Mákháború (Mákháború 1.) 84% 393 csillagozás

Az érzés, amit érzek, azt udvariasan úgy szokták megfogalmazni, hogy nem én voltam a célközönség.
Kevésbé udvariasan pedig úgy, hogy mi a franc volt ez?
Terápiás könyv, egy fiatal voltam, és kellett az elismerés szintű fanfictionbe bugyolálva?
Milyen megfontolásból gondolta úgy a szerkesztő, hogy ez a szöveg megfelelő minőséget képvisel és kiadható?
Azt, hogy maga a kiadó miért gondolta úgy, azt legalább értem: elsőosztályúan marketingelhető – fiatal, egzotikus származású szerző, többszörösen is kemény témához nyúl – termék, amit egy vonzó borítóval és néhány jól hangzó frázissal pont jól el lehet adni a 16-25 közötti női olvasókból álló elsődleges célcsoportnak.

A könyv maga számos tényleg ígéretes téma csapnivalóan idegesítő feldolgozása, aminek a legjobb – és sajnos a legrosszabb – részei is ismerősek valahonnan, és nem a nincs új a nap alatt jelleggel, hanem konkrét epigonként.
Kezdjük azzal, hogy nálam az írónő már a világépítés szintjén elbukta a dolgot, mivel ennyire zagyva, következetlenül összetákolt valamit nem is tudom, hogy láttam-e már valaha fantasy regényben. OK, hogy a világ egyértelműen a Távol-Kelet parafrázisa, Kínával és Japánnal, de ez az egyetlen fogódzója az olvasónak. Mert a minimális, de legalább folyamatosan önellentmondásokkal terhelt világleíró információk alapján én sem a társadalmi-gazdasági, sem a tudományos-technikai fejlettségi szintjét nem tudtam megállapítani a világnak. Egyszerre voltak benne jelen az ókorra és az érett feudális középkorra jellemző jegyek, de mindehhez társult némi viktoriánus jelleg, nyilván a regény alapmotívumaként szolgáló eredeti ópiumháborúk miatt. De egy rakásnyi, egyértelműen a XX. század háborús népirtásaiból ismert motívumot is beszuszakolt az írónő a regénybe, mint az emberkísérletek, a harci gázok és egyéb tömegpusztító fegyverek spoiler bevetése.
Ráadásul, ahhoz képest, hogy ez nem alternatív történelmi fantasy, a szereplők Szun-ce, Konfucius és egyéb klasszikus kínai bölcselők könyveiből tanulnak. Az ilyenektől én pedig szép csendben leteszem a hajam maradékát.
Egy fantasynél a világépítés szerves része, de külön is rendkívül fontos rész a mágia. Ebben a könyvben a mágia alapjai rendben vannak – a Távol-keleti hagyományokra építő sámáni (a fantasyben járatosabbak számára: szerafista) mágia az istenekkel való egyesülésre, azok eszenciájának befogadására épít. Ebben van potenciál, s talán ez az a része a könyvnek, amiben van eredetiség és azok a részek, amelyekből ki lehetne hozni valami kevésbé sablonost, mint ami a könyv egyéb részeiben tombol.
Mert sablonból olyan irgalmatlanul sok van, hogy azt csak a klisés megoldások száma múlja fölül.
Soroljam?
Árva lány, aki hihetetlen akaraterővel beverekszi magát a legjobbak közé és kiderül, hogy olyan rejtett tehetsége van, ami az egész világot képes felforgatni… Ez azért még egy ilyen YA-ból épphogy csak kinövő epic-fantasyben is gáz.
Az egyéb olyan fordulatokról ne is beszéljünk, mint az ellenséges és arrogáns (de természetesen gyönyörű) nemes ifjú, aki megkeseríti a diákéveit. Ehhh…
Amikor pedig beindul a cselekmény – vagyis kitör a háború – onnantól kezdve a történet fordulatai a nonszensz kategóriába süllyednek. Bár néha úgy éreztem, hogy Kuang A 22-es csapdája vagy épp Az ötös számú vágóhíd szellemét próbálja itt megidézni, de többnyire inkább csak a szimpla írói hibákat láttam az egyes események ok-okozatiságra fittyet hányó egymásutániságában.
Ennyi probléma mellé tényleg csak a hab volt a tortán, hogy a könyv nyelvezete teljesen XXI. századi: a biomechanika, drogok, gének csupán néhány mutatóban azok közül kifejezések közül, amelyek tömegével terhelt a könyv. És a fordításon is érezni, hogy ez bizony nem egy szerelemgyerek volt, hanem egy kapkodós, nemszeretem kényszermunka.

