A ​kalózkirály (Átmenetek 2.) (Drizzt legendája 18.) 76% 57 csillagozás

Erről a könyvről képtelen vagyok úgy beszélni, hogy ne említsem meg, mennyire tetszik a borítója. :D Eddigi kedvencem, valamennyi könyvet figyelembe véve, amit láttam. :D
A cselekmény ezúttal egészen sok szálon futott, de a kellő időben összeértek. Azt nem mondanám, hogy nagyon kiszámíthatatlan lett volna a történetvezetés, sok esemény nem ért meglepetésként, a végkifejlet mégis érdekes színezetet öltött. Ha esetleg kezdtünk volna hozzászokni ahhoz, hogy Salvatore könyveiben a jó szándékú cselekedetek mindig gyümölcsözőek, és azzal a váddal éltünk volna az irányába, hogy túlságosan egyértelmű benne, hogy mi a jó és a rossz, vagy esetleg, hogy az előbbi meseszerűen, mindig győzedelmeskedik off, akkor ez a kötet egy új szín lesz a palettánkon. :) Nálam ez is bejött, örültem az újabb árnyalatoknak. Jöhet a következő. :D

A kalózkirály fordulatosság szempontjából az összes ezt megelőző Drizzt-regényt felülmúlja. Luskanban a szokásosnál több oldal küzd meg egymással és verseng a hatalomért, miközben még titokzatos szövetségesek is besegítenek itt-ott a háttérből.

A történet helyszíne a legnagyobbrészt Luskan, ahol a Misztika Vendégtornyának ősmágusa, Arklem Greeth irányít ténylegesen mindent, miközben öt főkapitány jogilag vezeti a várost. Az egyik főkapitány fia számára azonban terhessé válik a kényúr zsarnoksága, s néhány szövetségese segítségével rendkívül jelentős eseményeket hoz mozgásba. Deudermont kapitány egy barátjával együtt Luskanba érkezik, hogy rendet rakjon, de nem is sejti, hogy csak egy bábfigura az ambiciózus fiatal vezető tábláján. Drizzt és Regis Deudermont kapitány mellett küzd a városért, ahol rövid időn belül nagy változások mennek végbe, mígnem egy Salvatore-tól egyáltalán nem megszokott fináléban eldől a város sorsa.

Emellett Drizzt és Regis meglátogatják jó barátjukat, Wulfgart a Jeges Szelek Völgyében. Talán ez tűnhet feleslegesnek egyeseknek, én viszont örültem, hogy láthattam, mi történt az elmúlt években a barbárral, valamint jó volt látni, ahogy Regis és Drizzt felelevenítette a régi emlékeket, hogy hogyan is indult közös kalandjuk.

Az új karakterek közül különösen Kensidan sikerült nagyon erősre, és jó volt látni, hogy a korábbi regényekben megismert luskaniak és Deudermont emberei és ellenfelei is visszatértek.

Az Orkkirály után reménykedtem benne, hogy itt felpörögnek az események, de csalódnom kellett. Sok véleményt olvastam erről a trilógiáról és sajnos be kell látnom, hogy tényleg nem ez a legerősebb része a Drizzt történeteknek. Én legalábbis nem érzem azt a hangulatot, ami az eddigi köteteket jellemezte. Kicsit össze-vissza csapong az események között, semmi nincs igazán kidolgozva egyik szál sem, mindenből csippent egy kicsit – pedig még érdekes is lehetett volna. A halálúr karaktere borzasztóan unalmas, szerencsére nem is kell vele sokat foglalkozni.
Szóval kidolgozatlan… :(

