Száműzött (Sötételf 2.) (Drizzt legendája 2.) 88% 300 csillagozás

Tíz év telt el azóta, hogy Drizzt elhagyta a Do'Urden házat, kiejtve azt a Pókkirálynő kegyéből. A Hun'ett házzal vívott háború is a végére ért, ezért Malice anya ismét engedetlen fiára fordíthatja a figyelmét.

Ez a rész sokkal jobb volt, mint az Otthon. A karaktereket sokkal kidolgozattabbnak éreztem, mint az első kötetben. Drizzt szert tesz az első igazi barátaira.
Miután tíz évig remeteként élt és Guenhwyvaron kívül más társa nem volt, Drizztben az előző kötetbelihez képest felerősödött a vadász, és ez komolyan megviseli Drizztet.
Belwar visszatér és sokkal nagyobb szerepet kapott.
Jarlaxle karaktere telitalálat! Bár keveset szerepel, de annyira vagány karakter!
Kopács pedig egy igazi tragikus figura, komolyan sajnáltam szerencsétlent.
Ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni az ismételten feleslegesen nevesített szereplőket. Egyszerűen nem értem, mi szükség van mozgatni egy szereplőt, amikor alig tesz hozzá a történethez.

A Száműzött sokkal mozgalmasabbra sikeredet elődjénél. Most jobban megismerhetjük Mélysötét egy részét, köztük Kacsintókő városát off, valamint a telepatikus, poliparcú illithidek városát. Utóbbi eléggé bizarr jelenettel is szolgált: még sosem láttam agysimogató rabszolgákat.
Több benne az éles harc és Lolth legkönyörtelenebb varázslatát is megismerhettem. Így a vége ugyan kiszámítható lett, de nekem sem volt más ötletem a kérdés feloldására.
A mellékszereplőknek köszönhetően sokat foglalkozik lélektani kérdésekkel is.
A lények tekintetében párszor fel kellett keresnem a netet, mert bár Salvatore leírja a kinézetüket, valamiért nem tudtam összerakni fejben őket.

Miután az előző kötetben Drizzt spoiler, már hosszú évek óta magányosan éli életét valahol Mélysötétben. Szerencsére ez nem sokáig marad így, mert hamarosan barátokra lel egy olyan faj képében, akikről régebben még elképzelni sem tudta, hogy barátkoznának egy drow-al. Persze ott van még társa és hűséges párduca is. Drizzt kalandjai hamarosan fokozódnak, amikor új barátjával újból útra kel. Itt nem csak újabb barátra lel, de kiderül, hogy egy nagyon veszélyes ellenség is a nyomában jár.
Menzoberranzanban még mindig a hatalmi harcok dúlnak. A Nagyasszonyanyák és a kisebb házak csak a lehetőséget lesik, hogy másokat megtámadhassanak. Malice egy nagyon kegyetlen lépéshez folyamodik, hogy megölje engedetlen fiát. Ám nem számol azzal, hogy a háta mögött a családon belül más ellensége is van.
Az előző kötet még csak Menzoberranzan csupa kegyetlen világát mutatta be. De itt megismerhetjük a svirfnebli törpök világát is, ami Drizzt számára teljesen különbözik az általa ismert világtól. Nagy hangsúlyt kap a barátság, ami eddig egy drow életében csupán felszínes, érdek tett volt. Teljesen drow-tól távol álló. Szerencsére mindemellett sok kalandot átélhetünk hőseinkkel. A gonosz karaktereket pedig továbbra is szívből utálhatjuk. :D
Mindenképp folytatom majd. :)

Az első részben is érdekes kérdéseket feszegetett a szerző, akkor éppen azt hogy egy fanatikus csoportból hogyan tudja magáz kivonni valaki. Ebben a kötetben inkább arra helyeződik a hangsúly, hogy mit ér valaki társak és barátok nélkül, elviselhető-e így az élet, és ha elviselhető akkor érdemes-e önként ilyet vállalni?
Tetszik, hogy a fantasy köntösbe bújtatott történetnek ennyire mély mondanivalója van, de persze azis tetszik hogy nem hiányzik a kaland és a fordulatok. Folytatom tovább a trilógia befejező részével (amikorántsem a sorozat vége, csak 3 kötetes részekre lett osztva a történet). Kíváncsian várom mit tartogat számunkra a szerző, bár azt gyanítom, hogy egy új társadalomba kívülállóként való beilleszkedés lesz a fő motívum

R. A. Salvatore: Száműzött
A Száműzöttben R. A. Salvatore folytatja legendás karakterének eredettörténetét. Fantasztikus élmény újraolvasni, talán 18 év után. Emlékszem, talán 2004 karácsonyán volt először a kezemben a Sötételf-trilógia, akkor olvastam el mind a három könyvet egymás után. Most volt szerencsém a trilógiát újraolvasni megint.
Tíz év telt el az Otthon végkifejlete óta. Ebben a könyvben nagyobb bepillantást kapunk Mélysötét föld alatti birodalmaiba, és Menzoberranzan egy kicsit háttérbe szorul. Kaland, izgalom, feszültség és cselszövések sorozata egyaránt jellemzi ezt a regényt. Kicsit nehéz beszélni spoiler nélkül a kötet eseményeiről, hisz ez a rész – ahogy a későbbi Drizzt-regények is – erősen alapoznak az előzményekre.
spoiler
A Száműzött a lélek és a szív regénye. Az emberség, a könyörületesség megőrzésének története. Fenomenális élményt nyújtott másodszorra is. Ötös.