Összességében ez a könyv nekem nagy csalódás volt. Ebben a formában ez még a tipikus íróasztalfiókban pihentetendő regény volt, aminek a jó részeire és koncepcióira alapozva pár év múlva már lehetett volna írni egy igazán jó szöveget, kidolgozottabb szereplőkkel és logikus történetvezetéssel.

A Mákháború kicsit olyan érzést kelt, mintha egy alternatív helyre csöppenne az olvasó. Valós és kitalált események keveréke, a cselekmények és a karakterek koncepciója által egy tudatosan felépített világ tárul elénk. Szélesíti a szellemi látókörünket, tágítja és feszegeti az elménk gyakorlatias határait.

Nem lehet kiemelni egy részt, vagy eseményt, de még egy karaktert sem, amelynél leragadtam. A változatos írásnak és a folyamatos fejlődésnek köszönhetően mindig és minden az érdeklődésem középpontjában állt. Dinamikus és feszes tempójú könyv, amely elkerüli azokat a csapdákat, amivel unalmassá válna.
Az írónő két részre bontotta a könyvet – egy kvázi éles demarkációs vonalat húzott. Amíg az elején egy YA-hoz hasonlatos fejlődésregényt tartunk a kezünkben, addig a második felében a háború és a katonai diktatúra játszik jelentős szerepet. Megtalálhatóak a mágia jegyei, az isteni rendeltetés, az emberi gyarlóság mintaképe.
Teljes értékelés:
https://prokontra.net/2021/10/10/r-f-kuang-makhaboru/

Annyira de annyira jól indult, még kedvenc is lehetett volna, ha végig olyan, mint a szinegardi tanoncévekről szóló részek. Aztán átment a történet valami másba, túl sok lett az istenekből és a misztikumból. Ennek ellenére egy nagyon ígéretes első regény, tele brutális és kegyetlen jelenetekkel.

Amikor elkezdtem olvasni, 70 szöveges értékelés volt ezen a könyvön (azóta már 71), ezért nem is akartam írni róla, mert mi a csodának mutassam be a művet hetvenkettedszer? De motoszkál bennem egy gondolat, amit mégis szeretnék megosztani.
Ugye minden tapasztalt fantasy olvasónak megvolt legalább egy olyan epikus történet, amelyben a kiválasztott főhős elindul, hogy megszerezze a csodafegyvert, amellyel a gonosz ellenség egy csapásra legyőzetik? Ez a regény szerintem ennek a toposznak a teljes kifordítása. A főhős nem kiválasztott, még csak nem is rendes katona, csak egy félig-meddig kiképzett gyerek, akit odadobnak a frontra, hogy élje túl, ha tudja. Ott találkozik még néhány hozzá hasonló, különleges képességekkel bíró kölökkel, akik mind azt hiszik magukról, hogy ők a nagy hősök, akiken majd megfordul a háború menete. Pedig fogalmuk sincs az egészről, még csak nem is értik, hogy miről szól az egész konfliktus. Persze, hogy a végsőkig démonizálják az ellenséget, és mivel van néhány különleges adottságuk, elhitetik magukkal, hogy mindent jobban tudnak, mint a hadvezetés. Így hát hibát hibára halmoznak, és a maguk gyermeteg módján mindig találnak valami kifogást, ha egy bölcsebb hang megpróbál hatni rájuk. Igaz, ez lehetne egy gyengén megírt háborús fantasy is, de én mégis azt állítom, hogy ez maga a koncepció. A gyerekkatonák rácsodálkozása a háborúra, az összefüggések félreértelmezése, a saját szerepük túlértékelése, és a fokozatos sodródás a katasztrófa felé. Végeredményben ez a regény azt kérdezi tőlünk, hol húzódik a határ háborús hős és háborús bűnös között?

