Guadalajara 84% 41 csillagozás

A szenvedélyes olvasó asztalán négy könyv fekszik. Mind a négy arra vár, hogy elolvassa őket.

175. oldal, Könyvek

Amikor egy reggel a csótány kikelt a bábból, arra lett figyelmes, hogy kövér fiatalemberré változott.

(első mondat)

Armand hétéves volt, amikor rájött, nem lehet véletlen, hogy mindig, minden családi ünnepségen az egyik gyerekenek levágják a bal kezéről a gyűrűsujjat. Eddig nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, látta ugyan, hogy a nagyobb gyerekeknek nincs gyűrűsujjuk, de ez így volt számára normális, hiszen mindig ezt látta. Úgy gondolta, a gyűrűsujj elvesztése jelenti a felnőttkor kezdetét. Egyik felnőtt rokonának sem volt gyűrűsujja, azt ugyan nem tudta pontosan, miért nem volt nekik, de nem is foglalkoztatta különösebben ez a kérdés, tudta, hogy még gyerek, és sok mindent majd csak akkor fog megérteni, ha felnőtt lesz. Különben is, más dolgok sokkal inkább foglakoztatták, ez csip-csup ügynek tűnt ahhoz képest, hogy miért olyan önfeláldozóak a bernáthegyi kutyák, hogy honnan ered az élet, vagy hogy hogyan működik a lesszabály. A gyűrűsujj elveszítése szükséges ahhoz, hogy valaki beléphessen a felnőttek világába, és kész. Ez ugyanolyan természetes és magától értetődő, mint hogy minden gyereknek kihullnak a tejfogai.

12. oldal, Családi élet

Az életben mindennek csak elkezdődnie kellene, és soha nem szabad semminek sem folytatódnia. Egy ember élete nem sokkal ígéretesebb, amikor még csak hároméves? Mi lesz a gyerekből, aki még csak éppen most kezd élni? Ahogy telnek-múlnak évek, az élet elrohaszt mindent, a várakozásoknak csak elenyésző része teljesül, és még ahhoz is szerencse kell. A könyvekkel ugyanez a helyzet. Mivel a szenvedélyes olvasó nem tudja megállítani az életet, hacsak nem dönt úgy, hogy véget vet neki, csak a könyvek maradnak: a könyvekben igenis meg tudja állítani az időt, és méghozzá a legcsodálatosabb pillanatban, amikor a lehetőségek száma még végtelen. Ezért nem fejez be soha egyetlen könyvet sem. Mindig csak az elejét olvassa el, az első pár oldalt legfeljebb. Amikor a lehetőségek száma csökkenni kezd, amikor a cselekmény ágai már beláthatóak, és a könyv untatni kezdi, akkor egyszerűen becsukja, és visszahelyezi a polcra, a szerző vezetékneve szerinti ábécérendbe.

182. oldal (Könyvek)

Fitalkorában Tell Valter csatlakozott egy anarchista csoporthoz, azért harcoltak, hogy szüntessék meg Svájcot mint államot. Bakunyint olvastak, titkos folyóiratot alapítottak, a fejlődő (főleg latin-amerikai) országok forradalmi indulóit énekelték, és alkoholos mámorban anarchista szimbólumokat rajzoltak a falakra Freiburgban, ahol rétoromán szakra járt az egyetemen, és íjászként tagja volt az olimpiai csapatnak. Néhány évvel később lediplomázott, hazatért, a család bevételéből élt, és végleg két nagy szenvedélyének szentelte az életét: a sörnek és az íjászatnak. Összeházasodott azzal a lánnyal, aki az első barátnője volt az egyetemen. Született egy fiuk. A nő akarata szerint (aki csodálta apósát), a gyereknek a Vilmos nevet adták, és úgy döntöttek, kizárólag erőszaktól mentes pedagógiai módszerekkel nevelik fel.

40. oldal (A helvétek szabadsága)

Órák múlnak el, lassan telik az idő, de a városból csak nem jön ki senki. Odüsszeusz csendre inti a harcost, aki elsőként ad hangot türelmetlenségének. Senki nem szólalhat meg, csendben kell maradniuk, nem csaphatnak zajt. Ha kijön egy trójai, és meghallja, hogy a ló belsejében beszélgetnek, akkor oda a csel.
Kora délután nem bírják tovább szomjan, megisszák a maradék vizet. A napsugarak felmelegítik a lovat, valóságos katlanná változtatva a belsejét. Éjszaka sem fáznak, pedig nem hoztak magukkal takarót. Annyira sokan vannak és annyira szorosan, hogy nem is lenne szükségük rá. Amivel viszont nehezen bírnak, az a vizelési inger. Egy egész napot töltöttek már a ló gyomrában, és ez a második éjszaka. Van, aki nem is bírja tovább, és úgy dönt, hogy feltűnés nélkül valamelyik sarokba vizel. Antiklének azonban nem csak a kis-, hanem a nagydolgát is el kellene végeznie. Odüsszeusz megparancsolja, hogy tartsa vissza. Antiklé azt mondja, nem megy (összecsavarodnak a belei, látszik az arcán, hogy egy percig sem bírja tovább), nem tud uralkodni magán, és szidni kezdi a trójaiakat, akiknek már rég ki kellett volna jönniük, hogy bevigyék a lovat. Mit késlekednek már ennyit!? Mindezt hangosan kiabálja, és hogy csöndbe maradjon végre, Odüsszeusz odalép hozzá és megfojtja.

