Menedék (Sötételf 3.) (Drizzt legendája 3.) 89% 270 csillagozás

Az első két rész is jó volt, de igazán ez a kötet hozta meg a kedvet a továbbiak olvasásához, a felszín világa sokkal közelebb állt hozzám, mint Mélysötét, s maga a történet is a legjobb volt a három közül, kedvenc is lett.

Ebben a trilógiában, nekem ez a kötet volt a kedvencem. Talán azért is, mert a Felszínen játszódik és a sötételfeken kívül más népeket is megismerhetünk, akik nem csak gyilkolnak.
Tovább követhetjük Drizzt sorsát, aki továbbra sem találja a helyét a világban. Számkivetett, akinek meg kell küzdenie az előítéletekkel és egyetlen igazi társa csak hűséges párduca. Drizzt-nek a könyv elején számtalan csalódást kellett átélnie. Kilátástalannak tűnő helyzetét számtalan kudarc nehezíti. De egyszer-egyszer azért a dolgok jobbra fordulnak.
Megismerjük Drizzt érzéseit és gondolkodásmódját, ami cseppet sem hasonlít egy drowhoz. Az ő jellemfejlődése nagyon érdekes. Mellette pedig felbukkan számtalan olyan karakter, akiket megkedvelhetünk és a jövőben részesei lehetnek a történetnek. :)
Nagyon jó sorozat! :)

Az előző rész végén Drizzt elindult a felszínre, azonban az elvárásai nehezen teljesülnek, hiszen meg kell küzdenie népének sötét örökségével.

Leginkább az Otthon szintjét hozza a könyv. Nem rossz, de nem is volt igazán kiemelkedő. Ennek oka a számomra kevés igazán „jó karakter” volt.
Roddy McGristle annyira iritáló negatív figura, hogy minden percben azért szurkoltam, hogy a lehető legfájdalmasabb véget érjen a karrierje.
Az első felében kapunk egy kalandozó csapatot, majd később feltűnik a vak erdőjáró, Montolio is. Előbbiek egynek elmentek, utóbbi pedig bár érdekes volt, mégsem éreztem igazán jónak.
Drizzt elképesztett naivitásával. Már az első könyvben tanúja volt a sötételfek természetének, erre kisétál a felszínre és azt hiszi, hogy tárt karokkal fogják fogadni, úgy, hogy közben képtelen bármiféle kommunikációra az emberekkel. Ezért a Száműzött után ismét depressziós lesz és visszasírja Mélysötét igazán barátságos világát.
Itt éreztem igazán, hogy a könyv az útkeresésről és fejlődéstörténetről szól. Drizzt az életben maradáshoz el kell sajátítson túlélő képességeket, Mélysötéthez képest új ingerek érik.
Mozgalmas regény lett, azonban néhol már túlságosan is. Ismét van harc, bár az ostrom eléggé unalmasra sikerült.

Első trilógia letudva, de meg kell mondjam, nem remeg a kezem a következő sorozatért.

Az első trilógia lezárása remekül sikerült, abszolút illeszkedik az előző kötet nagyívű történetéhez. Jó volt végigkövetni a sötételf jellemfejlődését, jó volt látni magasztos és kevésbé magasztos pillanatait. Ahogy az várható is volt, itt az elfogadás/befogadás témakörét boncolgatja a szerző, és ez a mai világban hirtelen meglehetősen fontos téma lett (lásd: migránsok), pedig a kötet kereken 30 éve jelent meg először. Természetesen a morális kérdések mellett az akció és a kaland is hangsúlyt kap, igazán élvezetes olvasmány.
Tetszik, hogy fantasy köntösbe bújtatva ilyen mély gondolatokat kapunk, nagyon kiváncsi leszek a folytatásra.

