A ​sötétség ostroma (A drow öröksége 3.) (Drizzt legendája 9.) 86% 130 csillagozás

Az előző rész után már nem tartogatott túl sok meglepetést ez a történet, meglehetősen kiszámítható volt. Ennek ellenére tetszett, jól összehozott iparosmunka, kellően kidolgozott és érdekes szereplőkkel. Artemis Entreri talán egy picit hiányzott, de Jarlaxle elvitte a hátán a sztorit, jó volt. Negatívumként a túl hosszú, és éppen ezért fárasztó csataleírásokat tudnám mondani. Valamiért Salvatore úgy érzi csak akkor lehet átadni a hangulatot ha térdig gázolunk a levágott testrészek között. Jelezném, hogy nem, én meglennék enélkül is…
Innentől érdekes lesz a folytatás, elhárult a fenyegető veszély, vajon milyen utakra sodorja a sors hőseinket?

Ami eddig elő volt készítve, most megérkezett. Vagyis, ebben a kötetben megindul a drow sereg, hogy meghódítsa Mithril Csarnokot. A seregek összegyűlnek, mindkét oldalon, és egy nagy harc bontakozik ki – a poén az, hogy tulajdonképpen egyetlen éjjel alatt.

De Salvatore nem csak egy háborút hozott nekünk. A fő nézőpont a változatosság kedvéért most nem annyira Drizzt és a barátai körére irányul. Azt látjuk jobban, hogy Baenre Anya milyen praktikákat vet be, illetve kicsit jobban megismerhetjük Lloth istennő személyét és az ő sötét játékait. Ezzel visszaköszön az a sötétebb hangulat, amit a történet legelején annyira tudtam szeretni. Mert a drow társadalomban nincsenek jó emberek. Mindenki kész hátba döfni a másikat, és folyamatosan ármánykodnak. Ebből kapunk most újra egy nagyobb részt: a mágia meginog, és az egyik Ház a többi fölé akar emelkedni. De Lloth is saját terveket sző, démonokat von be, és az uralkodó házak között egyre feszültebb a helyzet. Merénylet, bosszú, mágia – simán megállt a történet a lábán a háborús részek nélkül is.

Közben Drizzt és Mithril Csarnok oldalán is van történet, de kevesebb. Salvatore azt készíti elő, hogy miképpen fonódnak szorosabbra a szálak Drizzt és Catti-Brie között. Mivel a szerző az érzelmes részekben gyengébb, elég sutára is sikerül. Egy kis félreértés, egy kis pirulás, miközben egy küldetést is teljesítenek. Itt mindenki kimondja, mit gondol, megbeszélik. Tiszta módszer, csak éppen érzelmileg valahogy kevesebb. Közben mindenki kezd túllépni a gyászán, és Wulfgar emléke lassan tényleg emlékké szelídül. Azért, lenne egy tippem, hogy spoiler

A végén pedig ott van a háború, több fronton, sok hőssel és a küzdelmek leírásával. Ahogy már korábban, Salvatore most is képes ötvözni az egyéni küzdelmeket és az egész csata láttatását. Élvezetes is lett, izgalmakkal, tragikus önfeláldozásokkal és diadalokkal.
Tetszett az a része is, ahogy spoiler Attól ugyan most jobban fogtam a fejem, hogy a drow oldalon is vannak olyan személyek, akiket már szinte kedvelek. Jarlaxle például ilyen. Sajnáltam volna, ha levágják, pedig egyértelműn a gonosz oldalon állt a harcokban.

Sorozatként is jól működik a kötet. Van bőven utalás a korábbiakra, és már építi a folytatásokat is. A fő történetet befejezi, és egész a regény, de megvannak azok a pontok, amelyekkel majd lehet tovább haladni. Lloth tervei, vagy éppen az a fogoly, akit többször emlegetnek, de akinek még nem tudhatjuk a személyazonosságát. Az ilyesmik jól húznak is a következő rész felé.

