A ​csend pengéi (A sötétség útja 1.) (Drizzt legendája 11.) 84% 108 csillagozás

Hosszú idő után tértem vissza Drizzthez és társaihoz, de különösebben nem volt nehéz folytatni a sorozatot.
A cselekmény ezúttal három szálra bomlik: természetesen itt van Drizzt & co., akik a Crenshinibont viszik Cadderlyhez; a tőlük elszakadó, a helyét kereső Wulfgar kap egy külön szálat; na és végül ott van Entreri, akit nem igazán látnak már szívesen Calimportban, úgyhogy Jarlaxle mellé társulva kissé felkavarja az állóvizet. Az erősen érződött, hogy ez egy alsorozat indító kötet, ugyanis egyik szál sincs tisztességesen lezárva, max. Drizztéké, de az meg eléggé hátizé módon. spoiler
Egy könnyed kis fantasy olvasmánynak elment, de Salvatore tud ennél jobbat is.

A sorozat eddigi legellentmondásosabb kötete számomra, tulajdonképpen nem is tudom megmondani hogy tetszett e. Voltak olyan elemei a regénynek amik igazán jól sikerültek, de voltak olyanok is bőven amiken csak fogtam a fejem vagy untatott.
Kezdjük a pozitívumokkal. Végre nem egy túlzottan kiszámítható cselekményt kapunk, és nem az van mint az előző részek némelyikénél, hogy már az 5. oldalon tudjuk kivel mi fog történni és mi lesz a végkifejlet. Izgalmas volt a 3 külön történetszál, melyek közül egyértelműen Entrerié volt a legjobb, de Wulfgar élete is érdekes volt. Tetszettek a jellemfejlődések (és romlások), remélem így marad a továbbiakban is a színvonal.
Nézzünk pár dolgot ami nem volt jó a regényben. A sötételfek motivációja egyáltalán nem tiszta, és nem is hihető, nekik semmi keresnivalójuk nincs a felszínen. Ráadásul olyan erős mágiát használnak ami tökéletesen feleslegessé tenné, hogy emberi segítséget vegyenek igénybe a felszíni terjeszkedéshez. Ez a rész egyáltalán nincs kidolgozva, és hiteltelen is. Drizzt szála kicsit unalmas volt, a végkifejlet pedig az ő részéről szintén nem konzisztens, az eddig megismert jelleméből egyáltalán nem következnek azok a dolgok amiket itt tesz.
A következő rész Entrerié lesz leginkább, ő most a legérdekesebb karakter, várom a folytatást.

Hmmm, nem mondom, hogy le lennék nyűgözve.

Igazság szerint nem szeretem Wulfgart, nem szeretem Entrerit és nem szeretem Catti-Brie-t sem. Így nem érdekelt a két hím kínlódása, lelki nyomorúsága, és a nő őrlődése és okoskodása sem.

Drizzt, Bruenor, Regis és persze Guenhwyvar részeit, jeleneteit nagyon élveztem.Jarlaxle megjenése viszont kicsit megmentette a dolgokat, de hiányzik Erttu. :(

Ez egyaránt volt Drizzt, Wulfgar és Artemis Entreri könyve.

Drizzt fejezetkezdő monológjai itt különösen jók, Wulfgar egy komoly érzelmi válsággal küzd, Entreri meg…unatkozik.

Ez a rész valahogy pont erről szólt a leginkább: hogy az unalom borzalmas, mindenkinek kell valami cél az életében, amiért teperhet, tökmindegy, mi az.

Nekem mindegyik főbb nézőpontkarakter szála bejött. Drizzt ugyan drow mércével mérve nagyon fiatal, mégis sokszor több sütnivalója van, mint a „tapasztalt öregeknek”. Wulfgar vívódása hiteles, pont ezeket a mozzanatokat hiányoltam, akár csak jelzés szinten, A hajnal ösvénye legvégéről. Entreri meg egész egyszerűen nem tud mit kezdeni magával, így inkább visszatér a jól bevált régi szokásához spoiler.
Bruenor és Regis ezúttal csak baktatott a többiek után (ugyebár túl sok dolguk nem akad a Jeges Szelek Völgyében), Catti-brie meg…

