A ​káosz átka (Pap-ciklus 5.) 86% 38 csillagozás

A Pap-ciklus befejező kötetében a cselekmény visszatér az Épülés Könyvtárába, ezzel Salvatore mintegy keretbe zárja a pentalógiát, és bezárul az idősík a Háromság Kastély eleste és a Szárnyaló Szellem építésének megkezdése között.
Kissé fantáziatlannak és mesterkéltnek ítélem az olvasmányt. A szerző nyilvánvalóan el akarta varrni a szálakat, de véleményem szerint felesleges volt ismét Kierkan Rufo személyéhez és a könyvtárban eldugott káosz átokhoz nyúlni, mivel ezzel jórészt csak megismételte az első kötet történéseit. Továbbá kevéssé éreztem ötletesnek a könyvtár meggyalázását, mivel ez inkább erőltetett átmenet volt a korábbi állapot és a Cadderly által létrehozandó új között. Nos, hát Salvatore-t korábban sem vádolhattuk azzal, hogy minden regényét ugyanolyan színvonalon írja, most sincs ez másképp.
Az öt kötet nívója egyébként magas, megérte elolvasni, talán Drizzt legendája első két-három trilógiája okozott hasonló élményt. Cadderly és Danica karaktere, no meg a Tömbváll fivérek szerethetően mogorva és kedvesen bohó személyisége magával ragadja az olvasót. Tagadhatatlan, hogy az írónak jó az érzéke a mellékszereplők kiválasztására is, ebben a részben és korábban is Sayleigh és Dorigen alakja, a másik oldalon Druzil kivétel nélkül jó választásnak bizonyult. Azt pedig szintén megszokhattuk, hogy képtelen megválni a főszereplőktől, sőt, néha a halál kijátszásával saját írása színvonalát csökkenti.

Jó élmény volt és érdekes kitekintés, az Elfeledett Birodalmak meséinek apró, mégis élvezhető adaléka.

A Pap ciklus 5. regényétől nem vártam valami sokat. Azok után, hogy maga a sorozat számomra nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ehhez képest, vagyis az elvárásaimhoz képest, részben pozitív csalódás volt az 5. kötet.
A 2. és a 3. rész igencsak színvonaltalan részei után, halovány reménysugár csillant meg a 4. rész olvasása közben, talán még sincs elveszve minden és egyúttal ez a sorozat. Ugyanez az érzésem volt, az 5. rész olvasása közben is. Úgy látszik a szerző, egy kicsit megcsillantotta ezen két utolsó részben, hogy azért ért ő ehhez a műfajhoz, de sajnos, csakúgy mint a 4. részben, úgy az 5 rész felétől vagy talán háromnegyedétől, valahogy újra mélyrepülésbe kezdünk. Az addig felfokozott izgalmak, a várakozás egy frappáns erőteljes lezárásra, egy hatásos és erőteljes jelenetre, mely újfent emelné a tétet, fokozná a végső lezárás emelkedett hangulatát, de sajnos nem ezt kapjuk. Nem jön a várva várt katarzis. A könyv végefelé haladva, oldalról-oldalra kapjuk a sehova sem vezető harci leírásokat, melyek szép lassan fásulttá és unalmassá degradálják a cselekményt. Ilyenkor már nézegetem az oldalszámokat. Sok van még hátra?
Majd természetesen a megoldás is végletekig el van húzva. Csak mivel már belefásult az olvasó a sok felesleges jelenetbe, így már csak azt várja, záruljon le végre ez az egész. Megint semmi terv, semmi logikus előkészület, felkészülés a végső összecsapásra. Hőseink csak berontanak az adott helyre és megpróbálnak erővel megoldani mindent, azaz agyonverni mindenkit aki csak szembe jön, bízva abban hogy huszonnyolc ezredszerre is szerencséjük lesz és valahogy az ellenfél, aki eddig sokallta jobban kiaknázta a számára adódó lehetőségeket és lássuk be, az esélyei is százszor jobbak, most nem csinál majd semmit, nem használja a képességeit és szépen elbukik.
Éééééés mivel nagyjából ezt is kapjuk az írótól a történet lezárása képen, csalódottan zárjuk be a könyvet.
Ezen is túl vagyunk. Sőt, ekkor már azzal is tisztában vagyunk, hogy többet biztos nem fogjuk elolvasni ezt a sorozatot. Mivel sokkal jobb alkotások vannak még ennél a polcon, melyekre talán több időt fordított az író és nem futószalagon gyártotta a történeteit.

Egy fokkal izgalmasabb és összeszedettebb volt, mint az előző könyvek, de még mindig közel sem ért a többi Salvatore műhőz. Örülök, hogy végre ezt is le tudtam, mármint ezt a pap-ciklust. Szerintem az életben nem fogom újraolvasni.