Szórakoztató élménynek bizonyult ezt a könyvet úgy olvasni, hogy közben ezzel párhuzamosan passzióból Salát Gergely Youtube-on elérhető kínás előadásait hallgattam, például a késő császárkorról szóló kurzusát. Ugyanakkor megértem a könyv Molyon látható ambivalens fogadtatását is. A könyvet szerették a kritikusok, nem véletlenül foglalkoztak vele annyit, és kapott jelölést a Nebulán is (bár halkan jegyzem meg, hogy jelentős díjat tudtommal sehol nem nyert), népszerűvé vált nyugaton, ugyanakkor azt is látom, hogy az Agave hagyományos olvasótábora mintha valahogy nem értene egyet velük. Sejteni vélem, hogy miért van ez a feszültség a két álláspont között.

Egyrészt az a benyomásom, hogy ez a könyv a szinkretizmus csúcsa, vagy ha kissé szigorúbban akarok fogalmazni, akkor rendkívül ismerős ötleteket és motívumokat nyúlt le más történetekből, és azokat gyúrta egy sajátos egyveleggé. A történet eleje a klasszikus YA-receptet követi: adott egy hátrányos helyzetű főhős, aki bekerül egy olyan közegbe, ahol különféle kihívások érik, és amelyeket így vagy úgy, de leküzd. Az újdonság, ami az egyszeri olvasót érheti, az a kínaira feltűnően hasonlító társadalom, kezdve a hivatali vizsgától, egészen a falusi és városi társadalmakig, a hiedelemvilágig és a földrajzi környezetig. Aztán a folytatás kilép ebből a keretből, és inkább a katonai sci-fikre emlékeztető eszközök bukkannak fel, de sokkal halványabban, mint a YA-elemek. Az utolsó fele pedig… nos, fogalmazzunk úgy, hogy a hagyományosabb fantasy világához próbál nyúlni.

Olvasás előtt gyorsan átnyálaztam néhány angol nyelvű kritikát, hiszen az mégis csak fura volt számomra, hogy az Agave erős marketingtevékenysége (ne feledjük, még a szerzőt is meg tudták hívni Budapestre!) ennyire ne találkozzon egy szűkebb olvasói igénnyel. Az említett idegen nyelvű kritikusok pedig kiemelték Kuang világépítését, a háborús erőszak kendőzetlen ábrázolását és a Harry Potterhez hasonlatos varázsvilágát. Az is igaz, hogy ezek a dicsérő vélemények többnyire top10 jellegű listákból származnak, amelyek szerintem sokkal kevesebbet érnek, mint egy alapos kritika, noha ilyen listákat én is gyártottam.

És azt hiszem, hogy ez egy olyan könyv, ahol nem az áradozó kritikusoknak, hanem a kritikus olvasóknak van igaza. Miért gondolom ezt?

Először is a világépítése miatt. Bár a kritikusok rendre feldicsérték, azért egy felületes Kína története online kurzus végighallgatása után még én is felismertem azokat a motívumokat, amelyeket a kínai történelemből vett. Rivalizáló hadurak? Pipa. Tehetetlen császári kormányzat? Pipa. Bürokrácia? Pipa. Fenyegető modernizált szigetvilág? Pipa. És így tovább. A párhuzamokat fokozta az a tény is, hogy Kuang létező kínai szerzőket, például Szun-cét is felhasznált arra, hogy erősítse a távol-keleti világát. De az az igazság, hogy én ebben nem a történetépítés erejét, hanem a szerzői lustaságot látom, arról nem is beszélve, hogy a történelmi Kína igazi bajait okozó nyugatiak ki lettek vonva a sztoriból, maradtak a japánoknak megfeleltethető mugeniek. Ami amúgy fura döntés, a saját történelmi szerepük miatt manapság önostorozásra kényszerülő angolszász államok bőven elviselték volna a rosszfiú szerepét a történetben.