Jaj. Szegény Catti-brie húzta ezúttal a legrövidebbet. Hát meg van áldva a férfiakkal. Az egyik szerelme (Drizzt) a világért sem kezdeményezne, csak sóhajtozik a csillagok alatt, mosolyog és mereszti a szemét (de legalább gondolatban féltékeny). A másik nagy szerelme meg (Wulfgar) kissé megháborodott időközben, majd amikor kicsit összemelegednek, akkor a forró spoiler végén egy spoiler Catti-brie-t, majd spoiler. Szegény csaj…

A Kristályszilánk megint gonoszkodott egy sort. Jarlaxle megint sokat szerepelt és hozta a formáját, a két másik Bregan D'aerthe tag pedig (Kimmuriel és Rai'gy) újabb üde színt vitt a történetbe.

Tetszett!

Kicsit hosszabb idő telt el számomra az előző rész óta, és nem is tudtam eleinte, hogy hőseink miért haladnak arra amerra haladnak. Aztán jutott az eszembe, hogy tényleg, Drizztnél van a Kristályszilánk. Aztán ott van Wulfgar, akinek a visszatérése közel sem volt zökkenőmentes. És sokáig nem is tudtam, hogy merre tart a könyv, mert ott voltak Drizzt fejezetei, majd Wulfgar fejezetei és Artemis fejezetei és eléggé szerteágaztak. De csak lett egy lezárása a könyvnek, ami szerintem már kicsit elcsépelt volt, de legalább a finálé meglepőre sikeredett.

Ennek a résznek egy nagy újitása, hogy Salvatore egy új történetvezetési technikához nyúl, még pedig ahhhoz, hogy több szálon futtassa a cselekményt. Persze korábban is több karakter szempontjából követhettük a történetet most, azonban jócskán lejjebb vesz Drizztből és sokkal többet időzünk a többi karakterrel, ami kifejezetten jól működik. Nem gondolom, hogy Drizzt mondanivalója elfáradt volna az előző rész végére, de ezt megelőzve Salvatore tökéletes időpontban vált.

Drizzt mellett 2-3 szereplő szemponját követhetjük, akiket a könyv hátulján található tartalom leirás is megemlit: Wulfgar, Jarlaxle és Entreri. Úgy gondolom, hogy Wulfgar és Entreri tettei és gondolatai nagyon konzisztensek önmagukkal, az eddig megismert jellemvonásaik és közösen átélt élményeink tükrében. Döntéseiknek és viselkedésüknek egyáltalán nincsen erőltetett bullshit szaga. Salvatore kiválóan szövi sorsuk fonalát!

Jarlaxlenél már kicsit más a helyzet. A karakter egy rendkivül kedvelhető figura és aki ideáig eljutott a sorozatban úgy gondolom örül a szerepeltetésének. Ugyanakkor az ő motivációja a legködösebb és mondvacsináltabb. Pont úgy, mint a varázstárgyai. Nem tartom gondnak, hogy Salvatore sűrűn vezet be újakat a történetbe, bár az előző részekben talán mégis kezdett túl sok lenni, annak viszont mikor egy eltűntnek vagy elpusztitottnak hitt varázstárgy csodával határos módon előkerül már inkább van izzadság szaga. Amit Jarlaxle csinál és ahogyan csinálja az szerintem teljesen rendben van. Az egyetlen tátongó lyuk a miértjében bújkál, nem érthető és nem is konzisztens a motivációja. Erre vonatkozóan már korábban az egyik előző rész vélemény szekciójában is olvastam kommentet, vagyis hogy mi a sötételfek motivációja, hogy a felszinre jöjjenek?

