Az Írónőtől eddig csupán a Caroline Wood nevével fémjelzett chick-liteket és az Átkozottakat olvastam, előbbiekről pedig az egyszeri füzesabonyi választó után szabadon nem nyilatkoznék (többet biztos nem), utóbbiról pedig továbbra is azt tartom, hogy nagyobb terjedelemmel, kidolgozottabban nálam sokkal jobban működött volna – mondjuk mint ez a nyitódarab, amit Barátnőm kedves ajánlására és egy szuper kihívás keretein belül vettem a kezembe (ezúttal is köszönöm, főleg a Sorssal való együttműködést). Alapvetően tetszett, semmi különösebb problémám nem volt vele, lazán félre tudtam tenni az előítéleteimet és úgy olvasni, hogy akár még valamit el is indíthat… Na igen, ez aztán szépen megtörtént, ugyanis elmondható, hogy nem véletlenül négy kötet + két novella a teljes sorozat: ha negatívumot kéne említenem, akkor a majdnem félideig tartó érzékcsigázás és annyira nem is befejezésnek tekinthető befejezés azok lennének, ez viszont különösebben nem von le az olvasmányélmény értékéből.
Igazából ugyanazokat a paneleket én is el tudnám mondani, mint mások, miszerint ez a történelmi alapokon nyugvó, a finoman romantikus szálat inkább fűszerként használó regény a XIX. századi Rómában játszódik és ebben a részben nekem még inkább töris, mint krimis. (Mondjuk a krimiszál azért elég durva, enyhén szólva is érdekes hátterű, talán jobb, hogy nem lett annyira kibontva. Most kivételesen.) Ami kifejezetten tetszett és újdonságként hatott az előéletünk ismeretében, az annak ténye, hogy a) remek a sztori – megkockáztatom, hogy békebeli kosztümös filmsorozatként is megállná a helyét, helló Köztévé; b) szimpatikus, simulékony és könnyen befogadható a stílus – nem mintha a lightosabbak nem olvastatták volna magukat, de az is más szempont és ez is; c) a szereplők ügyesen meg vannak rajzolva, akad jellemfejlődés, részletesek, kidolgozottak a karakterrajzok – lehet szurkolni azért, hogy sikerüljön nekik vagy épp ellenkezőleg, olvasóként be tudsz vonódni, tábort választhatsz (#teamrizzo és kész!); és végül d) jó az elbeszélés módja is, bár a hosszas kiváratást egy idő után azért felpörgettem volna, így is szép és ügyes megoldás volt, ahogy a szálak végül összeértek.
Mondanám, hogy a befejezés – ami ugyebár nem is az – kiszámítható volt, de hát ez olyan most nekem egy kicsit, mint a Barátok közt (Isten nyugtassa!) volt jó sokáig: még nincs vége… Nem csak, hogy kíváncsi lettem a folytatásokra, de picit mérges is voltam a lezárás miatt – igaz, tök pozitív értelemben. Sokáig gyúrtuk, masszíroztuk az ügyet és felfújtunk egy óriási lufit, ami végül lazán kidurrant, én meg rugózhatok a következménye(ke)n, nyitott kérdéseken addig, amíg nem veszem elő a kettes kötetet, ááá… Részemről megvan a bizalom, a hajlandóság és a nyitott hozzáállás, mert ez egyelőre tetszik. Jó szívvel merem ajánlani azoknak, akik tennének egy kirándulást az érzékletesen megfestett 1800-as évek végebeli Rómában és pár órára kiszakadnának a valóságból egy kis nyomozás erejéig. Igaz, hogy a háttértörténet minden, csak nem szívderítő, de nagyon érdekes és kíváncsivá teszi az embert. (Szívet-lelket-gyomrot tessék hozzá készíteni. Nekem legalábbis szükség volt a kitartásra ezen a téren, na.) Kellemes csalódás, jó meglepetés volt ez most nekem. Köszönöm még egyszer… ;)