Otthon (Sötételf 1.) (Drizzt legendája 1.) 92% 388 csillagozás

Drizzt Do'Urden a család, sőt, az egész drow társadalom fekete báránya. Nem elég, hogy bíbor színű szemmel született, világra jövetelének körülményei miatt nagy valószínűséggel a sötételfek kegyetlen istenének, Lolthnak, a Pókkirálynőnek kegyeit is elvesztette. Ugyanis fajtársaival ellentétben szívet, lelket, és ezekkel együtt teljesen más értékrendet kapott az élethez.
Hogyan boldogul egy drow, aki csak külsőleg az, egy olyan társadalomban, ahol „divat” egymást hátba szúrni, ahol elfogadott, sőt dicséretes dolog a családok közötti viszály, a kegyetlen mészárlás, vagy a testvérgyilkosság? Milyen veszélyek leselkednek Mélysötét barlangjaiban, alagútjaiban, vagy a sötételfek városában, Menzoberranzanban járva?
Ezekre kapunk választ a könyv sorait olvasva.

A nagyobb fejezeteket (részeket) Drizzt személyes bejegyzései vezetik fel, így kicsit olyan, mintha az ő naplóját olvasnánk. Néhol elég nagy ugrások vannak időben, amiket ezek a bejegyzések korrektül megmagyaráznak. Valamint ezzel a megoldással Salvatore sikeresen elkerülte a túlírtság ördögét, de mégsincs hiányérzete az olvasónak, a történet pedig ezáltal jóval lendületesebb a vártnál. Drizzt fiatal éveinek fontosabb állomásai, minden olyan momentum, ami az elkerülhetetlen végkifejlethez vezet, szerepel a könyvben; sok-sok csalódás, fájdalom, de legalább annyi sikerélmény és szívet melengető pillanat kíséri az útját.

Ez az egyáltalán nem sötét sötételf ezzel a történettel végleg beírta magát a kedvenceim közé!*

M.j.: Mivel én a Szukits jóvoltából megjelent képregényt olvastam előbb, ez a kötet nem okozott nagy meglepetést, mégis ugyanolyan élvezettel olvastam a történetet, mintha először találkoznék vele. Kb. a film vs. könyv esetéhez lehet a helyzetet hasonlítani (amikor az esetek túlnyomó részében utóbbi sokkal jobb). :)

*off

A magyar fantasy könyvkiadás talán még ma is teljesen másképp nézne ki, ha a Valhalla Páholy egy ritka, ihletett pillanatában nem dönt úgy, hogy ezzel a regénnyel vezeti be a D&D univerzumok világát. Az 1990-es évek közepén ugyanis meglehetősen gyér volt idehaza a fantasy felhozatal. Igaz, hogy az akkori kiadók próbálkoztak néhány klasszikus szerző bevezetésével, de valljuk be, Vance vagy Moorcock könyvei nem a kezdő olvasóknak szólnak. Ezért inkább a saját, változó színvonalú regényeiket (Magus és Káosz ciklusok) helyezték előtérbe. Aztán 1994-ben megjelent az Otthon, és sok akkori olvasó úgy gondolta, hogy megtalálta az „igazit”. Szerintem nem véletlen, hogy az ezt követő években a szerepjátékos fantasy (főleg a Forgotten Realms és a Dragonlance) érdemein felül volt reprezentálva a magyar könyvesboltokban. Az Otthon ugyanis valószínűleg az egyik legjobb 'Realms regény, olvasmányos, eredeti és a maga idejében igen szokatlan történettel ált elő. Bár nem Salvatore találta ki a Mélysötét földalatti világát, de élettel töltötte meg a szabálykönyvek leírásait, méghozzá úgy, hogy minden D&D-s előképzettség nélkül is érthetővé, elképzelhetővé vált a sötét elf város bizarr környezete. Minden egyedisége mellett is kiválóan alkalmas volt „kapudrognak”, első D&D regénynek (annak ellenére, hogy Amerikában nem elsőként jelent meg, többek között a Jeges Szelek Völgye-trilógia is megelőzte). Az már egy másik kérdés, hogy a Sötételf-ciklus kibővítése 30 kötetre szerintem már merénylet volt a fantasy irodalom ellen, és úgy képzelem, hogy a magyar kiadók körében is megvolt a böjtje, amikor először próbáltak nyitni a logó nélküli sorozatok (például Drenai vagy a Fekete Sereg) felé. De ha valaki csak egy szerepjátékos regényt olvasna el, puszta kíváncsiságból, akkor ez a regény ott lenne az első három javaslatom között.