R. A. Salvatore: Menedék
Minden idők egyik legjobb fantasy-trilógiájának befejezése szívhez szóló, megrendítő, elgondolkodtató és sodró lendületű történet. A Sötételf-trilógiából egyértelműen a Menedék című könyv a kedvencem. Először 2004 karácsonyán olvastam, már akkor is maradandó élményt nyújtott. Az újraolvasás szintén nagy örömet okozott a lelkemnek. Ha az eddig, magyarul megjelent Drizzt regényeket nézem – a Végtelenig bezárólag – akkor is kiemelkedő lett a Menedék.
Sokrétű könyv. Gyakorlatilag egy útkeresés. Ez a későbbi Salvatore regényekben is visszatérő motívum. Itt most nincs fő küldetés, kevésbé érződik a Dungeons & Dragons érzés – persze azért nem marad el. Nagyobb időt, több évet ölel fel a könyv. Drizztet mélyreható benyomások érik a felszínnel kapcsolatban. Itt válik igazán azzá a kósza erdőjáróvá, aki a későbbi könyvekben nagy hírnevet szerez magának. Drizzt itt is érző lélek, követi a belső erkölcsi iránytűjét. Természetesen nem tökéletes, és hibázik. A jószándék és az alapvető jóság mindvégig megvan a szívében, és csak az igaz eszmék tudják életben tartani a felszín világában, mely szintén tele van veszedelemmel és gonoszsággal is. Az elfogadás és megértés története ez. Nem minden az, aminek látszik és mindig érdemes a szív mélyére tekinteni, hogy megismerjük a másikat. A könyv nagyon jól megtestesíti a szeretet, a barátság, a család és az otthon fogalmának fontosságát. A kósza harcos évekig vándorol a felszínen, próbál beilleszkedni, keresi az útját. Kénytelen szembenézni a kitaszítottság érzésével. Hosszú évek után mégis barátokra és családra lel, addig is hosszú utat jár be.
spoiler
Nehéz szavakba önteni, hogy milyen nagyszerű is ez a regény. Szerintem minden idők egyik legjobb fantasy könyve. Sok rész volt benne, amiben örültem, volt, amit megkönnyeztem és a végkifejlet igazán ragyogó lett. Egy lelket megnyugtató, csodálatos befejezés. Továbbra is nagy kedvenc marad ez a könyv. Minden fantasy-rajongónak, fantasy-kedvelőnek ajánlom, hogy legalább egyszer a Sötételf-trilógiát olvassa el. Megéri.

Három rész kellett, hogy érezzem, mi fogja össze ezt a trilógiát: az elsőben van egy gonosz otthon, amit el kell hagyni. A második a vándorlás története. Ez a harmadik pedig az új, de már egy jó otthon vágyának a megszületése és keresése.

Ez persze azzal jár, hogy Drizzt megint kalandok sorába keveredik. Kicsit előre mentünk az időben, már eltelt annyi idő, hogy bírja a felszínen, vándoroljon, keresgéljen. Lesz itt harc gonosz lényekkel, lesz itt barátság és menedék megtalálása, barátok és ellenfelek sora lép be a történetbe. Mozgalmas, változatos és kalandos – talán, egy jellemtő vonással. Drizzt sötételf és emiatt bármerre járjon, ellenszenvvel és félve fogadják. Hősünk pedig hol könnyebben, hol nehezebben birkózik meg azzal, mennyi előítéletet kell leküzdenie.

Más is abból a szemszögből a kötet, hogy most szakadunk el a Mélysötéttől és Salvatore nem viszi tovább a lentiek életének bemutatását. Hiába érdekelne, mi történik Drizzt életben maradt családtagjaival, most ez nem derül ki. Helyette maradunk folyamatosan Drizzt mellett, és csak egy-egy fejezetre engedi át a fókuszt az elf valamelyik ellenlábasának. Vannak köztük ravaszabbak, egyszerűbbek, de színezik a történetet azzal, hogy annyira mások, mint a főszereplő. Plusz, a felszínen nagyon sok faj él egymás mellett és egészen más világot építhet fent a szerző, mint tehette lent. Ez még sokszínűbb, még több lehetőséget rejt.

Nagyon szerettem benne azt a részt, ami tényleg a menedékről szólt. Drizzt kap egy új apafigurát, egy nagyon szerethető vak harcost, aki a ligetét védi. Montolio a történet egyik legjobb alakja, remek tanár és igazi barát, tele jó tulajdonságokkal. Szerettem a tanítási és barátkozási folyamatot, de nagyon ütős lett az is, amikor az orkok támadnak és meg kell védeni a ligetet. Ahogy ő tanít vallásról, az nagyon szerethető elmélet, és jól esett olvasni is, noha az ilyen téma nem szokott tetszeni.

Bár cselekményközpontú, továbbra is nagyon jó világ- és karakterépítésben. Ahogy egymás mellé teszi a különféle fantasy lényeket, olyan alapossággal építi fel azt is, Drizzt hogyan fejlődik fokozatosan és lesz egyre inkább hős.
Sok szereplőt is mozgat. Talán olyan szempontból egyszerűek, hogy nincsenek szürke árnyalatok. Valaki vagy gonosz figura, vagy a jó oldalon áll. Viszont, ezen túl sokfélék és úgy már árnyaltabbak is.

