A ​boszorkánykirály ígérete (Zsoldosok 2.) 88% 57 csillagozás

Érdekes történet volt, és továbbra is Jarlaxle és Entreri karaktere, az ő jellemfejlődésük a kötetek mozgatórugója, emiatt volt igazán élvezetes olvasni. Mert amúgy… elég gyengécske a cselekmény, és kiszámítható is. Az író sajnos itt is újra abba a két hibába esett, amit már az előző részek értékelésénél is többször említettem:
– Hőseink elpusztíthatalanok, legyőzhetetlenek. Ez kiszámíthatóvá, mondhatni már-már unalmassá teszi a sorozatot
– Salvatore egyszerűen szerelmes a saját csatajeleneteibe. Itt is 40-50 oldalas harci jelenetek vannak, elcsépelt, unalomig ismert fogásokkal és „csavarokkal”. Ezeket jó lenne ha elfelejtené, az oldalszám növelésén kívül semmit nem ad hozzá a könyvhöz.

A boszorkánykirály ígérete hasonlóan jó történettel bír mint előzménye, a Szilánk szolgája, de összességében elmarad tőle.

A történet tetszett. Jarlaxle és Artemis Entreri ezúttal két sárkányikernek dolgozik, s küldetésük végrehajtása érdekében néhány érdekes harcossal összefogva küzdenek meg mindenféle fantasztikus teremtménnyel, hogy eljussanak a győzelemig és a Boszorkánykirály „kincséhez”. Az örök opportunista drow hatalmassá akar válni Damarában és Vaasában, a Vérkőföldeken, ezért tesz mindent, mégis Jarlaxle és Entreri karaktere is érzékelhetően fejlődött. Ez a változás természetesen alapkarakterüket nem érintette túlságosan, de épp annyira volt jelentős, hogy a regény legkellemesebb meglepetése legyen számomra.

Ami nem tetszett viszont, azok az értelmetlenül elnyújtott részek. Ez előfordul néhány jelentéktelen harci jelenetnél is, de leginkább a menetelésnél zavaró. Olyan szintű részletességre törekedett Salvatore teljesen érdektelen részletek leírásánál, ami egyes részek olvashatóságát nem kicsit zavarta.

Ami tetszett még az Athrogate, a harcos törpe. Egyértelműen a legjobb volt az új karakterek közül.

A Zsoldosok széria érdemes darabja a regény, nagyszerű történettel, de néhány unalmas átvezetővel és egy nagyon ígéretes fináléval. A következő regény ilyen kecsegtető befejezés után ígéretesnek tűnik.

A Zsoldosok könyvtrilógia 2. kötete számomra sokkal jobban tetszett mint ez előző 1. kötet. Ez részben azért is volt így, mert a Kristályszilánkkal kapcsolatos események/történések, számomra valahogy sose váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, másrészt ennek a regények a történeti helyszíne (Vérkőföldek, Vaasa), az ott megtörtént események, legendás szereplők mind-mind ismerősként köszöntek vissza Salvatore regényének lapjain. Rendkívül dicséretes ugyanis, hogy az író meglehetősen alaposan utána járt a regényhelyszín tényeinek és ezen szorgalmas munkája révén, a Forgotten Realms világleírásban leírtak és az író regénye, tökéletesen kiegészítik egymást.

