Elágazó ​utak (Időcsodák 1.) 93% 177 csillagozás

Görgey Etelkának (alias @Eta, sőt még aliaszabb Raana Raas) van egy nagyon komoly hibája, amit, tartok tőle, komoly erőfeszítések árán sem lesz képes orvosolni. Nevezetesen, hogy ide, ebbe az országba, az itteni körülmények közé született. Nyilván nincs ezzel a sorssal egyedül megáldva, de könyvét (idestova az ötödik tőle olvasott kötetét) olvasva, szinte minden fejezet után azon morfondíroztam, mekkora irodalmi veszteség, hogy a Csodaidők/Időcsodák univerzuma csupán egy kis ország viszonylag behatárolható olvasói köre számára vált kultikus alkotássá. Pont.

Az irodalomban nincs ”mi lett volna, ha”. Felesleges feltenni azt a kérdést, hogy mi történt volna másképp, ha ez és ez a szereplő nem ezt és ezt a döntést hozza. Az irodalomban minden a szerző szándékai szerint történik, így hozva létre egy kerek, összefüggő alkotást.
Az irodalomban csak akkor van értelme feltenni a ”mi lett volna ha” kérdését, ha maga a szerző teszi fel.

A már mindent megcsináltak elv szerint már ezt is megcsinálta valaki valahol, de én még nem találkoztam hasonló kísérlettel, úgyhogy eléggé nagy kíváncsisággal olvastam az Időcsodák első kötetét (szerencsés módon éppen a Csodaidők első kötetének újraolvasása után).

Elég jól lekövethetőek az apró, szinte hajszálnyi eltérések okozta, annál nagyobb változások a cselekményben. Minden változás logikusan következik egymás után, egyre inkább szétnyitva a képzeletbeli ollót, amivel a két kötet cselekményszálainak szétválását lehetne modellezni. A legnagyobb változás talán a szereplők viszonyaiban történik, és ezek a megváltozott viszonyok hozzák aztán magukkal a konkrét történéseket is. Az előző kötet legnagyobb erősségének is a szereplők közötti viszonyok alakulásának leírását tartom, ez itt is megmaradt, jól látjuk, mennyire hatnak a szereplők életére ezek a viszonyok.

A stílus, a világ, a szereplők megmaradtak, így nagy meglepetés nem éri azt, aki a Csodaidők ismeretében olvassa a könyvet – már persze olyan értelemben, hogy ha azt szerette, valószínűleg ezt is fogja. Persze meglepetések vannak bőséggel, de bevallom, nekem azért mindig a Csodaidők marad A Történet, és néha furcsa volt ezt a könyvet olvasni, mert egy-két dolgot csak nem tudtam megszokni.
(SPOILER Valójában az egyetlen, amit sehogyan sem voltam képes megszokni, az az volt, hogy Judy hivatalosan nem Raas családtag. Egyre csak azt vártam, hogy mikor kerül már be a Raasok közé. :) Na de, persze ez nem nagy ár azért pl., hogy Ronen nem hal meeeeg. :) SPOILER vége)

A könyvön nem lehet fogást találni, olyan értelemben, hogy megtartja az ígéretet: ez a könyv tényleg nem az a könyv, ez a történet, nem az a történet. Ahogy írtam, én még nem találkoztam hasonlóval, így valóban egy élmény volt ezt olvasni. Kicsit furcsa, kicsit más, de nagyon izgalmas és élvezetes.
Az öt csillag jár egyben az ötletért, de a megvalósításért is.

SPOILER a végére:
Hihetetlen, de szinte terápiás hatással volt rám Yaan és Giin békülő beszélgetésének olvasása, amikor minden ellentét elsimult, és az ellenszenv eltűnt a másik fél álláspontjának megismerése után. Ezek alapján azt hiszem, ha valaki összehozna egy könyvet, ami rövid fejezetekben, novellákban oldaná fel a világirodalom nagy vitáit, ellentéteit, annak igen nagy sikere lenne a feszültségoldó könyvek piacán. :))

Jön a negyedik rész, így szinte muszáj volt újraolvasni. Kizárt, hogy ilyen részletességgel tudtam volna emlékezni, ha enélkül próbálok meg belevágni.
Elszoktam ettől a világtól, és így több év távlatából pont olyan lehengerlő a sok információ, mint az első alkalommal volt. Mindazonáltal szeretem, és érdekesnek is tartom, pici kezdeti nehézségek után csak úgy faltam az oldalakat, amire még jobban rátesz a három nézőpont, hiszen egyre inkább hajt, hogy tudjam, kinek mi jön. Fura viszont, ahogy helyenként nagyobb időszakokat is ugrunk egy-egy fejezet között, olyan érzetet kelt, mintha jelentősebb dolgokon hamar átlépnénk azért, hogy politikai-vallási magyarázatoknál hosszabban időzzünk.
Ez egy hosszú út lesz, aminek az alapjait fektettük le, szóval sokkal többet most nem írnék. Szimpatikusabbnak tűnik jelen pillanat az az irány, amely felé Az ogfák vörösében tartottunk, de bőven van még idő, és roppant kíváncsian várom a fejleményeket.

