Árulás (Csodaidők 3.) 95% 452 csillagozás

Azt hiszem, le kellene szoknom arról, hogy több hónapos szüneteket tartok a sorozat könyvei között. A rám zúduló nevek, helyszínek és korábbi események kapcsán nem mindig ugrott be az előzmény, és egy kicsit sajnáltam, hogy ezúttal a családfán kívül nem került bele a könyvbe más segédanyag, ami a magamfajta kukacoskodó olvasót kisegíthette volna. Így egy kicsit nehezen rázódtam vissza, de ez önmagában csak keveset vont el az olvasásélményből.

Ha emlékezetem nem csal, akkor ez a kötet az eddigiek közül a legmozgalmasabb, a szereplők jönnek mennek, hol itt, hol ott bukkannak fel, néha a háború két nagyobb történése között éppen csak elkapjuk őket, hogy később egészen máshol vegyük fel a fonalat. A főszereplők személyes világa repedezik, szétesik, a darabokból egy másikat raknak össze, hogy utána megint szétessen. Ez a dinamika sokkal erőteljesebben kergeti az olvasó figyelmét lapokon és fejezeteken keresztül.

Ugyanakkor ezzel együtt az is sokkal feltűnőbbé vált, hogy bár egy háború és az ezzel járó politikai csaták kellős közepén járunk, a fókusz nagyon máshol van. Hatalmas ütközet? Általában visszaemlékezésekből vagy beszámoló jellegű leírásokból ismerjük meg. Fellángoló polgárháború? Kórházakból és a civil életből látjuk viszont. Pártok és politikai mozgalmak? Ők is csak annyiban jelennek meg, amennyiben a főszereplők családjait érinti. Szóval, aki nagyszabású csataleírásokat vagy parlamenti beszédeket vár, az jobb, ha lejjebb tekeri az elvárásait ezzel kapcsolatban. Mindez egyébként arra viszont nagyon is alkalmas, hogy a talajvesztett főhőseink vívódásait jól bemutassa. Egyúttal pedig tényleg olyan érzést kölcsönöz neki, mintha egy második világháborús regény parafrázisát olvasnánk, ahol a hátországot és nem az ütközeteket mutatja be a szerző.

Ami viszont ebből néha következett, és ez szerintem ennek a résznek a gyengébb oldala, hogy egyes jelenetek kontúrja is elmosódottabbá vált, nem mindig értettem, hogy mi miért történik (és hogy miért fontos). Hogy egy példát emeljek ki, amikor Yaan és Linda lezuhannak egy polgárháborús helyzetben, ott a szövegből csak később derül ki számomra, hogy lelőtték a járművüket, pedig az adott szakaszt többször újraolvastam. Ebből egy-két hasonló előfordult, amit azért sajnáltam, lehet, hogy gyorsan kellett megjelentetni, és azért maradtak benne.

A kötet címe Árulás, de hogy ki, mikor és kit árul el, szinte a legvégéig homályban marad, jól átadva az állandó bizonytalanság és bizalmatlanság világát. A könyv vége nekem kicsit deus ex machina volt, egy olyan szereplő húzta meg a zsinórokat, akiről addig nem hallottunk ebben a részben. Cserébe az olvasóba táplált gyanú végül szárba szökkenhetett, viszont meglehetősen drámai véggel szembesültünk. Szerintem azok, akik a megjelenéskor olvasták, türelmetlenül várták a folytatást, nekem szerencsére csak a járvány végét kell megvárnom, hogy kikölcsönözzem a következő kötetet. :)

Bacca meg, hogy lehet így vége???
Tényleg jó, hogy nem vártam sokat a részek olvasása között, mert így mindig képben voltam, hogy ki-mit-miért. Nagyon pörgős volt, csak úgy kapkodtam a fejem olvasás közben. Talán ez egy pici negatívuma is, hogy nem volt egy szusszanásnyi idő sem a szálak között, Giin egyszer itt, aztán a következő fejezetben már egy másik bolygón. Ennek ellenére, sőt ez csak egy apró meglátás, nagyon tetszett a történet! Imádom a szereplőket és a mellékszereplőket is, főleg Grom-ot, spoiler
Nemsokára jöhet a 4. rész is!

„Ebben a kötetben egy olyan megbocsáthatatlan dolog történik, amit maguk a könyv szereplői sem értenek, mert felfoghatatlan: a CSU értelmetlen tömegmészárlása, ami háromszázmillió kaveni életébe kerül. Ezen a ponton az is megkérdőjelezi a Birodalom igazát, aki eddig hitt a rendszerben és az elveiben.”