A másik problémám az eseményektől való érzelmi távolságtartás, amely egyébként bizonyos értelemben beletorkollik egy fizikai távolságtartásba is. Ezért is meglepő a számomra, hogy Kuang háborús ecsetvonásait emelik ki a szerzők, mert ez a fele szerintem kifejezetten rosszul sikerült. Igen, a történelmi párhuzamok természetesen adottak (ld. nankingi mészárlás). De a prózája eltávolító módon beszélt a Khurdalainnál és Golin Nisznél történt kegyetlenségekről. Ez részben annak köszönhető, hogy a military sci-fi eszköztárából a bajtársak halála a vonatkozó szakaszokban elő sem kerül, mint írói eszköz. A szuperhős csapatra emlékeztető társaság pontosan abban a létszámban éli meg a háború végét, mint amivel elkezdték, de közben oldalakon keresztül olvashatunk arról, hogy melyik hadosztályból hány ezer ember esett áldozatul egy hadműveletnek. Névtelen ezrek halála egyszerűen nem tud elég érdekes lenni. Már csak azért sem, – és ez a másik komoly problémám – mert a civil lakosság szenvedését is valahogy sikerül neki statisztikai adattá változtatnia. Ezrek menekülnek a veszedelmek elől itt vagy ott, de olykor mindenféle szívbemarkoló momentum nélkül. Ugyanezt a vázlatszerű környezetet érzékeltem akkor, amikor a földrajzi és környezeti viszonyokról van szó, amely a könyv előrehaladtával egyre gyengébb skiccé változott. A hadseregek például úgy lófráltak száz kilométereket a térképen, mintha a Nagykörúton sétálnának, és nem kellene etetniük tízezreket. Vagy ha a földrajzi távolság a térképen kicsi, akkor hogy él itt annyi ember, hogy azt még a Kínai Kommunista Párt főtitkára is megtapsolná? Problémás volt számomra a megfestett világ kora is. Késő középkori viszonyok között járunk Nikarában? De a mugeniek láthatóan előrébb tartottak technikában. (Pl. gőzeszközök). Viszont ez a valóságban nem így jelenik meg, az alkalmazott technika minden országban elterjed, csak értelemszerűen az egyikben kevéssé, a másikban jobban. Ha a 20. század elejének viszonyait ültetjük át, akkor hol vannak a 19. század eszközei? És persze közismert, hogy Kína nagyon elmaradott volt ekkoriban, de a főváros vagy a gazdag kikötőváros rendelkezhetett volna korlátozott technikával. (Pl. a japán megszállás előtt Sanghajnak emlékeim szerint komoly filmipara volt, még ha korlátozott számú emberhez jutottak is el vele).

A harmadik problémám a varázsvilág, amit több helyen kiemeltek, mint figyelemreméltó ötletet. Valóban az, a sámánok és az istenek szerepe tényleg a klasszikus fantasyket idézi, de azzal, hogy ebből mi következik a világépítésre nézve, azzal a szerző egyáltalán nem törődött. Hogyan fejlődött a világ, ha évszázadokig éltek az emberiség soraiban a nagyhatalmú sámánok? A mugeniek (és a nyugatiak) kivételével minden könyvben előforduló nép használja őket fegyverként, nem hatott ez valamelyest a hadviselésre? Egy háborús stratégia számolna velük, nem pedig holdkórosok gyülekezetének tartaná őket. Egyszóval a varázsvilág és a hagyományos világ kapcsolódása, az ebből következő változások a történelmi Kínához képest szerintem nagyon hiányosan lettek bemutatva. Ráadásul az egészen különösen sokat rombolt az a tény, hogy Kuang néhol egyszerűen filmes jeleneteket másolt le, vagy filmes jelenetklisékkel dolgozott, és ezeket írta át szöveggé, ami borzasztóan kiütközött egyes szakaszokban, de kirívóan a harcok leírásánál.