A kis Vilmos is csodálattal viseltetett mind apja, mind a nagyapja iránt, és amikor arra kérte őket, hogy meséljék el neki újra a szokásos történetet (hogyan történt pontosan, amikor a nagypapa a fejére tette az almát, és hogyan volt képes ő beleegyezni ilyesmibe, hogy lehet, hogy nem remegett a félelemtől, és hogy tényleg nem félt-e egy kicsit sem), mindig lelkesen hallgatta. Teljes szívéből és őszintén csodálta a családját. Most azonban, hogy kamaszodik, és természetes módon lázad az apafigura ellen, most már gúnyos hangon ejti ki a következő szavakat (csak hogy idegesítse az apját): „Apa, meséld el, hogy volt pontosan, amikor a nagyapa a fejedre tette az almát. Hogy voltál rá képes? Tényleg nem féltél egy kicsit sem?” Szinte szóról szóra ugyanazok a mondatok, de a hangsúly már nem ugyanaz, most már csak gúnyolódik, főleg olyankor, amikor valamelyik iskolatársa van náluk vendégségben, hogy (azon kívül, hogy csodálják őt, amiért Tell Vilmos unokája, és annak a fia, akinek volt bátorsága kiállni almával a fején a nyílvessző elé) lenyűgözze őket azzal, hogy őt hidegen hagyja ez a történet, és nem bálványozza sem az apját, sem a nagyapját, hogy számára ez a két hős nem más, pusztán egy apa és egy nagyapa, olyan, mint bármelyik barátjának bármelyik apja vagy nagyapja. Ezért a gúnyos hang, amivel mostanában az apjához fordul: „Apa, meséld el, hogy volt pontosan, amikor a nagyapa a fejedre tette az almát. Hogy voltál rá képes? Tényleg nem féltél egy kicsit sem?”

Visszafordul a pult felé, iszik még egy kortyot, majd a francia-salátát kezdi el bámulni az üveg mögött. Ahogy nézi a barnássárga színű majonézt, kedve támad kérni egy adagot. A tulaj, aki észreveszi, hogy a salátát bámulja, megkérdezi, kér-e belőle. A hazudozó azt mondja, nem, mert ha most eszik a salátából, akkor otthon nem fog tudni vacsorázni, és a felesége dühös lesz. A tulaj csak mosolyog, tudja, hogy ez csak a szokásos vicc, a hazudozónak nincs felesége, és nem is él együtt senkivel, de mindig ezzel a képzeletbeli feleséggel jön, ha kifogásra van szüksége, például ha ő már menni akar, a többiek meg marasztalják, hogy csak még egy pohárkával, vagy ha focizni hívják vasárnapra, és neki nincs kedve hozzá. Van, hogy gyerekeket is költ magának, egy kislányt, aki hol három-, hol hétéves, és egy kisfiút, akit ugyan később talált ki, de újabban mégis idősebb a lánynál.

Pedig már napokkal ezelőtt elfogyott a papír, de nem emlékezett rá, hogy új jegyzettömböt kellene venni, éppen azért, mert elfogyott belőle a papír, és nem volt hová felírni, hogy újat kell venni. Ez a paradox helyzet dühíti a prófétát. Nem lehet, hogy a jegyzettömbökben kellene lennie egy ráadás lapnak, hogy ha elfogy a tömbből a papír, akkor még legyen hová felírni, hogy újat kell venni? Igaz, hogy ezt a szerepet a jegyzettömb utolsó lapja is betölthetné. De honnan kellene tudnunk, hogy éppen az utolsó lapra írunk, ha semmi nem utal arra, hogy az az utolsó? Nyugodtan előfordulhatna az is, hogy még van alatta egy másik.

Tudja, hogy sok szerző igyekszik minél több bekezdésre tagolni a művét, akár indokolt ez, akár nem, mert meggyőződésük, hogy az olvasó könnyebben megveszi a könyvet, ha azt látja, hogy nincsenek telezsúfolva betűkkel az oldalak. Ugyanez a helyzet a párbeszéddel. Ha egy könyv szövege lyukacsos, mint az ementáli sajt, mert tele van párbeszéddel, akkor (a tapasztalatok szerint) az emberek szívesebben olvassák. Talán nagy általánosságban ez így is van, de konkrétan ennek az olvasónak az esetében pont fordítva működik a dolog: ha túl sok egy könyvben a bekezdés, az máris gyanús neki. Előítéletei vannak az ilyen könyvekkel kapcsolatban, éppen úgy, ahogy a gyakori bekezdések szerelmeseinek előítéletei vannak azokkal a könyvekkel szemben, amelyek nem bővelkednek eléggé a bekezdésekben, mert azokat unalmasnak és fárasztónak találják.

178. oldal (Könyvek)