekintést nyerünk egy-egy mozzanatba.
És természetesen teljesen máshogy alakul mindenki sorsa – de azt hiszem, ez a legegyértelműbb.
Nagyon hálás vagyok, amiért a szerző megírta ezt a tetralógiát is. Sokat adott, nem csak azért, mert izgalmas volt, hanem azért is, mert sok mindenen elgondolkoztam olvasás közben. Nagyon szerettem az egészet.

Erre a befejezésre még úgy két-három részt rálehetne dobni kedves Írónő.
Én még pénzt is adnék érte. :)