Nem tudom, miért nem kezdtem el eddig ezt a sorozatot. Engem teljesen megvett ez az első kötet.
Nagyon tetszett Mélysötét világa és a drow elfek. Ebben a kötetben egyrészt megismerhettük a drow elfek vallási és poltikai, valamint nemi hierarchiájának felépítését. Ehhez képest a Trónok harca hatalmi harcai könnyed pikniknek tűnik. Menzoberranzzan nagy házai állandó harcban állnak egymással. A kisebb házak pedig, hogy előrébb juthassanak a rangsorban, egész családokat írtanak ki, hogy semmi nyoma ne maradhasson a ténykedéseiknek. Mindezt pedig a Pókkirálynő áldásával teszik, aki egyfajta sötét istennőként jelenik meg.
Az egyik ilyen harc alatt születik meg Drizzt, akinek a sorsát követhetjük nyomon. Drizzt nem olyan, mint a családja többi tagja vagy más drow elfek. Viszont éppolyan kiváló harcos, mint az apja. Jószívű, aki először nem látja át a valóságot, majd kezdeti naívságát fokozatosan elhagyva általa mi meglátjuk, hogy milyen hazugságokat rejteget Menzoberranzan. Ahol az élet semmit sem jelent, csakis a hatalom, ami a Nagyasszonyanyák kezében öszpontosul. Menzoberranzan mégsem tudja őt megtörni és kitart elvei mellett. Ráadásul ebben segítőre lel egy mágikus párduc társaságában.
A történet jól felépített, gyorsan haladós. Mindenbe kellően belelátunk, semmit nem hagy ki. A történetet átszövi az intrika, a bosszú és a kegyetlenség, ami Mélysötét világának egyik alapja.
Ajánlom mindenkinek! :)

Drizzt Do’Urden nevét off szinte mindenki ismeri, népszerű alakja volt a D&D szerepjátéknak a kezdetektől a legújabb kiadásáig, beleértve a számítógépes játékokat és kifesthető figurás készleteket is, idővel a szélesebb popkultúra részesévé vált. Ő egy kétkezes harcmodorban kardozó, óriás fekete párduc kísérővel bíró drow ranger – de ha úgy döntött volna, lehetett volna varázsló is belőle. Bár elsőként az 1988-as Kristályszilánk című regény felkérésre alkotott mellékszereplőjeként tűnt fel, a szerkesztő meglepetésére olyannyira népszerű lett az olvasók körében, hogy azóta a saját regényciklusa már a 35. kötetnél jár (24 év!). A Sötételf-trilógia meséli el a születésének körülményeit és nevelkedését, majd otthonából a felszínre jutását és kezdeti kalandozásait, útkeresését.

Menzoberranzan a sötételfek fővárosa, a Mélysötét nevű földmélyi barlangrendszerben található, ahol a fényt legfeljebb világító gombák és varázslat adja, de az itt élő lények látása hozzászokott a hőképek alapján való tájékozódáshoz. Lakóinak jelleme is hasonlóan sötét, ravasz, aberrált, kegyetlen hierarchiaharcok dúlnak közöttük, halálosak egymásra (akár családon belül is) és a felszínről betévedőkre. Drizzt élete is azzal kezdődik, hogy a szülés fájdalmaiból előidézett varázslatot egy rivális család kiirtására használják fel, majd őt magát fel akarják áldozni a gonosz káoszt képviselő Pókistennőnek. spoiler Salvatore életet lehel Gary Gygax sötételfjeibe, és káprázatos részletességgel ábrázolta az emberitől merőben idegen társadalmukat, vallásukat, mágiájukat. Egyszerre varázslatos és ijesztő: rengeteg különlegességet és a maga nemében szépséget rejt, de a kölcsönös bizalom megélése szinte lehetetlen, a szeretet, részvét, irgalom idegen a drow-knál, a férfiak alsóbbrendűek a nőknél, gyakran tárgyiasítják, tenyészhímként kihasználják őket. Számomra az ábrázolás mélysége és árnyaltsága miatt kitűnik a tucatfantasy könyvek közül, bár néhol érezni lehetett a szerepjátékos asztalnál jellemző hangulatot is, főleg, amikor a szereplők valamilyen képességüket vagy varázslatot használtak.