Az Átmenetek második része, mely egyben Drizzt kalandjainak 18. darabja, egész kellemes kis olvasási élményt nyújtott nekem. Nem egy vékony kis könyvecske, de R.A. Salvatore folyamatosan pörgette az eseményeket, így nem volt nehéz mind jobban belemerülni az események sodrásába és végighaladni rajta.
A történet leginkább a Vitorlák Városaként elhíresült kalóz városba, Luskanba repít el minket. Itt ismerhetjük meg azon személyeket, akik valójában irányítják a települést. Ráadásul olyan ikonikus helyeket is megismerhetünk, mint a Misztikus Testvériség által uralt Misztika Vendégtornya és a benne élő számtalan nagy hatalmú varázsló.
A könyv négy nagyobb fejezetre bontható. Számomra az első kettő volt igazán szórakoztató, mely elvezetett addig a pontig, ahol Luskan eddig ismert élete, gyökeres fordulatot vett. Az addig bemutatott intrikák, fordulatok és események nagyon szépen meg voltak tervezve. Salvatore pedig szórakoztatóan elő is adta ezt. Majd jött a harmadik fejezet, melyben hőseink (Regis és Drizzt) meglátogatják Wulfgart a Jeges Szelek Völgyében. A luskani eseményekhez képest ez eléggé visszavetette a történet iramát. Kicsit fura is volt a váltás. Nem volt rossz, de kétségtelen, hogy nem nagyon illett a könyv előzményeihez ez az éles váltás. Majd miután letudtuk ezt a részt is, a 4. fejezetben hirtelen visszakanyarodunk Luskan történéseihez és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Viszont ez a fejezett összecsapott és suta volt a könyv első feléhez képest. A szereplők egyik fele – a jók – csak sodródott az eseménnyel. Egy épkézláb ötletük sem volt semmilyen szituáció megoldására. A gonosz oldal szereplői pedig kihasználták a rendelkezésre álló összes lehetőségüket és tudtak előre gondolkozni. Ez kicsit csalódást keltő volt. Ugyanis olyan érzésem volt, mintha az írónak már nem lett volna kedve tovább foglalkozni a történettel, csak gyorsan le akarta zárni az eseményeket.
Ezt az egyetlen hibát leszámítva, viszont tényleg nagyon szórakoztató olvasmányban volt részem, amit bárkinek ajánlok, aki szereti és vagy megkedvelte a Forgotten Realms világát!

Az Átmenetek trilógia középső kötetében nem követjük tovább az Obould királlyal vívott ork háborúk történetét, a helyszín ezúttal Luskan városa és a jól ismert Jeges Szelek Völgye.
Salvatore az előző könyvben elkezdett megújult stílusában folytatja az írást. Az izgalmas kalandokon és a jól ismert harcjeleneteken kívül ezúttal nagyobb hangsúlyt kap az emberi tényező. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a sztori ellaposodott volna, vagy dagályossá vált, épp ellenkezőleg. Szerethető karakterek által folytatott élvezhető dialógusok jellemzik a cselekményt. Rendkívüli módon élveztem az egyes szereplőkből áradó pozitív jellem kiemelését. Salvatore egyre jobban és jobban elsajátította az írás mesterségét, ahogy halad előre Drizzt legendájában.
A történet jól kitalált, izgalmas, fordulatos, néhol meglepetésekkel tarkított. Sok ismerős régi szereplő is visszatér.
A Bregan Daerthe szerepével nem vagyok kibékülve, ahhoz képest, milyen szereppel indítottak, a végén Jarlaxle szinte már elkényelmesedett drow-ként lett ábrázolva. Nem voltak ők korábban annyira jóban Drizzt-el, ami indokolta a cselekmény ilyen irányú menetét.
Az egyik legtöbbet ígérő karakter Maimun volt, azonban kihasználatlan maradt, ami sajnálatos. Több, új érdekes karakter is szerepelt, akik közül kiemelném Arabeth Raurym-ot. A régebbiek közül Deudermont-ot, Robillard-ot, és Csavargó Morikot volt kellemes meglepetés viszontlátni.
Összességében jól megírt könyv, azonban úgy érzem, a megújult Salvatore tud még ennél jobbat is. Élvezhető, jól megírt regény.

Hát ööö… nem volt rossz, élveztem, amíg tartott, de valóban nem hozta a régi kötetek hangulatát. Illetve számomra nem is volt túl sok értelme a cselekménynek magának. Persze gondolom azért Átmenetek trilógia a sorozat címe, mert átvezet Drizzt történeteinek egy új korszakába, de ettől még igenis furcsának éreztem. :/
Viszont Kensidan karaktere kifejezetten szimpatikus volt… valahogy, mintha az Artemis Entreri után maradt űr egy részét töltötte volna ki számomra. :)

Talán az eddigi megjelent Drizzt könyvek közül, ez fogott meg a legkevésbé. Érezni Salvatore stílusát, de erőltettet, határidő szagú. Vannak részek amik nem valók a könyvbe, úgy érzem csak az oldalakat gyarapítja (Wulfgar meglátogatása). A sztori is kicsit olyan átgondolatlan.
Viszont pozitív számomra, hogy meghatározó karaktert is beáldozott, eddig ez nem volt jellemző.

Ez a könyv bűnös élvezetet jelentett számomra.
Kicsit olyan érzésem volt mintha Salvatore Trónok harcát olvasott volna az írása közben. És nyilván az intrika gyengus, a karakterek nem eredetiek, de olyan jól esett… :D

Hát igen. Én nem szeretem Drizztet – hanem imádom! Ennek ellenére egyetértek az előttem szólókkal, ez az idáig megjelent könyvek közül a leggyengébb… Messze a leggyengébb. Kíváncsian várom a Gauntlgrym folytatását, szerencsére az jobban bejött, így ez a gyengébb könyv sem tántorít el a sorozattól.