A világa bővült az istenekkel és Lloth személyével. Ez már csak azért is tetszett, mert most kézzelfoghatóvá lett egy felettes szint. Volt, hogy nem is igen hittem, hogy az istennőjük igazi, és miért keresik annyira a főpapnők a kegyét. Most már nyilvánvaló. De Salvatore jól árnyalja a figurát, mert a Pókkirálynő végtelenül kegyetlen és vérszomjas. A drow város a játszótere, és kár lenne bárkinek is azt feltételeznie, hogy Lloth kedveli. Nincsenek ilyen érzelmei – nem véletlenül sötét istennő, valóban az.

Olvasmányos, szórakoztató történet újfent, és nagyon mesélős is. Szeretem, ahogy láttatja a helyszíneket, szereplőket és a hatalmi viszonyokat. Ahogy fentebb írtam, talán csak érzelmi téren kevesebb a regény, de ez nem is olyan történet, amiben azt kellene hosszan elemezni, hogy melyik szereplő miképpen érzi magát. Itt mindenki inkább cselekszik.

Ebből a történetszakaszból eddig ez a kedvencem. Jöhet a folytatás!

a drow világ gonosz nőstényei ,jó sok belső harc a hatalomért az egyik oldalon ,a másik oldalon Drizzt Do'Urden ,törpék,barbárok,elfek ,baráti mágusok serege veszi fel a harcot drow támadok ellen .
jó volt olvasni Menzoberranzan felépítéséről ,harcairól. nem volt elsietve a támadás jól ki volt dolgozva .
nekem egy dolog hiányzott kicsit egy leheletnyi humor az előző részekben meg,meg csillant a szikra .Guenhwyvar állandóan rá feküdt a Bruenor-ra .
de az abszolút kedvenc az harmadik kötetben volt:
ki vagy ?
Drizzt Do'Urden
segítség egy Drizzit .
itt röhögtem .
én nem erőltetném a romantikus szálat Drizzt és Catti-brie között engem zavar.

Ahogy a borító is ígéri, csúcspontjára érkezik az eddig gyülekező feszültség, és akkora csata lesz hogy szem nem marad szárazon. Külön tetszett, hogy pont került függőben lévő ügyek végére. Salvatore ügyesen próbálja visszakeverni régi szereplőket, hol több, hol kevesebb sikerrel, itt azért egész jól összejött. Ettől függetlenül egész jó humora volt a könyvnek, ami meg is lepett egy kicsit, a Zsigerontó alakulatot sikerült a szívembe zárnom.

Hát ez mindenképpen egy érdekes honvédő háború :)

Nem gondoltam volna, hogy érdekli annyira a drow-kat a hódítás, vagy hogy Baenre ennyire meg tudja győzni őket, hogy érdekli őket hogy feljönnek a felszínre. Nincs is elképzelésem, hogy mihez kezdenének Mithril Csarnokkal, ha győznének. Miközben a kis intrikus lényüknek otthon is lenne tennivalója a zűrzavaros városukban, ahol javában áll a bál, a hatalomharc viszont nagyban folyik.

A sötét labiritnus-szerű járatok nagyon jól alkalmasak kergetőzésre és végül itt dől el a csata sorsa is, bár a felszínen folyó események sem elhanyagolhatóak. Most kb. minden eddig felvonultatott szereplőt és csoportot egy helyre von össze Salvatore egy gigantikus csatára. Elég fordulatosra is sikerült. Nem lehetett tudni, hogy végül győznek a jók vagy ismét csavar azzal, hogy drow kézre adja Mithril Csarnokot.

Külön meg kell említenem a szervezést, amellyel a törpék most is lenyűgöztek: precízen és gyakorlatiasan dolgozták ki a védelmet. Ezt úúúúgy szeretem bennük. Meg hogy sörkedvelőek.

Jó volt. 1 csillagot csak azért vontam le, mert az utolsó 100-150 oldal végig csatározásból áll, ez annyira nem hozott lázba, persze voltak baromi izgalmas pillanatai is.