Amíg az első részben a drow társadalom borzolta az idegeinket, itt már Drizzt kóborlása nyomán közelebb kerülünk más fajokhoz, akik számomra kicsit túl jó fejek voltak, így néhány epizód kivételével már nem élveztem annyira a történetet. Alig vártam az olyan részeket, amikor Malice anya kavart – hiába, na, a gonoszak mindig izgalmasabbak. :)
Tényleg nagy kár, hogy nem középiskolás koromban bukkantam erre az íróra, biztosan jobban lefoglalt volna a sok harc. Néha volt egy-két humoros rész, amin jól szórakoztam, de igazán csak az utolsó 150 oldal kötött le.
Ó, és egyértelműen tudok már állást foglalni hősünkről: bírom Drizzt. :)

Kisebb léptékű és az én ízlésemnek kevésbé izgalmas, mint az első rész, a Mélysötét politikai viszonyai helyett ez a sztori inkább több ott élő lényt, a vadont, egy-két másfajú kultúrát mutat be, és ebben kissé felszínes, plusz a karaktereket foglalkoztató gondolatok, érzelmek terén önismétlő, szóval nem igazán mondanám ezt ügyes regénynek, de lehet, hogy ez valami old school, 1990-re és környékére jellemző érzelmi visszafogottság hozadéka, távol áll tőle az az igény, hogy teletömje az ezredfordulón innen favorizált lelki bonyiskodással meg antihősködéssel. De igazából pont ettől alkalmas arra, hogy az ember nem túl megterhelő, maximális kikapcsolódást nyújtó fantasy hot fixnek használja.

Kicsivel több, mint 1 éve elhatároztam, hogy elolvasom Drizzt legendájának összes eddig magyarul megjelent kötetét. Annyira belelendültem, hogy tegnap fejeztem be a 27. részt (A vastörpe bosszúja) a 32-ből.

Viszont motoszkált egy gondolat bennem, hogy a Száműzöttet nagyon régen olvastam, kereken 10 éve. (Az Otthont és a Menedéket újráztam 1-2 éve…).

Szóval itt vagyok egy újraolvasás után (Eegen, eegen, egy délután alatt ledaráltam… :D) és azt kell, hogy mondjam, hogy sokkal jobban tetszett, mint amikor először olvastam. És nagyon kellemes volt úgy olvasni, hogy tudom, sok-sok évtizeddel később hol tart Drizzt élete. :)

AMI NAGYON JÓ VOLT:
– Mélysötét mindig roppant hangulatos helyszín
– szegény csóri Drizzt a sok szörnyűség után végre itt valami jót is megtapasztal
– a mélységi gnómok nagyon szimpatikus faj (imádtam, hogy nem ítélkeztek, mikor Drizzt furán viselkedett, mert mindenki tudta, hogy szellemileg valamennyire megnyomorodott a vadonban töltött évek miatt)
– Hogy milyen szívmelengetően fontos szerep jutott Guenhwyvarnak. :) spoiler
– jók a drow szervezkedések (bár a későbbi kötetekhez képest itt még gyerekcipőben jár az intrika)
– az agyszívós részek vérfagyasztóak, de nevetnem is sikerült közben (az óriási agy masszírozását nem bírtam rezzenéstelen arccal olvasni :D)

AMI NEM TETSZETT:
– Csóri Rizzent azért sajnáltam. :/ spoiler

Summa summarum: nagyon jól esett újraolvasni.

A Száműzött nagyjából ott folytatja a történetet, ahol az előző kötet végén elköszöntünk Drizzttől. Az elf elhagyta a közösségét, és a Mélysötétben egyedül a párduca társaságában igyekszik túlélni. Amiért nem egyenes folytatás, hogy nem a kezdeti nehézségeket és a beilleszkedést látjuk, hanem már évek óta kint van, jól boldogul – más a konfliktus oka.

De mielőtt ebbe belemennék – kell az előzmény ismerete. A megismert társadalmak, népek, de még a szereplők is folytatólagosak. Ez nem olyan trilógia, amiben csak a szereplők közösek és az ügyek mások. Összefüggenek a szálak és történetek.

Akkor, a rész konfliktusai: kettő nagy akad. Ahogy a történet is két nagy helyszín között vált. Drizzt rádöbben, hogy a magányos, rejtőzködő élet azokat a dolgokat öli ki belőle, amiket védeni akart az önkéntes száműzetésbe vonulásával. Barátokra, közösségre van szüksége, de azt a saját fajától hiába várja. Így egy más közösségbe kér bebocsátást, és lesznek majd kalandjai egy korábbról ismerős alakkal. (Még valami, amihez kell az Otthon ismerete.) A másik visszavisz a sötételfek városába. Malice kiesett Lloth kegyei közül és le kell vadásznia a fiát, ha vissza akar kerülni. Megint vannak családok közti játszmák, miközben Drizzt ellen egy nagyon sötét mágiát vetnek be.

