Kristályszilánk (Jeges Szelek Völgye 1.) (Drizzt legendája 4.) 84% 196 csillagozás

Drizzt Do'Urden legendája már hosszú évek óta csábított, off, de a saga mennyisége mindig eltántorított attól, hogy belevágjak.
Aztán kezembe akadt az Otthon képregény változata, amit nagy érdeklődéssel és élvezettel olvastam/lapozgattam, és ez fel is tette az i-re a pontot, így a vágyakozó nyálcsorgatást tettek követték; beszereztem a sorozat „első” 16 kötetét, mert ha már lúd, legyen kövér…
Azonban jött egy csavar a történetben, ugyanis Zoli barátom felhívta a figyelmem, hogy előbb volt a tyúk, és utána a tojás. Így esett az eset, hogy nem Menzoberranzan sötét, föld alatti barlangjaiban, csarnokaiban kezdtem a regényekkel való ismerkedést, hanem a felszínen, a fagyos Jeges Szelek Völgyében, merthogy biza a Kristályszilánk volt Salvatore első könyve, hát – gondoltam (én is) – úgy illik, hogy ezzel kezdjem a sorozatot…

…amit abszolút nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy meglehetősen kiforratlannak, elnagyoltnak tűnt az egész. Sőt, talán nem is komplex regényként kezdte ez a pályafutását, amit abból következtettem, hogy három könyvre van osztva a történet; mintha Salvatore sem lett volna benne biztos, hogy egységként működhet a dolog, vagy szükségében nem lett volna ideje átdolgozni a kéziratait, és így inkább a már elkészült három kisregényt fűzte volna egybe.
Mindhárom könyvnek van kezdete, csúcspontja és lezárása, valamint a terjedelmi „korlát” is érezhető rajtuk. Például a helyszínül szolgáló tíz városról (Tízváros) aránylag keveset tudunk meg, a sorsdöntő nagyobb csaták nem túl részletesek, a bennük kulcsszerepet játszó, jelentősebb karakterek is kidolgozatlanok, így az általuk elért eredmények elvesztik a drámai hatásukat. Lehetne sorolni a hiányosságokat, de fölösleges, mert ezeket maximálisan kompenzálja a négy fő szereplő útja, jelleme, illetve közreműködése az eseményekben.
Ők a szokásosnak mondható vegyesvágott; (sötét)elf, törpe, barbár, félszerzet, de mind a négyen szerethető karakterek, hozzák az általuk elvárható formát.
Külön utakon és közösen megélt kalandjaik meglehetősen „sűrűek”, szóval azt biztos nem lehet rámondani a regényre, hogy unalmas lenne, sőt, meg merem kockáztatni, hogy a nehezen letehető könyvek közé sorolható a Kristályszilánk.

A fent felsorolt apró hibák, a kiforratlanság miatt nem tökéletes, de nekem nagyon tetszett, minden fantasy rajongónak bátran merem ajánlani, akik meg most szeretnének ismerkedni a zsánerrel, nekik jó induló lehet ez a kötet!

Vegyes érzéseim vannak ezzel a regénnyel.
Mivel a sorozatban Salvatore ezt írta először, így Drizzt még nem kapott akkora szerepet, mint a későbbi részekben, cserébe sok „új” szereplőt ismerhetünk meg jobban. Az igazi fókusz Wulfgaron van. A fiatal barbár nagyon szimpatikus figura lett számomra. Bruenor pedig a történet troll-séfje.
Sajnos női karaktereket nem nagyon ismerhettünk meg, Catti-brie is csak feltűnik néha, elböffent valami életigazságot, majd továbbáll.
Beleláthatunk Tízváros működésébe, ami valóban tíz város szövetsége. A városok között ellentétek vannak, a széthúzást nagyon jól érzékeltette a szerző.
A főgonosz, Akar Kessel pedig egy igazi lúzer, önjelölt varázsló a maga sztereotíp vonásaival.
A történet izgalmas és kalandos, viszont nem tudok szó nélkül elmenni a hibái mellett sem.