Salvatore Zsoldosok sorozata talán az eddigi legerősebb. A Kristályszilánk szolgáját, amely önmagában is rendkívül ütős és jó könyv volt, követi a teljesen más eseményeket feldolgozó jelen értékelés alapjául szolgáló írás.
Nagyon tetszett a földrajzi környezet, amelybe az író a cselekményt helyezte. A Vérkőföldek önmagukban több izgalmat tartogattak, mint eddig az összes helyszín együttvéve, talán Mélysötétet kivéve. Természetesen most sem maradtak el a kiváló harci jelenetek, ám kiemelném, hogy Salvatore igen erős és jó formált karaktereket hozott létre ebben a könyvben. A lassan nálam kedvenc karakterekké előlépő Jarlaxle és Artemis Entreri mellett érdekes volt Ellery parancsnok, Athrogate, Cserkésző Mariabronne, a varázsló Canthan de még a két félork karaktere is. Ebből a szempontból talán ez volt Salvatore eddigi legerősebb könyve. Kár hogy sokan meghaltak.
Igazából két negatívumot tudok említeni. Az egyik, hogy az író saját korábbi ötleteit lövi el újra. Már több könyvében is találkoztunk a magát fel és újjáépítő Kristályszilánkkal, erre most ismét egy magát felépítő vár a fő ellenfél. Igaz, a mágia kicsit nagyobb szerepet kapott ebben az esetben.
A másik, hogy Salvatore következetesen törekszik Artemis Entreri karakterének a kiherélésére. Számomra felfoghatatlan, miért kell érzelmi szálakkal körbevenni egy eddig érzelemmentes, kemény karaktert. Kiábrándító. Akárcsak Jarlaxle folyamatos próbálkozásai Entreri megváltására. Ettől függetlenül még mindig ez a két karakter viszi el magasan a pálmát. Artemis Entreri Drizzt ellenpólusának indult, jó lenne ha az is maradna, és nem közelítené az író őket egymáshoz. A Vadászpengékben is arról gondolkozott Drizzt egyfolytában, hogy a Vadász énje mennyire hasonlít Entrerihez. Pedig a logikusan gondolkodó és hidegvérrel gyilkoló orgyilkos karakteréhet semmi sem hasonlítható.

Kicsit érdekesen kezdődik, nem a megszokott egyszer csak elindul a történet, nincs összefűzve mint az eddigiek.
A sárkánynővérek (Ilnezra és Tazmikella) megjelenése érdekes a könyvben, bár elégé elrugaszkodott is (emberi alakban élnek az emberek közt). A cselekmény pörgős, fordulatokba nincs hiány, de valahogy mégis, olyan csapongónak tűnik.

Salvatore-nak nem a legjobb könyve, de nem is a legrosszabb.

Nagyon tetszett a földrajzi környezet, amelybe az író a cselekményt helyezte. A Vérkőföldek önmagukban több izgalmat tartogattak, mint eddig az összes helyszín együttvéve, talán Mélysötétet kivéve. Az ott megtörtént események, legendás szereplők mind-mind ismerősként köszöntek vissza Salvatore regényének lapjain. Rendkívül dicséretes ugyanis, hogy az író meglehetősen alaposan utána járt a regényhelyszín tényeinek és ezen szorgalmas munkája révén, a Forgotten Realms világleírásban leírtak és az író regénye, tökéletesen kiegészítik egymást.Természetesen most sem maradtak el a kiváló harci jelenetek, ám kiemelném, hogy Salvatore igen erős és jó formált karaktereket hozott létre ebben a könyvben

Salvatore-ét egy jó közepes írónak tartom. Amiért most hajlandó voltam ~20 év után is időt áldozni a fájdalmasan érthetetlen helyszín- és csataleírásaira, az kizárólag a főszereplő Jarlaxe volt. Ez a drow kellően kimunkált karakter ahhoz, hogy szórakoztató legyen róla olvasni. Amúgy meg egy mérsékelten evil party mindig sokkal színesebb kalandokat kínál. A könyvben nem csalódtam, bár szokás szerint tele volt a DnD szabályrendszerében is kevésbé életszerű aránytalanságokkal.

Ez még jobb volt, mint az előző könyv. Artemis és Jarlaxle szinte barátokká váltak, persze fenntartásokkal. Volt egy pár remek párbeszéd közöttük.
Artemis Jarlaxle-nek hála szinte új emberré vált, bár hosszú út áll még az orgyilkos előtt.
Szívesen olvastam volna még mindkettőjük múltjáról, elég rejtélyes karakterek.
Drizzt után szórakoztatóak az olyan főszereplők, akik számára nem minden fekete és fehér, hanem a szürke zónában élnek. Alapvetően hajlanak a jóra, de nem okoz nekik gondot megölni valakit.