A váltásokkal változatos és izgalmas a kötet. Az kifejezetten tetszett, ahogy a Drizzt utáni vadászat két oldalról is be lett mutatva: Drizzt szemszögéből, de az üldözőéből is. A drámai összecsapás pedig szokás szerint hatásos és nagystílű lett.

Salvatore tovább bővíti a világot, több szinten is: mélyebbre megyünk az elfek mágiájában, és új népeket ismerünk meg alaposabban Mélysötétből. Az agy népe kifejezetten hátborzongatóra sikerült, a maguk módján ijesztőbbek, mint pl. a karmosrémek. Társadalmakat mutat be, és nagyon kiérezni, hogy milyen értékek mellett áll ki a szerző: összetartás, bajtársiasság, építés.

Izgalmas, pörgős, változatos. Talán csak azt hiányoltam, hogy nem érzékeltem karakterfejlődést. Mindenki hozza azt, amilyennek már az első kötetben is megismertük. Drizzt fiatalabb nővére simán lehetne fejlődő karakter, de most talán csak egyetlen jelenetben tűnt fel. A többiek meg elvakultan járnak a maguk útján, és Malice is csak egy ponton gondol arra, hogy lehetett volna másképpen is, de gyorsan el is veti a gondolatot. Ő megmarad, hittel az úton, amelyen addig is haladt.

Továbbra is eredeti és izgalmas sztori, jól sikerült jelenetekkel és világábrázolással. (Ok, azért egyet tudok: az ékszer, ami világít a sötétben? Nagyon eszembe juttatta Galadriel ajándékát Frodónak.) Most is ütős nyitott vége van, miközben sok szálat el is varrtak – korrekt, szórakoztató fantasy, aminek érdekel a folytatása is.

A Sötételfek serege kihívás miatt vettem újra elő ezt a sorozatot, amiből az első rész a költözések során elkallódott, így a második résszel kezdtem.
Kellemes meglepetésként ért, hogy abszolút élvezhető volt a regény az életkora ellenére. Bizonyára ez a műfajnak is köszönhető. Az első részben történtekre megfelelő mennyiségű utalás volt, így nem hiányzott, hogy most nem olvastam.
Klasszikus, szerepjátékos világban játszódó fantasy, néhol izgalmas csatákkal, máshol bemutatva Drizzt gondolatait, tépelődéseit vagy a barlangi környezetet, a különféle lényeket és szokásaikat. Kellő mennyiségű faj és szereplő van benne, hogy lehessen kombinálni, variálni a történéseket. Drizzt, Belwar és talán Guenhwyvar kivételével a többieket nem ismerjük meg jól, de erre nem is volt igényem. Megdöbbentő fordulat nem volt benne, de teljesen kiszámítható sem volt.
Az alapötlet, a drow-k és a közülük kilógó Drizzt alapötlete egyedi és ügyesen bonyolódnak a szálak.

Lélek. A birodalmak minden nyelvén, a felszínen csakúgy, mint Mélysötéten, mindenhol és mindenkor, ennek a szónak hatalma és tartása van. Ez a hős ereje, az anya gyengédsége, a szegények pajzsa. Nem lehet megtörni, és nem lehet elrabolni.

Tényleg tetszik ez a sorozat, legalábbis eddig nem adott okot arra, hogy ne tetsszen. Elég kiszámítható benne sok minden spoiler, de azért vannak benne érdekes fordulatok is.
Az elején kicsit az az érzésem támadt, mint Malice és Briza vesztettek volna a „tekintélyükből”, de talán csak azért éreztem így, mert ebben a részben nem voltak olyan sokszor jelen. Igazi hárpiákká változtak át. A sorsukat megérdemelték, ez is kiszámítható volt.
Zaknafein zombivá tétele volt a legérdekesebb az egészben, főleg azok a részek, mikor még csak Drizzt nyomában volt. Ha zombinak hagyják, még ijesztő is lehetett volna.
A kötet legjobb karaktere egyértelműen Jarlaxle – végre nem egy béna papucsállatka hím jelenik meg, hanem valaki, aki igenis megmondja a magáét, még ha ezt csak azért is teszi, hogy egymás ellen ugrasszon mindenkit, ő pedig jól meggazdagodjon.
A mínusz fél csillag megint a lektorálás miatt jár, bár szívem szerint levonnám az összes csillagot ezért, de maga a könyv túl jó ahhoz, hogy ilyet tegyek. Ha valaki kiadói munkára szánja el magát, akkor az kicsit tényleg legyen már igényesebb. Az egész könyv tele van hibákkal – helyesírási és elírási hibákkal egyaránt. A Valhallának küldöm az összes mínuszt ezért meg az előző könyvért is, de ahogy sejtem, a következő kötet is ilyen lesz.