Salvatore itt is sok mindent nagyon kényelmesen oldott meg. Pár szálat, és szereplőt nagyon gyorsan elintéz, miközben az ember azt hihetné, hogy fontosak a történet szempontjából. Másokat pedig próbál úgy beállítani, mintha fontosak lennének, de közben annyira kidolgozatlanok, hogy néha vissza kellett lapoznom, hol is találkoztam a nevével. Ezáltal pár jelentőségteljesnek szánt jelenet elvesztette a lényegét, és korántsem adta azt a katarzist, amit vártam.

Sajnos nem tudok elmenni a kiadás trehánysága mellett, amit immár négy kötet óta tapasztalok off. Rengeteg az elgépelés, és a magyartalan mondat, ami jelentősen rontja az olvasásélményt. off

Bajban vagyok az értékeléssel.
Szívem szerint, és mert más köteteknél csípőből vonok le csillagot, ez egy maximum négycsillagos könyv lenne. De a pozitívumai, és főleg Wulfgar tudott valamit menteni rajta, egy fél csillagot még odabiggyesztek a könyvre.

Ebben a kötetben tovább követhetjük Drizzt kalandjait a felszínen. Bár évekóta Tíz város mellett él, továbbra is előítéletekkel viseltetnek az emberek iránta. Viszont Drizzt barátokra lel Regis a félszerzet, a törpék és egy Catti-brie nevő lány személyében. A felszíni élet még mindig nehéz számára és továbbra sem térhet vissza otthonába a föld alá.
A kötet egy kicsit kevesebb részt fordít Drizzt-re és sokkal inkább más, a későbbiekben fontos szereplőkről szól. Megismerjük a barbár Wulfgart, aki egy ideig a törpék között élt. Valamint Tíz város belső dinamikáját is. Tíz város vezetői megosztottak, így amikor hír érkezik a barbár támadásról, inkább ki-ki magát védené, minthogy szövetségre lépjenek. A késbbiekben, pedig már egy varázsló és ork-goblin hordája fenyegeti az emberek városait.
Az egész kötet nagy részét csaták teszik ki, így ez egész más hangulatot ad a történetnek, mint az előző trilógia. Előtérbe kerül a mágia.
Ajánlom az egész sorozatot. :)

Érezhető, hogy a sorozatnak időrendben ez volt az első kötete, mintha az író még nem döntötte volna itt el, hogy kit szán a későbbiekben főszereplőnek. Kicsit kiforratlanok a karakterek, és kicsit sablonos a történet maga is. Jó lett volna a kevésbő fontos karakterekről is pár dolgot megtudni, de a főbb szereplőkről sem mindegyikről derül ki a háttértörténet (Bruenor vagy Cassius például).
Egyébként a történet izgalmas volt, jó sikerült felvázolni a cselekményt, talán a főgonosz volt egyedül túl lapos karakter, valahogy nem illett ide. Drizzt kalandjai tovább folytatódnak, én pedig vele tartok