Bővebben (A bejegyzés spoilert tartalmaz!):
https://luthienkonyvvilaga.blogspot.com/2020/06/regi-aj…

Kissé nehezen rázódtam vissza, talán sok idő telt el az előző rész olvasása után és az is gondot okozott, hogy soknak találtam a politikai részeket, nagyon kellett figyelni. De a közepe táján nagyon izgalmas, fordulatossá vált a történet, rengeteg minden történt. Halottnak hitt szereplők tűntek fel, újabb szerelmek születtek, megint sok volt az ártatlan áldozat és az árulás. Nagyon mérges voltam néhány emberre, Yaan apjára különösen, Grom-ról pedig még mindig nem tudom mit gondoljak. Nagyon féltem a kedvenceimet, de remélhetőleg a legvégére minden és mindenki a helyére kerül.

Nehéz olvasmány. Nagyon sokrétű, és mindre figyelni kell, semmi felett nem szabad elsiklani. A politikai és katonai vonal nagyon komoly, telis tele van taktikával és árulással. Megdöbbentő akciók és események sorozata elevenedik meg, ami sok esetben gondolkodóba ejtett. Több titokra, és árulásra derült fény. Végre kiderült Judy származása, Armoin levelétől kirázott a hideg, Grom pedig nagyon furcsa volt számomra egész végig.
A háború rengeteg áldozatot követelt, volt akiért a szívem szakadt meg, de volt akinek nem bántam a vesztét.
Fájdalmas, amin Giin, Judy, Yaan és a többiek átmennek. Yaan sorsa ebben a részben különösen kegyetlenül alakult.

Ah', a dráma!
A második részt nem éreztem annyira, de ezzel visszatértem, itt vagyok, pályára álltam, szemem-fülem nyitva, invesztálódtam. Szürreális, ahogy bonyolódnak a szálak, szinte képtelenség olyan vad ötletet mondani, ami valamilyen módon ne következne be ebben a történetben, de én ezt iszonyúan élvezem. Ennél jobban talán csak azt, ahogy a legkisebb elszólásból, „véletlenül arra jártam”-ból is potenciálisan kikanyarodhat valami monumentális, mindenkinek az életére hatást gyakorló fordulat, így folyamatos habzásban van minden: a cselekmény, a háború, az érzelmek – az olvasó! Éjjel negyed kettőkor! \o/

Fel is írom magamnak, hogy valószínűleg több űroperát kéne olvasnom, ha ez ennyire feldob.

Judyt most, felnőttként jobban kedvelem, mint valaha, Yaan jelenleg valószínűleg egyszerre járja a Hős Útját meg a Poklot, emiatt az ő sorsának alakulása izgat legjobban, Giin pedig a Csodaidők világának Beyoncéja, persze, hogy érdekes.

Nem tudom, fogok-e újabb egy évet várni a következő résszel. Nem tudom.*

off

Nagyon jól sikerült a harmadik rész is, kicsit visszavettünk a politikai vonalból, ugyanakkor teljesen belefolyunk a háborúba, ahol egyelőre még Martynék „vezetnek”… Bonyolódnak is a dolgok rendesen, újabb szereplők lépnek be és kialakul az a helyzet, hogy tényleg, de tényleg nem lehet tudni, hogy most ki áruló és ki nem, ki kinek dolgozik, kit akar átvágni, avagy segíteni. Yaan egyre szimpatikusabb, érezhető, hogy kezdi már tisztábban látni a dolgokat. Grom nekem valamiért még „sántít”, nem tudtam annyira megkedvelni, Maryaa viszont nagy kedvenc lett. Az írónő ebben a részben sem kímél minket, rengeteg haláleset történik, meg meri lépni, ami jó, kell is, hiszen háború van, nem lehet, hogy a család szépen átvészelje a dolgokat, sérülés-halál-bánat nélkül..

Ebben a kötetben meglepő fordulat, apránként kiderülő részlet volt bőven. Az első kötet érdekes volt, a második izgalmas. Ez szinte letehetetlennek bizonyult. A megszokott és jól ismert szereplők élete bonyolódik, mint ahogy a politikai helyzet is változik a cselekményben. Ha ennyi minden tudott eddig előkerülni, akkor mit hozhat még a negyedik kötet?