Ami még problémát jelenthet annak az olvasónak, aki az átlagosnál valamivel több fantasztikumot fogyaszt, az a műfajok keveredése. Az elején kapunk egy klasszikus YA-sztorit. Rendben. Aztán egy katonai sci-fit. Oké. Végül egy fantasyt. Ez is megvan. De ha részenként összehasonlítom ezeket egy hagyományos, egyelemű történettel, akkor is az jön ki, hogy legfeljebb egy közepes minőséget képvisel azokhoz képest. A YA-vonal a legerősebb és a legjobb és ez áll legközelebb egy klasszikus, önálló történethez. A másik kettő jóval gyengébb. És az a benyomásom a könyvet olvasva, hogy ez a három elem szerencsés esetben erősítené egymást, így azonban egy elég töredezett történetet kapunk.

Ráadásul a befejezés elég semmilyenre sikerült. Értem, hogy ott egy nagy epikus összecsapással és a keserű újrakezdéssel akart zárni, de a fentebb vázolt távolságtartással együtt ez szerintem nem igazán jött össze. Valahogy nem éreztem epikusnak sem a fordulatot. Ez a távolságtartás talán abból fakad, hogy egyszerűen rossz ritmusban ismerjük meg a főhős belső vívódásait, vagy éppen máshol látjuk a történet fókuszát. De nehéz úgy sokkot kapni, ha a főhős lelkivilágával vagyunk elfoglalva, és lábjegyzetben meghal százezer ember.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, nem okozott durva sokkot. Elsőkönyves próbálkozásnak kifejezetten erős, és talán ez a tény biztosított neki ekkora felhajtást. Hogy a folytatásra benevezek-e, még nem tudom.

Jahm, és még egy valami:
a kínaiak nem szeretik a japánokat. Már megint és még mindig.

A tudás története. A háború nem azt határozza meg kinek van igaza, hanem azt dönti el, ki marad életben. És a siker áldozatot igényel. Az áldozat fájdalmat jelent. A fájdalom sikert. Kuang erősen támaszkodik a történelemre, de „meséje” és annak szerkezete nem takarja el annak leginkább ismerős eseményeit. Sötét, brutális, borzalmas és időnként kényelmetlen, amelyet Kína véres huszadik századi története ihletett, érzelmileg kaotikus grimdark fantasy-ként átalakítva. A vérrel átitatott huszadik század genocid spoiler szörnyűségei és a jelenlegi őrült éveink látható katasztrófája nem az egyetlen valóság az emberek egymással fennálló kapcsolataiban. Birtokol egy bizonyos fokú groteszk ábrázolásmódot, mely szinte érezhetővé, maradandóvá teszi az erőszakot leírásában. Most nem a részletességre gondolok, hanem az erőszak történetbeli elhelyezkedésére és jelentőségére. A hatalom korrupcióját, a bosszúvágyat, valamint az emberiség és a vadság mélységét. Láthatjuk az életükért küzdő karakterek fájdalmát, érezhetjük a más életének kiontásához szükséges bestialitást, majd pedig megfigyelhetjük a pusztítás maradványait. Mert ilyen a háború: nem az eszmék dicső összecsapása, hanem kegyetlen vérengzés. Ezek a mondatok félelmetesek egy fantasy regény által, de még inkább zavaróak akkor, amikor összehasonlításokat végezhetünk a saját, közelmúltbeli történelmünkben megtörtént eseményeivel. És a mese még nem ért véget. Valójában csak most kezdődött el…

A semmiből jött. Nem fog visszamenni a semmibe.

Fel fog emészteni a tűz. Megtalálni az istenünket annyit tesz, mint megtalálni a földi poklot, kis harcos. Csak égsz és égsz majd, és soha nem találsz békére.