R. A. Salvatore: Kristályszilánk
Drizzt legendájának jelenlegi negyedik kötete volt valójában az első. R. A. Salvatore ezzel a regénnyel robban be 1988-ban a fantasy könyvek piacára és lett világszerte több millió olvasó kedvence. A szerzőre köztudottan nagy hatást gyakorolt Tolkien munkássága, amit le se tudna tagadni. Tolkien miatt váltott szakot az egyetemen informatikáról angol irodalomra. És persze rátalált a fantasy szerepjátékok világára is. A Kristályszilánk egy trilógia nyitódarabja volt, és talán még Bob se gondolt akkoriban arra, hogy olyan ikonikus hősöket tud majd alkotni, akik napjainkig velünk lesznek. Drizzt és barátainak története mai napig folytatódik. Bár biztos voltak olvasók, akik az elmúlt 34-35 évben lemorzsolódtak, de még bőven maradtak olyan hűséges olvasók, akik a legújabb kötetekig kitartottak. Én is közéjük tartozom. Ahogy jó volt újraolvasni a Sötételf-trilógiát, úgy nagyszerű érzés volt újra végigmenni a Jeges Szelek Völgye trilógia lapjain, és nyomon követni klasszikussá vált kalandozócsapat első közös hőstetteit. A Csarnok Vándorai ebben a trilógiában álltak össze először. A Sötételf-trilógiához hasonlóan sok olvasót még a Jeges Szelek Völgye trilógia vonzott be a fantasy-be.
Nosztalgikus érzések kerítettek hatalmába a kalandok újra átélése közben. Még a régi Valhallás fordítások sok apró bakiját is hajlandó voltam megbocsátani. Az viszont nem túl kellemes, hogy a későbbi kiadásokban a kiadók sajnos nem szerkesztették át a régi fordításokat, hanem csak simán újra nyomdába adták, aztán kész. Volt olyan is amikor tikkelt a szemem a felemás fordítást olvasva. Azt mindenféleképpen pozitívumként éltem meg, hogy elhagyták a törpék erős vidéki tájszólását, valamint a Salvatore nevével fémjelzett látványos és részletes csaták is szép fordítást kaptak. De sajnos bőven lett volna még mit javítani a szövegen. Voltak olyan nevek, melyek megmaradtak eredetiben. – Easthaven, fúj. Ennek ellenére mégis csodás élmény volt újra elmerülni Driztték kalandjaiban. Az megint érdekes dolog, hogy annak idején Kristályszilánk-trilógiaként, valamint később Jeges Szelek Völgye-trilógiaként hivatkoztak erre a három könyvre, de egyik se jó elnevezés igazán – lásd a második és harmadik kötetek cselekményét.
spoiler
A nagyszabású történet mellé sikerült kisebb, szerepjátékos kalandozó motívumokat is nagyszerűen beültetni. Nagyszerű érzés volt újraolvasni. Ötös.

Elhatároztam, hogy végre elejétől a végéig elolvasom Drizzt történetét, bepótolom, ami kimaradt…

A Jeges szelek völgye trilógiát még valamikor az ősidőkben olvastam, de már semmire nem emlékeztem belőle, szóval az újdonság varázsával hatott.

Hát, emberek…. KÉSZ FELÜDÜLÉS a manapság oly divatos, rétestészta, végtelenségig húzott 600-700 oldalas fantasy-k után! Ebben a cirka 300 oldalban rendesen pörögtek az események és annyi minden történt, hogy egy percig sem volt időm unatkozni.

Klasszikus fantasy csapatfelállás van itt: ember, törpe, elf, félszerzet hősöket kapunk. Grátisznak még ott a macska is. Ellenfeleknek pedig itt vannak a jól bejáratott goblinok, trollok és hasonló ocsmányságok. Van sárkány és gonosz varázsló is.
Minden, mi szem-szájnak ingere.

Sok a harcjelenet, sok a varázslat, sok a humor, izgalamas a történet, jó a világ.
A hideg, havas-jeges helyszín is tetszetős, az olvasás végére már szinte az én lábam is lefagyott.

Mit is mondhatnék? Igazi retró hullámvasút volt, de a lehető legjobb értelemben.
Sok egyébként A gyűrűk urás elem benne (mithrill csarnok, balrogra hajazó démon, hobbit a varázserejű kincsével, stb…csak itt valahogy minden sokkal izgalmasabban van tálalva).

Néhány megjegyzés:
– csóri Drizztet már az elején spoiler az emberek, csak hogy tudjuk, mire számíthatunk vele kapcsolatban a továbbiakban
– nem csípem a hobbitokat/félszerzeteket, de Regis kimodnottan jópofa fazon :D
– Bruenoron, a törpén, jókat röhögtem. spoiler
– nagyon tetszett, hogy csak a legutolsó oldalakon bukkan fel egy későbbiekben fontos szereplő spoiler
– A gonosz varázsló egy ritka nagy pojáca.
– A démon, Errtu is egy ritka nagy pojáca, ráadásul még szószátyár is. Komolyan, mikor Drizzttel találkoznak, fogtam a fejem… spoiler

Hjajj, nagyon jól szórakoztam! :D Fél csillag levonás csak azért járt, mert elviseltem volna egy térképet, nehéz volt követni, hogy melyik város épp merre helyezkedik el a vidéken.