Hogy lehet valamit így befejezni?! Sőt, hogy lehet ekkora kavaráskupacot összehozni?
Kezdem azt hinni, hogy senki sem az, akinek látszik, és az egész könyv merő véletlenek, félreértések, apró elhallgatásokból fakadó beláthatatlan következményekkel járó eseményes sorozata.
Egyre jobban durvul a helyzet, tombol a háború, több fronton, a vallás, és a politika is egymásnak feszül, ráadásul sehol sincs összhang.
Rokoni kapcsolatra derül fény, a Raas család tagjai pedig hol találkoznak, hol elválnak, nem tudván, hogy találkoznak-e még valaha.
Nehéz megszokni a nagy időbeli ugrásokat, ez előző kötet úgy ért véget, hogy még mindig lent van az állam, nekem az volt az igazi mély/fénypont, így kicsit elégedetlen voltam, hogy visszaemlékezésekből tudhattuk csak meg mi történt rögtön utána.
Yannt már megszerettem nagyon, Giin mellett ő a legegyenesebb figura, meg kell járnia a Canossáját, hogy végül révbe érjen.
Érdekesen alakul Judy sorsa is, neki is elég furcsa, titkokkal terhes a házassága, kíváncsi leszek mi lesz velük, illetve a kutatás is nagyon érdekesnek ígérkezik.
Várom a folytatást, bár már nincsenek illúzióim :)

Nomostmerugye…
Bajban vagyok. Kognitív a disszonanciám. Egyfelől nem tudom letenni a sorozatot: kiolvastam a harmadik kötetet, és bá elhatároztam, hogy pihenésképpen, és védve magam a túltöltődés ellen elolvasom a frissen beszerzett és számomra eleddig ismeretlen Méhes György könyvet, az Öcsi naplóját, mégis automatikusan levettem a polcról a Csodaidők negyedik kötetét. De szerelmetesfelségtársammal megnézve egy vacak thriller-horrort (Porontyok), lazulás végett mégis a Méhes-könyvet vettem kézbe. Meg azért is, hogy ne sokalljak be. Ugyanis féltem, hogy unni fogom már a Judy-Giin-Yaan világot. S nem csak azért, mert sok oldal.

Eta, a szerző azt írta nekem ebbe a kötetbe, hogy az eddigi olvasók ezt kedvelték legjobban. Bár ugyanúgy 95%-os a kedveltsége, mint a második és negyedik kötetnek, elfogadom, miért ne tenném? Tény, az első három kötet közül ebben végre nem csak beszélnek róla, de történik is a politika. Ráfért a sorozatra. Kezdett már olyan érzésem lenni, hogy egy látványos sci-fi magyar megvalósításával van randim: zéró költségvetés birtokában a látványos csatajeleneteket a nappaliban beszélik meg a szereplők, egy bolygó leigázása szörnyülködő hírváltás a levelesládák mellett („Hallottad, tegnap este elesett az xy naprendszer!”, „Ne mááár! Ez szörnyű! Erről jut eszembe, te szoktál paprikát vágni a gombás rántotta alá?”).

Szóval eddig ez a legmozgalmasabb kötet, talán itt a legösszetettebbek a kapcsolatok, s ebben a kötetben történik a legtöbb minden. Logikus a cselekmény, következetesek a karakterek, valósak az események.

De a disszonanciám mégsem akar szűnni. Mert valóban, végre beindul a cselekmény, végre nem csupán megbeszélik a szereplők, hogy mi történik galaxis-szerte, hanem meg is élik, a kötet nem csupán foltokban tartalmaz cselekményt, de valahogy a utolsó pillanatban csípte el a szerző ennek adagolását. Nem önmagában hiányzik a valós történés, hiszen lássuk be, egy könyv irodalmi értékét nem csupán és nem elsősorban ez adja; például az Átváltozás-ban Kafka a cselekményt tulajdonképpen az első mondatban ellövi, utána már csak nyűglődés van. De milyen szinten!
A Csodaidőkkel kezdtem úgy járni, mint a nyolcvanas évek tévéfilmjeivel: a ’48-as szabadságharcosok korhű díszletek között és jelmezekben beszélték meg, mi van merre, hogyan tovább? Sehol egy villogó kard, sehol egy álgyú, egy pisztoly, csak beszéd és beszéd és beszéd. Mint ha Odüsszeusz csak elmesélné a küklopsz megvakítását a kockás abrosz mellett.
Minden bizonnyal erősíti ezt az érzést az is, hogy bár voltaképpen sci-it olvasok, ezt a különböző bolygók nevén kívül szinte semmi nem jelzi. Ami történik, történhetne bárhol, a világ végén, mondjuk a Csendes-óceán kis szigeteiért folyó küzdelem ürügyén.

S akkor valami, ami eddig nem tűnt fel: a sorozat címe. Hogy nem smakkol. Mer' nem csodák történnek, hanem gyalázatok, vér, szenvedés, pusztulás. Mondjuk tény, hogy csodálatos nagyságban, hiszen spoiler De a csodák eddig elmaradtak, a környezet, a cselekmény nem csodás, hanem hideg, szürke politikus.

De újra hangsúlyozom: eddig ez a sorozat legjobb kötete, s maga a sorozat mégis, ennek ellenére nagyon jó. Hiszen, mondom, máris levettem a polcról a negyedik kötetet, és elméleti szinten már tervezem a két Időcsodák beszerzését is.