Egy olyan népről beszélünk, aki egész életét a sötétségben éli és irtózik a fénytől. A létezésükbe, a génjeikbe van kódolva az életkörülményük. Ahhoz, hogy egy kultúra és egy nép ilyen áldozatot hozzon és egy ilyen változásba belekezdjen nagyon rendkivüli indokra és célre van szükségük. Ez pedig nem igazán kerül taglalásra Salvatore által. Ahogyan a fentebb emlitett komment jól kiemeli, már Baenre anyánál is problémás volt ez a történeti indokolatlanság. Jarlaxlenél pedig ugyanebből a sebből vérzik a dolog. Bár az ő bandájának tagjai és Drizzt között annyi hasonlóság fellelhető, hogy mindannyian számkivetettek, ez továbbra sem nyújt elegendő magyarázatot. A sötétségből a fényre kijönni, anélkül hogy a szándékaink meg nem változnának nem lehetséges. Többek között ez az egyik indok, amiért Baenre anyának se sikerült a Mihtrill Csarnok ellen folytatott hadjárata. A drowk szándékaikat tekintve nem hóditó nép, hiszen ahhoz, hogy valaki hóditó nép legyen egyesülnie kell először, ez pedig ismételten ellentétes a természetükkel. Kár lenne ezt megváltoztatni, mert azzal
Salvatore pont azt a népet és annak jellemvonásait kasztrálná, amivel elindult a sorozat és aminek köszönhetően mindannyian beleszerettünk.

Szóval Drizztnek jól áll a háttérbe szorulás / vonulás. Ő is továbbra is következetes saját magával, egyedül talán a napló részleteinél éreztem azt, hogy egyre zavarosabbá és fáradtabbá válnak. 2 hét távlatából semmit nem tudok felidézni belőlük, mig az előzőekből például mái napig. Illetve a szerelmi szál is kezd nagyon fárasztóan Twilightos lenni, de erre még maga Drizzt is tesz egy hasonló megjegyzést a könyv egy bizonyos pontján. Reméljük mihamarabb pont kerül a végére.

Mindent egybe véve én jó élményként emlékszem vissze a könyvre. Erős és dinamikus
történetfolyam jellemzi és talán az új olvasóknak is jó csatlakozási pontként szolgálhat.

Mmmm. Ez a rész most nem annyira tetszett, mintha kicsit kevesebb dolog történt volna de lehet hogy csak én érzékeltem így.
Wulfgar spoiler, a kocsmából hajigálja ki a falon meg a zárt ablakon keresztül az embereket :DD
Közben a többiek igyekeznek eljutni a varázslóhoz a kristállyal. Regist majdnem spoiler. A vége, na az azért jó volt. Entreri és Drizzt spoiler küzdelme odatapasztott a lapokhoz. Jarlaxle-t egyre jobban kedvelem.

Ez olyan elmegy kötet. Elég gyorsan kiolvastam, de nem hagyott bennem felejthetetlen élményt.

A könyv befejezése után még emésztenem kellett egy kicsit, gondolkodnom hogy milyen értékelést írjak, mert tény, hogy ebben a könyvben Salvatore elmaradt a korábban megszokott színvonaltól.
Az események három helyszínen zajlanak. Ismét velünk vannak a Csarnok Vándorai, kiegészülve immár az Abbys-ról visszatért Wulfgarral, kinek most küldetése a gonosz Crenshinibon eljuttatása Cadderly-hez annak elpusztítása végett. Visszatér továbbá Artemis Entreri, a bérgyilkos, hogy bevégezze élete küldetését.
Wulfgar karaktere sokat vesztett értékéből. Néhol úgy éreztem, mintha Salvatore felcsapott volna pszichológusnak, és úgy boncolgatná a barbár lelki problémáit. Nem mondom, hogy nem kellett erről beszélni, de kicsit talán túlságosan is ki volt hangsúlyozva. Kicsit úgy éreztem most Wulfgart, mint amikor az Odaát című sorozatban Sammy Winchester lelkét a Halál lovasa visszahozza a pokolból. Igaz, ott legalább nem lett túllihegve.
A cselekmény akadozik, kicsit olyan mintha a szereplők tengenének-lengenének, nem éreztem azt a nagy, mindent átható céltudatosságot, ami az előző könyvekre jellemző volt. Ráadásul gyakorlatilag ugyanazt az útvonalat járják be, mint az előző könyvben.
A Calimportban zajló események érdekesek voltak, akárcsak Entreri személyiségfejlődése. Örömmel üdvözöltem az opportunista drow zsoldos vezér, Jarlaxle feltűnését, az ő személye és szerepe megfűszerezte a történéseket, ami valljuk be, ráfért a regényre.
Az eddigi könyvekből kiindulva bízom benne, hogy Salvatore összekapja magát a folytatásra. Nem volt ez sem rossz olvasmány, de nem éreztem letehetetlennek, mint az előzőeket.

Hibátlan