Ja, még valami: a Szukitsos kiadást olvastam, ennek kellemes, nagy a betűmérete. A Delta Visionos nagyon (!) apró betűs.

Káosz és meglepetés forgószélszerű rohanásában kezdődött meg a Jeges Szelek Völgyének csatája.

Nem a legjobb Salvatore könyv, ez a rész nem is tetszett annyira. Talán azért, mert Drizzt alig szerepelt, inkább Wulfgarra koncentrált a sztori, az pedig valahogy nem jött be. Ráadásul harmadik kiadás ellenére is rengeteg hiba maradt benne, ami nagyon bosszantott, a fordítás pedig néhol túlságosan is erőltetettnek tűnt. Kicsit olyan bénácskának tűnik a történet – talán azért, mert eredetileg ez volt az első könyv a szériában az írótól. Remélem, a folytatás azért jobb lesz, mert az előzménysztori három része tetszett.

Szerintem nem is kell sokat írni erről a kötetről! Zseniális minden lapja. Itt állt össze az a csapat, amit már több mint 30 éve szinte minden fantasy rajongó ismer, és bizony itt bukkan fel az az árnyék akinek jelenléte nagyon sok ForgottenRealms kötet hangulatát tette hihetetlne feszültté azzal a bizonyos ékköves markolatú tőrrel…..

Bár volt olyan félelmem, hogy a föld alatti világot a felszín nem tudja felülmúlni, Salvatore nagyon profin és élvezetesen vitte tovább a történetet. Ráadásul azzal is büszkélkedhet, hogy folytatásként is működik, miközben egy új sorozat nyitánya is tudott lenni.

A cselekményt több szálon vezeti, és tudtam szeretni mindent. Hősök és mélységesen alávalóak, jók és rosszak csapnak össze több szinten is, de mindkét oldal története kalandos és lekötött. Drizzt a törpökkel összefogva igyekszik Tíz Várost egészben tartani több külső sereg ellen is – nem csak a háború, de a politikai vetület is ki van találva. A városok és nemességük vetélkednek, és az emberre oly jellemző módon csak a közös ellenség képes egységet teremteni.
Talán némi ismétlődés van abban, ahogy a barbárok után Akar Kessell, az önjelölt varázsló igyekszik hódítani, de van annyi eltérő szál is, hogy nem éreztem úgy, hogy ugyanazt meséli kétszer a szerző.

Már csak azért sem, mert nem csak az ismerős szereplők térnek vissza. Visszatért természetesen Drizzt a néma védelmező, aki az emberek megvetése ellenére is harcol értük. A bölcs vezér Bruenor, aki igyekszik semlegesnek mutatni magát, de kötődik a Városhoz és törp létére is dolgozik azon, hogy fennmaradjanak. Az újak közül Akar Kessell az egyik kiemelkedő, aki egy lenézett és megvetett senkiből válik egyre többé, és akiben Salvatore csodásan megragadja, hogy milyen veszélyessé válik egy megalázott ember, ha hatalmat kap a kezébe. Kessell azzal, hogy sokak lábtörlője volt, magasra emelkedve még kegyetlenebbé válik, mint ahogy vele bántak. spoiler A másik emlékezetes figura pedig Wulfgar, a barbár fiú, aki éppen ellentétes utat jár be és így Akar ellenpárja lesz – ő segítő nevelőre talál, és Bruenor, majd Drizzt neveli azzá a fiatalemberré, aki átformálhatja észak világát. Ő fejlődik, míg Kessell visszafejlődik.