A sötételfek intrikái Menzoberranzanban nagyon jók voltak és szépen aprították egymást a különböző házak. A felszínen játszódó részek is érdekesek voltak, külön kiemelném Catti-brie és Drizzt kardos mizériáját is, egy ponton majdnem leestem az ágyról a nevetéstől (bár belegondolva, az ő szempontjukból elég tragikus jelenet volt….). spoiler

Frappáns volt a vége.
Hogy a sötételfekre visszaütött a saját borzalmas természetük, spoiler
Catti-brie és Drizzt ugyan jó nagy hülyék voltak (a kínos eset után ez a spoiler szöveg, uhhh…..), de végül is az egyik kissé érzelmi nyomorék (Drizzt) a másik meg törpék közt nőtt fel (Catti-brie), szóval mit is vártam… :D

Készül az ostrom, a sötétség ostroma, amit csak a fény képes megállítani. A könyv első része jobban tetszett a drow belső családi háborúkkal, és azzal, hogy egy ideig megszűnt a varázslat a világban. Amikor meg elkezdődőtt az ostrom a felszínen ott elvesztem. A csata rengeteg helyen zajlott, és sok olyan szereplővel akikről keveset lehetett hallani korábban. Néha csak kapkodtam a fejem, hogy mikor, mi és hol történik mire sikerült összerakni egy képet az események sokaságáról. A befejezést se éreztem annyira drámainak, olvastam már drámaibb Drizzt történeteket. De kiemelném Pwent és a Zsigerrontó brigádot, ők tényleg nagyot alkottak.

Izgalmas és meglepetésekkel teli regény. Egy ádáz küzdelem, amely Mithril Csarnok sorsáról dönt. Ezen kötetben nagy szerephez jut a Baenre család, akiket így alaposabban megismerhet az olvasó. A történet gördülékeny és gyors sodrású. Nem lehet közben egy pillanatig sem unatkozni. A regényben nagyon ütős szereplőgárdát felvonultat Salvatore és tetszik, hogy mindenki „eljátssza” a rá kiszabott részt. Számomra a regény nagy előnye, hogy nagy hangsúlyt fektet az előkészületekre és hogy az egyes karakterek érzelmi világa is alaposabban ki lett dolgozva. A könyv legemlékezetesebb momentumai maradnak számomra, Gandalug megjelenése és az ónix szobrocska „megsebesülése”. A legmegrázóbb mégis csak a vége, mely nemcsak a Baenre házban –, hanem egész Menzoberranzanban hatalmas káoszt robbant ki.

Nagyon tetszett ez a rész, mert itt aztán tényleg mindenki felbukkant, aki számít és az előző könyvekben felbukkant. Még maga Lolth is színre lépett, ami azért nem semmi. A szálak szépen összefutottak, akár egy sorozat lezáró része is lehetett volna ez a rész. Salvatore nagyon jól vissza tudja adni a drow városban lévő életvitelt és a fekete elfek társadalmát. Teljesen magába szippantott. A vicc az, hogy a könyv nagy része most nem is Drizztről és barátairól szólt, hanem inkább Menzoberranzan zajló hatalmi játszámkról. Viszont engem teljes mértékben lekötött, és csak úgy faltam a könyvet.

Végre történt valami spoiler, aminek nagyon örültem, mégis édeskevésnek találom, mert már nagyon szeretném, ha végre spoiler :D
Menzoberranzan és Mithril Csarnok spoiler nem volt semmi, nagyon jó volt olvasni, ahogy több szövetséges is bátran kiáll a törpékért, Bruenorért, Drizztért. A Harpellek nagy kedvenceim, hihetetlen milyen szerencsétlen egy varázsló Harkle :D Azon a részen, amikor Pwent könyörög az egyik Harpellnek, hogy harapja meg, jót nevettem :DD Jarlaxle meg egyre szimpibb, komolyan mondom, ő a legnormálisabb sötételf egész Menzobarranzanban. Van becsülete, mégha ez zsiványbecsület is. :)