Veszélyes vizekre eveztünk!
Imádom Caro összes kalandját és mindig izgatottan várom, mikor jön a következő és azt is általában gyorsan megszerzem és ki is olvasom egyből. Azonban ez a regény számomra nem nyújtott most akkora lehengerlő dolgot, hogy eldobjam az agyam.
„Hirtelen egy kezet éreztem bokámon, aztán feljebb kúszott a combomra, megragadta a derekamat, és lerántott a mélybe.” Ez a regény most engem is a mélyre húzott. Úgy éreztem magam, mintha nem is teljesen egy krimit, inkább egy szappanoperát olvasnék, amely másból sem áll, csak a nő folyamatos hiszitélyből, abból, hogy civakodik a párjával, féltékenységi jelenetet rendez és hülyét csinál magából, nem csak a szereplők, de az olvasó előtt is. Caro-t még sosem láttam ilyennek, azt hittem az Indonéz kaland után személyisége nagyban fordult egyet, most azonban ebben regényben úgy érzem ismét beleesett abba a bolond, idegesítő $@!% szerepbe, aki az agyamra megy. Persze a könyv most azért jobban belement a mélyebb részekbe is, ami nem teljesen gond, de nekem túlságosan ráment a krimi részre. “"Még néhány órája is azt gondoltam, hogy a mi kapcsolatunk különleges, hiszen beszélgetünk, sosem unatkozunk, hiszen mindig van témánk, vagyis közöttünk jól működik a kommunikáció, éppen ezért ez a kettős akár örökké is együtt maradhat. Erre kiderül, hogy dehogy, épp azok a dolgok nem kerülnek felszínre, amelyek igazán fontosak, amelyek a jövőnket érinthetik, amelyek továbbviszik a kapcsolatot. Abban a pillanatban úgy tűnt, felszínes, sekélyes volt az együtt töltött egy év, hiszen hiába tudom, mit gondol Ádám a vallásról, a politikáról vagy a halálról, ő hiába tudja, hogy mi a véleményem a környezetvédelemről, Darwinról, a spiritualitásról, hiába tudja, mitől félek, én hiába tudom, ő mitől fél, ha a lényeg, a jövő nem téma. Kivéve, persze az üzleti vonatkozást. Hirtelen úgy éreztem, a viszonyunk kizárólag üzletről és szórakozásról, nem az összetartozásról szól…" A könyv, most jobban belement az érzelmekbe, mint abba, hogy itt egy gyilkosságot kellene megoldani, legalább is én nagyon sokszor úgy éreztem, hogy ez így van, de ugye ízlések és pofonok. Annyi biztos, ebben a regényben olyan intenzívre sikeredtek az érzelmek, hogy néha vagy éppen én is legszívesebben Caro-val együtt üvöltöttem volna, vagy éppen szabadjára engedem a könnyeimet, csak ez néha nekem túlságosan sok volt.
(Pici kitérés:
„A konyha egy patikának is beillett volna, ha leszámítjuk a saválló fémfelületeket megtörő friss fűszernövényeket és a falon felakasztva sorakozó fantasztikus, antiknak tűnő rézserpenyőket, amelyeket egy vásáron szereztem. Azonnal elképzeltem, hogy a legkisebbtől a legnagyobbig sorrendbe teszem őket, így jól mutatnak majd a fehér csempén. Alatta a petrezselyem, snidling, bazsalikom, oregánó, rozmaring zöldellt, színes, vödör formájú burkolókban, hogy vidám hangulatot kölcsönözzenek a kissé túlzottan steril hatású konyhának.” Ebben a regényben éreztem meg, hogy mennyire hiányzik az első részben felbukkanó gasztronómia. Ugyan itt is volt némi újragondolt Hortobágyi palacsinta, én azért sajnáltam, hogy ez a fajta gasztro kaland kezd teljesen eltűnni a sorozatból.)
A véleményemet tovább olvashatod:
https://mertolvasnimindigjo.com/veszelyes-vadvirag-caro…
