Drizzt Do'Urden 15. kalandja, hozta a szokásos színvonalat, csak most még jobban kiszélesítette a Világ Hátától délre eső vidék háborús eseményét. A helyzet aggasztó és ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább nyomasztóvá kezd válni. Az író pedig nem rest, oldalról-oldalra egyre kétségbeejtőbb helyzetbe taszítani hőseit és az azokért aggódó olvasót :).
Bevallom őszintén sose voltam odáig a törpékért, de R.A. Salvatore-nak sikerült megkedveltetnie ezeket a néha mogorva, olykor kukacoskodó, máskor meg vad ünneplésekre hajlamos de mindemellett aranyszívű és egymásért nagyon is aggódó kis alakokat. A könyv leginkább az ő háborújukat mutatja be, ahogy megpróbálják a legjobbat kihozni a nem éppen könnyű szituációból, amivel szembe kell nézniük.
A Vadászpengék trilógia második része kicsit Birodalom Visszavágosra sikeredett. A hősök egy része külön utakra kényszerül, de mindenkinek szembe kell néznie egy rendkívül erős hadsereggel, ami ellen szinte semmi esélyük és csak a kevés veszteséggel járó visszavonulásban bízhatnak. Kapunk egy kegyetlen és kíméletlen antagonistát egy szinte megállíthatatlan gonoszt, aki leginkább hőseinkhez mérhető hatalmú. Sőt, jócskán túl is szárnyalja őket. Mindezek mellett pedig igencsak megkavarja a dolgokat, azaz remekül stratégiázik és kíméletlen halálos gépezetté kovácsolja az irányítása alatt álló több ezer fős, amúgy máskor rendkívül kaotikus ork sereget.
Drizzt eléggé maga alatt van. A harag és a düh vezérli cselekedeteit. Egész izgalmas volt olvasni vakmerő kirohanásait. Sajnos nagyon lassan kezdi csak összeszedni magát. Viszont tetszik, ahogy ez elénk van tárva. Ahogy szép lassan visszajön a lelki mélységből. Igaz ebben segítőtársakra is akad. Külön izgalmas az a történeti szál, amiben egy elf nővel beszéli meg az elf élet mibenlétét, majd segítik és támogatják egymás lelki regenerációját.
Regis nagyot lépet előre jellemfejlődés terén. Nem volt könnyű helyzetben ő sem, de teljesen jól megoldotta a rá váró bonyodalmakat és sokkal kedvelhetőbb alakja lett a történéseknek, mint eddig.
Sajnos a történetben kisebb szerep jut a mágiának. Persze nem azt mondom, hogy nincs jelen, sőt van egy két nagyon látványos mágikus hatás is ami iszonyatosan tetszett – pl: az ork sámánok áldása Obuldra – de a több ezer törpe és több tízezer egymásnak feszülő ork között mindenki harccal oldott meg minden szituációt. Ezt a hiányt próbálta pótolni Csillagizzás Shoudra a mirabari jogarőr és az alkimista gnóm, Nanfoodle.
Viszont ezek mellett vártam volna egy – két törpe harci mágiát, vagy áldást, melynek segítségével a törpe istenek mágiája erősíti meg a mokány kis alakok harcoló sorait, vagy egy-két ork sámánt, akik valami vad és látványos mágiát használva okoznak bonyodalmat az ellennek vagy erősítik meg a frontra induló sajátjaikat.
Összességében egész jó könyv volt. De azért adtam csak 3,5 csillagot, mert nem volt olyan sodró lendületű és izgalmas, mint amikor a sötét elfek ostromolták meg Mithrill Csarnokot, vagy amikor Menzoberanzan hírhedt városába vitt bármikor is a minket a történet író. Kicsit terjengősre sikerült ez a mű, valamint sokszor volt olyan érzésem, mintha az ellenség minden lehetőséget kihasznál, mindenből előnyt kovácsol, míg a hősök és a pozitív szereplők csak sodródnak a történettel, nem terveznek meg előre semmit, minden csapdát benyalnak, csak néha brillíroznak szuper képességeikkel.
Mindezek ellenére iszonyatosan olvastatja magát a könyv és nagyon tudsz szurkolni minden egyes pozitív szereplőnek, hogy túlélje és ne hagyja ott a fogát és végre kerüljenek ki ebből a slamasztikából, amibe belekeveredtek!!! :)