Kapunk bőven csatát és mágiát, de mellette mindenféle játszmát is. Kóstoló érkezett a mágusok halálos ügyeiből, érkezik démon is szörnyek élén, és a hatalomért minden szinten harcolnak. De a regény világára jellemző, hogy azok lesznek az igazán nagyok, a Hősök, sok esetben a legnagyobb vezetők is, akik nem kérik és nem önző célokból használják a hatalmuk.

Alapvetően kalandos és izgalmas fantasy, epikus összecsapásokra kihegyezve, de Wulfgar nevelése visszahozza azt a személyiségfejlődéses részt is, amit szerettem korábban. Ahogy Drizzt megtanult többet látni a népe belenevelte elveknél, nagyon hasonló úton jár a barbár fiú is, ha azért neki nem is olyan halálos a mássága, mint Drizzt elvei voltak a mélyben.
Ezzel jár az is, hogy már nem csak Drizzt a főszereplő. Ő a kiemelt szereplő, az ő személye köti össze a szálakat, de Bruenor, Wulfgar és gyakran Regis is előrelépnek, ahogy Kessell is megkapta a maga fejezeteit. Nekem még tetszett is, hogy így változatosabban is több oldalról lett elmesélve a történet.
Regis különben hozza a humort is, amivel mindig jól lehet oldani a feszült jelenetek drámáját.

Kalandos is, jó a világépítése is. Talán a karakterek annyira nem erősek, mint ahogy a világ ki van találva és a kalandok, de annyira ez is megvan, hogy egy ilyen fantasy kalandban jól működjenek.

Nagyon olvasmányos – a cselekmény miatt is, de önmagában is. Jó a tempója, van leírás és látványos jelenetek, de nincs eltúlozva. A párbeszédek is legtöbbször ülnek – Drizzt ugyan nem egy szófukar alkat, de tesz közben olyan megjegyzéseket magában, hogy azon tudtam mosolyogni is.

Ha valamit fel akarok róni neki, az a nagyon fekete-fehér világa, a jó és rossz nyílegyenes összecsapása, de a helyzet az, hogy én pont ezt szeretem a fantasy e szánerében. Gemmell és Tolkien is bevonzott ezzel. Mondjuk, ez a sztori inkább a Legendát idézte meg bennem, mint a Gyűrűket, de szeretem mindkettőt, vagyis mindegy is.

A folytatás iránya is fel van vázolva, és nem is kérdés, hogy megyünk törp ősi hon felfedezésre is. off

Attól tartok a regénysorozat kezdi egyre inkább elveszíteni az érdeklődésemet. A cselekmény addig a pontig kötött le egészen, míg a drowok által uralt barlangrendszerben játszódott. Ugyan meg tudom érteni a szerzőt, miért kellett a főhőst a felszínre küldeni, a világ kiszélesítése, mely bár lehetne izgalmas és sok-sok újdonsággal kecsegtető kaland, én egyre kevésbé érzem a sorok között megbúvó egyedi ízt, amiért pedig annyira odavoltam az első kb. 2 kötet esetében.
Jelen kötetet nem nevezném unalmasnak, sőt. Gyakorta átesett a ló túloldalára. Ugyan kaptam érzékletesen megírt csatajeleneteket, a sok pörgés és futam között, úgy érzem, elveszett a cselekmény drámai töltete, egyre kevésbé érzékelem hőseink tetteinek súlyát, a döntések foganatjait, a dilemmáikat, leszámítva 1-2 alkalmat (pl. az első jelentős csata után miképpen bánnak Drizzttel, valamint a végén a poén a törppel, na meg a barbár nyelvű mondat lefordítása… azon tényleg tudtam őszintén nevetni).
Természetesen fenntartom annak lehetőségét, hogy, mivel ez egy új trilógiának az első egysége, ezért valamiképp fel kellett vázolni az elkövetkezendő kaland kiindulópontját, és talán a későbbiekben hagy több időt a szereplők kibontakozására, de az biztos, hogy a folytatásokat már jóval kevesebb elvárással fogom a kezembe venni. És csak reménykedek benne, hogy a mostaninál vehemensebb, komolyabb ellenfelet görget a szerző a hősök elébe.