Drizzt és apja (aki a történet legmeghatározóbb szereplője, bámulatosan árnyalt, belső vívódása érzelmileg megérintett, hozzáállása és tettei tanulságosak) ebben a gonosz világban különc, mert képesek az együttérzésre, barátságra, de titkolniuk kell a saját túlélésük érdekében. Az Otthon e motívum körül forog, egyrészt a főhős eredettörténete, elindítja az útján, másrészt világépítő. Itt még erősnek éreztem a karakter kidolgozottságát, de később állítólag a magányos harcos kliséjévé silányul – ám nem hinném, hogy ez tartós, hiszen akkor nem élne máig elevenen a sorozat. Engem abszolút bevontak a regények az első oldalaktól kezdve, részben a nosztalgiaélmény, részben Hoppán Eszter csodálatos nyelvezete miatt, amivel visszaadta a szerző hatásos képekkel játszó mondatait. off

Csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretnének megismerkedni a szerepjátékos fantasy vonallal, de a középszerű sablonoknál többre vágynak.

Elég régen olvastam ehhez hasonló „békebeli” fantasy-t, és rá kellett jönnöm, hogy mennyire hiányzik ez a műfaj a mostani, kicsit lájtosabb és könnyebben emészthető történetek után. Az első 50-60 oldalnál azért kellett rendesen koncentrálnom, hogy megjegyezzem a neveket, címeket, szereplőket, de utána már nagyon jól csúszott. Drizzt nagyon szerethető karakter, kíváncsi vagyok, hogyan folytatódnak a kalandjai (szerencsére előrelátóan beszereztem a következő 5 részt is:)).
Szóval kellett, mint egy falat kenyér, vagy mint a Heroes of Might ang Magic 3 (csak a 3!!!:))

Valaha fiatalon, talán 12-13 évvel ezelőtt olvastam a regénysorozat első pár részét, már nem emlékszem mennyit, és azt sem tudom, hogy miről szólt. Arra viszont emlékszem, hogy akkor megfogott nagyon a mondanivalója, hiába hardcore fantasy könyv.
Most már tudom miért tetszett annyira. A főhősünk egy olyan világban születik amelyet egyáltalán nem érez magáénak, társaitól sőt családjától is undorodik, mert velejéig romlottak és csak súlykolják beléjük a gonoszabbnál gonoszabb elveket egy istenség akaratára hivatkozva. Nehéz nem észrevenni a párhuzamot napjaink néhány elvetemült szektájával, ahol szintén egy Isten nevében cselekednek morálisan megkérdőjelezhető dolgokat. És ahogy a valóságban, a regényben is megjelenik a koholt ellenségkép: ha kinevezünk ellenségnek egy olyan csoportot akit nem ismerünk, akiknek szokásai a miénktől különböznek, máris könnyen elhitethetjük az emberekkel (vagy jelen esetben elfekkel), hogy minket akarnak bántani.
A sorozat témája is erre reflektál: vajon hogyan lehet kikeveredni ebből a közegből? Lehet egyáltalán?

El sem hiszem! Nagyjából tizennyolc évvel a sorozat beszerzésének elkezdése után elolvastam az első Forgotten Realms/Drizzt könyvet!
Ennek az okai elég prózaiak:
1) Szerintem akkor jöttek ki a kötetek a DV-nél, és akkor szoktam rá, hogy a sorozatokat lehetőleg egyben olvassam, vagy sehogy. :P
2) Diákmunka.
3) Minek olvassam el ezt a hülye sorozatot, ha ismerősöm szinte elspoilerezi az egészet?
4) Én is változtam, ahogy az ízlésem, olvasási szokásaim is.
De ennyit a nosztalgiáról, lássuk mit adott öreg fejjel az Otthon.