Az is jól sikerült, hogy egyszerre olvasható jól folytatásnak, de akár előismeret nélkül is megáll a lábán. Új helyszín, új kalandok – ami visszautalás van, annyira meg is van magyarázva, hogy lehessen érteni ennyiből is, miről van szó.
Szerettem tehát ezt a részt is, eddig 3-ból 3 teljesen rendben volt.

Miután úgy felpörögtek az előző rész eseményei az utolsó 150 oldalon, – spoiler – hogy biztosra vettem, újra leül a történet, és Drizzt megint csak megy, küzd, megy, küzd.
Hát nem. Ez a rész zseniálisan jó volt, mintha igazán csak most kezdett volna Salvatore rákapni a történet szövésére.
Kaptunk új szereplőket, akik hosszabb-rövidebb időre Driztt életének részeseivé váltak, a felszínen hősünk új kalandokba keveredett, sokat tanult az emberekről, és mélységesen meghatott azzal, ahogy az elutasítások után újra és újra felállt.
És úgy fejeződött be (?) a Sötét elf trilógia, – hát persze – hogy kíváncsi lettem, mikor, hol és milyen áron találja meg a helyét a világban.

Én azt gondolom, hogy jobb a csillagok felé nyúlni, mint tétlenül üldögélni, csak mert tudod, hogy nem érheted el őket.

A Sötételf trilógia méltó lezárása, a három könyv közül eddig a legjobb, többek közt azért, mert Drizzt végre a felszínen van, és végre igazi barátokra tesz szert.
Drizzt egy szeretnivaló karakter, tele sok hibával, olyan hibákkal, amik emberivé teszik őt, függetlenül attól, hogy egy olyan tökéletes faj tagja, mint amilyenek az elfek. Itt végre megtanulja, milyen is valójában élni, legalábbis elkezdi élni az életét, még ha rengeteg nehézségen is kell először átmennie.
Roddy például tökéletesen megtestesíti az emberi faj egydimenziós világnézetét és felfogását más fajokkal szemben. „Valóban zavarbaejtő faj, és a világ sorsa egyre inkább az ő mindig nyújtózkodó kezükbe kerül.” spoiler
Nagyon sok tolkienes vonás fedezhető fel, egyáltalán nem zavarók, csak sokszor inkább a Gyűrűk ura vagy A hobbit jutott eszembe. Ez egy jó fantasy könyv, az igazi fantasyk korszakából. Csak ajánlani tudom.

A Sötételf-trilógia harmadik kötete semmivel sem volt kevésbé lenyűgöző, mint az előző kettő. Bizonyos szempontól még jobb is volt.
Drizzt Do'Urden, a magányos, renegát drow kalandjai a felszínen folytatódnak, miután megelégelte Mélysötét világát, ahol barátokat, de főként ellenségeket hagyott maga mögött. Azonban a szép, új világ, akármennyire is lenyűgözőnek hat elsőre, hősünk számára veszélyeket tartogat. Ebben a regényben Drizzt első néhány évét követhetjük nyomon a felszínen, mikor is eljut a következő trilógia címadó helyére, a Jeges szelek völgyébe.
Nagyon tetszik Salvatore esetében az, hogy amikor a cselekmény kicsit leül, mindig van egy olyan húzása, amellyel felpörgeti azt, és ez mentes a kliséktől, sőt, általában egyedi ötleteket tartalmaz.
Továbbá minden elismerés az íróé azokért a mélyenszántó gondolatokért, melyeket egy-egy párbeszédbe belecsempész. Kifejezetten mélyreható volt ebben a könyvben Drizzt és Montolio párbeszéde a hitről. Nagyon tetszett.
A fél pont levonás csak azért, mert úgy éreztem a cselekmény kevésbé volt folyamatos és lüktető, mint az előző két kötetben. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé tetszett volna a könyv, ez is szuper volt. Bízom benne, hogy a folytatás is hasonló színvonalon folytatódik.

Jól lezárta az első trilógiát, de valahogy mégis maradt bennem némi hiányérzet. Drizzt félelmetesen naív, a könyv végére már hetedik éve él a felszínen és nem sok mindent tanult belőle. Engem – most ebben a könyvben – zavartak a monológjai, picit sok volt a lelkizés. Egyes szálak úgy érnek véget, hogy befejeztlennek tűnnek.
Szóval ez egy nagyon jó könyv, egy kiváló trilógia – az első az egymásba kapcsolódó sorozatok sorából – lezáró része, mégis ezt kevésbé éreztem magaménak, mint az előző kettőt. Lehet már túlzottan is beleéltem magam a történetbe és az én fejemben néhol más kellene, hogy történjen. :-)