A Mi lett volna, ha…? kérdést sokszor feltesszük magunknak könyvek kapcsán. Mi lett volna, ha az egyik szereplő mégse megy valahová, vagy épp másképp dönt. Ilyesmivel fejben sokszor eljátszottam már, de általában erre a kérdésre nincs válasz, mert az írók megírják a saját elképzelésük szerint a történetet, ők vezetik a cselekményt, alakítják szereplőik sorsát, az olvasó pedig csak befogad, és csak fejben ötletelhet azon, mi lenne ha valami egészen másként zajlana, és ez milyen változásokat indíthat el. A Csodaidők-tetralógia szerzője azonban másképp gondolta, és megalkotta saját történetének alternatív univerzumát, amivel elképesztő távlatokat nyitott a szereplők sorsának elkanyarításához, aminek csak a képzelet szabhatott határt. Persze, nehéz jól, olyanra csinálni, hogy a változás hihető legyen. Görgey Etelka, írói nevén Raana Raas ezt fejlesztette tökélyre az Időcsodákkal. Ennek a sorozatnak az első kötete az Elágazó utak, ami egy ponton, az egyik szereplő döntése miatt elválik a Csodaidőktől, és elképzelhetetlen távlatokat nyit ezzel.

Az Időcsodák-tetralógia ugyanis nem csak egy bőrlehúzás a szerző kedvenc univerzumáról, hanem annak kitágítása, olyannyira, hogy szereplői a végére teljesen más utakat járnak be. Az alapok, a keret változatlan, viszont a világ és a szereplők sokkal árnyaltabbak, a jellemek húsbavágóbbak, és a Csodaidőkben megismert társadalmi berendezkedéssel, a Kavennel kapcsolatos ismeretek is sokkal bővebbek. A világ tehát kitágul, és magához igazítja a szereplőit is. Mindezt a szerző ismét kitűnő érzékkel tárja az olvasója elé.

A szerző stílusának finomodása és letisztultabbá válása nemcsak itt, de az egész regényen érzékelhető. A szöveg kiforrottabb és érettebb, látszik, hogy nagyon sokat fejlődött a Csodaidők megírása óta, gördülékenyebben olvasható. Teljesen eltűnt az anyatetralógiában néhol fellelhető alkalmankénti nehézkesség. Könnyedebb lett, ami a már ismerős részeken is érződik. Bár e változásokba az is belejátszhat, hogy az ebben a történetben szereplő Raana Raas, aki a történet szerint a könyvet írja, ugyancsak egy teljesen más személyiség, mint a párja a Csodaidőkben, ami újabb pluszt adhat az eltérésekhez.

Ehhez kapcsolódik a karakterek apró eltérése a Csodaidőkhöz képest, ami nem is annyira változás, mint inkább igazítás a megváltozott körülményekhez, ami szükséges, hogy ebben az új felállásban is működjenek. Mert Judy, Giin és Yaan alapvetően ugyanazok az emberek, csak bizonyos döntéseik mások, illetve az őket alakító események máshogy következnek be, ezért a világ ábrázolása is kicsit más körülöttük.

Az Elágazó utak összességében egy kiváló regény, értő kísérlet a Mi lett volna, ha…? kérdéskörében, ami köré a szerző egy egészen más irányba tartó eseményláncolatot épít fel. Egy döntés egész világokat, szereplők sorsát képes megváltoztatni, miközben a keretek ugyanazok maradnak. A másik bravúr, hogy az Időcsodák nem a Csodaidők kiegészítéseként funkcionál, hanem egy önálló életet élő, saját jogán létező történet, ami az előd ismerete nélkül is olvasható, sőt akár belépőül is szolgálhat az univerzumba.

Bővebben: https://www.luthienkonyvvilaga.hu/2022/08/raana-raas-el…

A „Mi lett volna, ha” elgondolástól eleinte idegenkedtem, de alapvetően jó ötletnek tartom, érdemes újra átélni a Raas család történetét, főleg ha egy olyan sorozatról van szó, amit kedvel is az olvasó. Részemről rendben volt az újabb találkozás, örömömre szolgált hogy a főbb szereplők természete nem változott, aki gonosz volt, az is maradt. Természetesen most is ugyanazok a kedvencek, rettentően örültem, hogy volt akitől nem kellett végleges búcsút venni. Kíváncsian várom a folytatást, feszültséggel zárult ez a rész is.