Drizzt történetének első része a drow/sötételf társadalomba vezeti be az olvasót, ráadásul rögtön két ház, a Do'Urden és a DeVir közötti harccal indít, amiben meghal a Do'Urdenek egyik fiúgyermeke, és Drizzt tulajdonképpen ennek köszönheti életét. off
Már itt nem értettem Drizzt apjának, Zaknafeinnek gondolatmenetét. Szerintem a szerepjátékos kockadobás döntött róla, mert kicsit különbözik a többi sötételftől, de hogy miért, mik az elvei, nos, ezek a kérdések homályosak maradtak számomra.
Innen követhetjük az ífjú sötételf felcseperedését a matriarchális és kegyetlen drow társadalomban, viszont Drizztet kicsit kezdetlegesnek éreztem. Neki is vannak elvei, de hogy miért, arra nála sem nagyon jöttem rá off.
Ami igazán jó volt a könyvben, az a házak közötti machináció és Mélysötét bemutatása.
Menzoberranzzanban mindennek inkább célja van, mint értéke, igazán veszélyes és kegyetlen város. Megy a machináció ezerrel, a legtöbb ház igyekszik kihasználni a másik szorult helyzetét, csak hogy sajátját erősítse.
Salvatore párszor mutatja, hogy indulnak portyára a többi faj ellen, és Mélysötét off faunája sem olyan, mint egy irányított szafarin. Gyakorlatilag bármikor meghalhat az ember, különféle fajok várják, hogy mikor jön arra az újabb falat eledel.

Őszintén szólva, kicsit sajnálom, hogy legalább 18 évnek kellett eltelnie, hogy olvassam ezt a könyvet. Talán ha hamarabb kerül a kezembe off, akkor több csillagot adtam volna, így viszont egy korrekt nyitókötetet kaptam.

Apró megjegyzés: elkeserítő volt a kötet minősége! Rengeteg volt az elütés, a kötő- és elválasztójel hiba. Komolyan, néha egy oldalon többször húztam fel magam, mint általában. Remélem a későbbi megjelenésűeket már javították.

Igazán ez a könyv szerettette meg velem a fantasy műfajt. Azóta is pár évente újra olvasom az egész trilógiát és még mindig rajongok Mélysötét intrikáiért.

Négy csillag úgy, mint: egy rész nosztalgia, egy rész hódolat a jó öreg klasszikus fantasy szellemisége előtt.
Nem is tudom, mi lett volna a fiatalkorú Tarjával sötételfek nélkül. Zaknafein do'Urden korai és dicstelen spoilerhoz fogható irodalmi trauma nem is igen akad tán a múltamban, hacsak nem az, hogy Hašek félbehagyta a Švejket. Egy időben a Forgotten Realms kötetek afféle állandó attribútumaim voltak: mindig akadt nálam egy.
A sokadik résznél aztán persze már leül a történet; vannak az univerzumpolcon olyan kötetek is dögivel, amelyeknek a borítója ismerős ugyan, a tartalmukat azonban már aligha tudnám felidézni.
A maga nemében mégis klasszikus, akárcsak Skandar Graun kalandjai, vagy a Dragonlance alapsorozata. Fantasy rajongó-palánták, ezeken tessék szocializálódni!

Mélysötét birodalmában, Menzoberranzzan városában a nemes családok egymást hátraszúrva jutnak fel a ranglétrán. De úgy, hogy mindenképp a Pókkirálynő kedvében járjanak tetteikkel. Mert ha elveszítik az ő bizalmát, akkor valószínűleg hamarosan ők lesznek a következő áldozat, ha nem szerzik vissza eme romlott torz teremtmény kegyeit. Itt nincs helye semmilyen pozitív értéknek. Ebbe a világba születik Drizzt Do'Urden egy előkelőcsalád fia. Ő a mi főszereplőnk.
Kifinomult dark fantasy. Kellően komor hangulattal. Kidolgozott női alapú társadalom van, amit tényleg csak az imádott, és az annál is jobban félt istenség, továbbá a káosz tart össze.

A könyv hátulján lévő fülszöveget véletlenül se olvassa el senki. Én nem szoktam, most megtettem, de ne lőjünk le magunknak semmit se. Még ha sejtjük is hogy mi lesz.