Drizzt Do'Urden legendáriumának 14 része, mely egyben a Vadászpengék trilógia nyitó darabja, hozza az R. A. Salvatore által megszokott minőséget. Egy új trilógia történéseit alapozza meg ezzel a könyvvel az író, mely során határozottan nagyobb hangsúlyt kapnak a törpék nézőpontjainak a bemutatása a történet egésze alatt. Ez természetesen nem baj, hisz ezáltal egy jóval teljesebb összképet kapunk a Forgotten Realms béli törpék gondolkodásmódjáról. Ennek egyik ékes példája, amikor Bruenor király egyetlen látogatásával jelentős mértékben felkavarja a Mirabari törpék hétköznapjait, amit Salvatore meglehetősen izgalmasan bont ki. A könyv, ezzel a témával foglalkozó részeit, mindig nagyon vártam. Rettentő kíváncsi voltam, mit fog kihozni ebből az író. Meg kell, hogy mondjam, abszolút nem okozott csalódást!
A másik történetszál a Felbar Citadellájából induló törpék kálváriája, akiknek izgalmas vesszőfutása, Sarokkopogi falucskájának tragédiáján keresztül vezet egészen Bruenor királyig, aki népes kíséretében hazafelé tart, Mithrill Csarnokba, hogy újra átvegye királyságának vezetését. Itt már kezdenek megmutatkozni azok a baljós jelek, melyek mind-mind arra utalnak, hogy valami nagyon nincs rendben a környéken.
Természetesen nincs véka alá rejtve, hogy kik is állnak a háttérben, Gerti Orelsdottr és Obould király szövetsége eleinte nem tűnik annyira nagy fenyegetésnek, mint amit a könyv vége felé tapasztalunk. Szépen, fokozatosan jön rá az olvasó, hogy ezek az antagonisták nem is annyira félvállról vehető fenyegetések, mint ahogy arra eleinte számítani lehetett. Ezt meglehetősen jól példázza a könyv vége felé bemutatott ostrom. Lapályos városának megtámadása során végig – Birodalom Visszavág – érzésem volt. :) Mindennek vesznie kellett. A hősöknek meg kellett érezni a kudarcot, hogy nem győzhetnek minden helyzetben. Így hát szinte fokozatosan, lépésről-lépésre kellett feladniuk a védelmet és csak elodázni tudták a vereséget. Viszont valahogy ez túl átlátszóra sikeredett! Valahogy azt éreztem, hogy ez most nagyon erőltetve van. Izzadtságszagú volt az egész. Nem azt mondom, hogy rosszul lett megírva, de nekem ez kicsit csalódás volt. Ennél többet vártam volna Salvatore-tól. Kicsit kevés volt ez így.
De ne feledkezzünk meg a harmadik történeti szálról sem. Tömbváll Iván és Pikel a „Pap ciklusból” megismert törpe páros kalandjai eleinte érdekesnek tűntek, viszont az állandó veszekedésük néha már untatott. Ezzel szemben az általuk megismert két Holderdei elf, érdekes hangulatot adott a könyvnek, ugyanis merőben más szemléletmódjuk és stílusuk éles kontrasztja volt a törpék kissé nyers és duhaj modorának.
Összességében azonban szórakoztató könyv volt ez, tele küzdelemmel, izgalommal és némi drámázással. Be kell vallanom – mint ahogy azt már mások is megírták énelőttem – soha nem gondoltam volna, hogy lesz olyan író, akitől már a 14. könyvet fogom elolvasni ugyanarról a szereplőgárdáról és világról és még mindig szórakoztatónak találom ezt az egészet. De bizony ez így van!!! R. A. Salvatore egy rendkívül jó író, aki olvasmányosan tárja elénk a történeteit és mindig kellemes elmerülni az általa megfestett világ eseményeibe. Nyilván vannak olyan részek egy regényen belül, melyek néha kevésbé olyan mértékben szórakoztatóak, mint a regény túlnyomó többsége, de ez koránt sem ölt olyan méreteket, mely miatt azt mondanám, hogy ne lenne még kedvem, akár 15 vagy 20 könyvhöz is, melyben Drizzték kalandjait ecseteli.