Bár látom a potenciált a világban és egyik-másik ötletben, végeredménybe be nem váltott ígéretnek érzem a könyvet. A különleges képességgel megáldott (háborús) árva ismerkedik a nagyvilággal és/vagy a háborúval nem egy újkeletű sztorivonal, de a kínai háttér sokat dobhatott volna rajta, ha a világot és minden egyebet nem nyomja el Zsin állandó kínlódása. Egy darabig értékeltem, hogy mennyire elszántnak tűnik, de a könyv első harmada nekem annyira Hamupipőke és Harry Potter közös gyermekének hatott, hogy akkortájt meg emiatt húztam a szám. Később aztán csak szimplán irritált a lányka az állandó nyűglődéssel, azzal, hogy a katonai iskolában elfelejtették megtanítani neki a parancs, parancslánc, parancsnok kifejezések jelentését és azzal, hogy alig ért valamihez, mégis rendszeresen okosabb akar lenni. De hagyott maga után kívánnivalót a hadsereg is, ami időnként meghökkentő naivitásról adott számot, és a parancsnok, aki mintha nem tudta volna eldönteni, hogy felettese vagy haverja a beosztottainak.
Mindezt különösen annak fényében sajnálom, hogy voltak olyan részek, amik kifejezetten tetszettek. Főleg a szellemvilágban játszódó jelenetek és a többé-kevésbé transzban lefolytatott harcok határozottan jók voltak, a Zsin képességének használatára vonatkozó pro és kontra érvek pedig minimum érdekesek, de ahhoz, hogy igazán hatásosak legyenek, szerintem sokkal többet kellett volna a háttérről tudnunk. Az istenekről, az eltűnésükről, a sámánokról, a drogok elterjedéséről és használatukról… stb…
Így, hogy ezek jórészt kimaradtak, olyan érzésem van a végére, mintha egy hosszú bevezetőt olvastam volna, ahol a miértek viszonylag keveset számítanak, a lényeg annyi, hogy Zsint semmiből eljuttassák arra a pontra, ahol a könyv véget ér, hogy aztán a következőben belekezdhessen valamibe… Őszinte leszek: nekem erre bő 570 oldal kicsit nagyon sok.

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2019/10/r-f-kuang-makha…

„Meglepő élményt nyújtott a Mákháború. Az első harmadában a tanulási vágy fűtött engem is és csodálattal szemléltem, milyen merész lépéseket mer meglépni Zsin annak érdekében, hogy biztosítsa a helyét a képzésben. A második metódus alatt erősen megcsapott a változás szele: egy szempillantásnyi idő alatt a gyerekeknek fel kellett nőnie, át kellett magukban mindent értékelni, céljaikat felülírni. Az utolsó rész fölött pedig egy áthatolhatatlan fekete felhő lebeg, tragédiák előhírnökeként. Lapról lapra érzékelhető volt, ahogy jön a vihar, statikus ereje szikrát hányt a szavakon. Érdekes összhatást nyújt. Számomra a vége sem hozta el a megkönnyebbülést, sokkal inkább az odáig vezető út áldozatainak sikolyai csengtek a fülemben, miközben előrefelé tekintettem, ahol szintén nem a feloldozást láttam magam előtt. Egy halovány fénynyaláb csillan csak meg a romok felett, melynek forrása nem meghatározható. Úgy mondanám, hogy egy korszak lezárult, hogy megszülethessen egy új. Hogy ez jobb lesz-e, mint az előző, nem tudhatni előre. S ezért várom tűkön ülve a folytatást. Teljesen elvesztem ebben a vad, kegyelmet nem ismerő világban, ahol az emberek mindössze csak sakkfigurák a nagyok tábláján. Ebben a könyvben elemi erők munkálkodnak. Építenek és pusztítanak. Teljes mértékben kikapcsolt és bár nehéz szívvel, bizonytalan lélekkel, de nagy kíváncsisággal várom, milyen következményei lesznek a végrehajtott tetteknek. ”