Tavaly már olvastam egyszer, de nem sok minden maradt meg – nem kedvezett neki, hogy kórházban olvastam a lopott pár percekben. Most főleg azért kezdtem újra, mert mindjárt megjelenik a harmadik!!! mert kedvem volt ehhez a világhoz, a Csodaidőkkel meg valahogy nyögvenyelősen haladtam. De ez annyira nagyon jó volt! Két napja ezen gondolkozom, hogy miért is rajongok ennyire. Talán azért, mert ez kicsit lelkizősebb lett, én meg szeretem, ha az emberek megbeszélik egymással a problémáikat.
Bár első kötet után talán nem kellene ítéletet mondani, de azt hiszem, jobban szeretem ezt a sorozatot, mint az eredetit. Kedvencelem is gyorsan.

Előrebocsátom, hogy @Eta már az Ogfák vörösével bebiztosította a rajongásom a munkássága iránt egy életre. Merthogy a Kaven. A Bokra. A nagycsaládok, ahol a seeméknek is hozzájuk illő házastársat keresnek. A családmodell, amibe egy sor jelenkori nehézség kiküszöbölése bele van kódolva – ami mégsem felel(het) meg mindenkinek, aki már beletartozik, ahonnét muszáj lehet kiszakadni, aztán egy életen át vágyakozni és/vagy gyűlölködni. Ami annyira másként fest belülről és kívülről szemlélve, hogy olvasás közben nem támadnak folyton ötletei az embernek, hogyan lehetne őket egy félmondattal kiküszöbölni – mert ezúttal nem csak az író szavait kell elhinni arra nézvést, hogy márpedig a bajok ennél mélyebbek. Nem kell, mert látszik. Mondom, csoda. idők… bocsánat. Elég rég olvastam a Csodaidőket, a visszavágyás idő hiányában nem tárgyiasult. Ettől pedig visszatartott az elvárásaim tömege, pedig megvettem mindkét kötetet, amint tudomást szereztem a létezésükről. Aztán szemeztünk egymással, sokáig. Karácsony előtt gondoltam, miért is ne törné össze megint a szívemet Judy meg Giin meg Yaan meg Tobbelt meg Rion meg Rengi meg Malin meg… . Nekikezdtem, és ámulattal láttam, hogy rajtuk kívül hányan képesek még erre az amúgy nem könnyű mutatványra.
Merthogy a legfőbb különbség – a cselekmény fordulatán túl – számomra a látókör szélességében rejlett. Míg az Ogfák vöröse élesen és egyértelműen koncentrált a három főhősre, és megtartotta az olvasót az ő közvetlen környezetükben, itt sokkal több figyelem irányul a családtagok, kollégák és beosztottak egymás közti viszonyaira is an Tobbelt elveszi egy srác övét, issstenem :) , ráadásul annyi helyváltoztatás, költözés, fizikális és mentális dinamizmus szorult 427 oldalra, hogy csak úgy kapkodtam a fejem. Jó volt. Követni is, figyelni is, Kavenbe elmerülni meg végképp.
A Nem vagy egyedül üzenete sosem volt még tetten érhetőbb. És amint hazajutok, megkeresem az Ellenállókat. Ez nem állapot.

Zseniális!
Ez a „Mi lett volna ha” úgy ki van találva…
Itt változtat egy picurkát, ott elmennek a szereplők egymás mellett, amott meg egyszerűen máshogy döntenek, és bár ugyanazok a hőseink, de személyük, élményeik, jellemük azzal, hogy máskor voltak és más helyeken mint a Csodaidőkben, annyi más élményt adott.
És egyszerűen nem tudok dönteni, melyik az erősebb történet: spoiler
Jaj, Eta, mi lesz velem, ha elérem a blogodon a 3. rész utolsó sorait…

Semmivel sem „vidámabb”, mint a Csodaidők 1. Itt is van ki miatt, mi miatt szomorkodni, ugyanúgy vannak veszteségek, és családi viszályok, politika és miegymás. Nem kaptak sokkal jobb sorsot a szereplők, csak egy másik irányt, ami ugyanúgy élvezhető, és érdekes volt, és hasonlóan fájdította a szívemet.
Van egy kis hiányérzetem, talán nincs benne annyi mélység, magyarázat, levezetés, mint a másikban, és a másik nélkül ez talán nem mindenhol lenne érthető, követhető.

Annak ellenére, hogy a sorozat másik kimenetelét olvastam, ez a verzió is nagyon érdekes. Miután a szereplők és a környezet ismert, talán jobban is át tudom látni. Tetszik az, hogy az egyes döntések, helyzetek, sorsok máshogy alakulnak. Ettől újszerű és izgalmas. Izgat, hogy mit lehet ebből kihozni a következő kötetekben.