Eddig öt csillag. Bár valamiért félbehagytam, miután tartottam egy alig alvós éjszakai olvasás maratont.
Ez egy fejlődésregény, amit már sokszor olvastam. Számomra nem teremtett új világot teljesen, mert nem tudtam elszakadni Kínától, mert olvastam kínai regényeket, tanultam Kínáról, és ez bizony Kína. A családi szerepek, a nők helyzete, a történelem, a szokások stb. Még a felvételi is amit egész nap írnak, ez is szokás volt, ez volt a mandarin vizsga, és jelentősége az volt, hogy alacsony sorból származó emberek is kaphattak lehetőséget, hogy fontos hivatalnokok legyenek, és hosszú évekig tanultak rá. Dél-Koreában ma is van ilyen nagyon fontos egynapos vizsga. A félelem a démonoktól stb
Mégis magába szippantott, és nem tudtam letenni, de utána mégis aludnom kellett egy kicsit. A főszereplő számomra túl fanatikus, és volt egy tette, nem írom le, ami mint nőt nagyon megdöbbentett. Folytatni fogom, de előbb elrágódom azon, amit eddig olvastam.
Most úgy tűnik nagyon kicsit mást vártam. Még beköszönt a agyamba Mulan is.

Az utóbbi években észrevettem, hogy nagy a mozgolódás fantasy fronton, főleg a női szerzők körében, mert egyre többen és többen próbálkoznak vele. Az Agave pedig jó érzékkel csap le az ígéretesnek tűnő első könyves szerzőkre. Ez R. F. Kuanggal és első regényével, a Mákháborúval sem történt másként, ráadásul a magyar kiadás pazar keményfedeles külsőt kapott, amit öröm volt kézbe venni.

A Mákháború alapvetően a kínai életfelfogás lenyomata, ami néhol erősen amerikai színezetű, szinte már érzelemmentes, rideg leírásokkal próbál egyedi színt vinni a fantasy zsánerébe. Erősen érződik rajta a távol-keleti gondolkodásmód, például ahogy a halálhoz vagy a babonákhoz, a hiedelemvilágukhoz viszonyulnak a szereplők. Ezért éreztem erősnek a feldúlt városokat és leölt embereket megjelenítő leírásokat, mert Kuang nem szépített rajta, hanem nyers valójában tárta őket az olvasó elé.

Azonban nem mentes a kliséktől és agyonhasznált megoldásoktól sem. Utóbbira rögtön a történet alapfelállása remek példa: az árva főszereplő, aki ki akar törni nyomorúságos helyzetéből, és valami maradandót alkotni. Árva főhősökkel Dunát lehetne rekeszteni, ahogy fejlődésregényekkel is, de a Mákháború mégis több ennél. Tudott valami újat vinni ebbe a toposzba azzal, hogy főhőse ellentétes fejlődési pályát fut be, mint az általában az ilyen regényeknél lenni szokott.

Abból, hogy a főszereplőjével nem finomkodik, látszik, hogy Kuang a kemény megoldások híve. Nem riad vissza a mészárlástól, a kiirtott városok részletes, érzékletes, rideg leírásától, a nemi erőszaktól, csecsemők feldarabolásától, továbbá a karakterei őrületének és teljes szétesésének bemutatásától. Mindezt olyan laza könnyedséggel tette, hogy borsódzott a hátam, de egyszersmind ámultam, mert az általa megalkotott világban ez volt a természetes, és nem is történhetett volna másként. Azt is éreztem, hogy a szerző érzelmileg egyenesen elhatárolódik a művétől, ezért a szereplők dühén kívül többnyire nem marad hely más érzelemnek. Ez okozza, hogy eléggé nyersen tárja elénk az eseményeket, úgyszólván a képünkbe vágja a világa rideg valóságát, ahol az emberek az istenek játékszerei, és ahol, ha nem vigyáznak, akkor határtalan pusztító erőt szabadítanak el.

Összességében a Mákháború egy jó első regény, ami jól használja a meglévő elemeket, és képes csavarni egyet rajtuk. Emellett pozitívuma még, hogy az írónő kerek egészként foglalta össze a mondandóját, nem hagyott maga után hiányérzetet. Noha maradtak még elvarratlan mellékszálak, de Nikan és Mugen harcának végére egy kemény húzással pontot tett. Kíváncsian várom, hogy Kuang mit fog még kihozni ebből a világból.

A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2019/11/05/konyvkritika_…