Wáó…hát sok mindenre számítottam ezzel a regénnyel kapcsolatban, de amit kaptam arra nem. Nem tudom igazából mit vártam, magam sem tudom megmondani. Az első két rész nagyon ütős, sőt maga az igazi történelmi regény, ami a szívem csücske.
Pusztai Andrea egy olyan zseniális trilógiát alkotott, amely mondhatni egy tátongó űrt tölt be. A témája, a cselekménye, a történelmi személyek, akik szerepelnek benne nem éppen gyakran fordulnak elő az ilyen műfajú könyvek hasábjain. Nagyon vártam ezt a befejező részt. Rettentően kíváncsi voltam, miként fogja lezárni az írónő ezt a sorozatot. Az biztos, hogy csalódás nem ért, de meghökkenés, meglepetés annál több. Halogattam is sokáig az olvasását, mert tudtam nincs több belőle, pedig olyan jó lenne, de végül csak nem hagyott nyugodni ez a gyönyörű borító, amely ismét szemet gyönyörködtető alkotás lett. Nagyon magával ragadó a fekete és az arany ötvözése.
De visszakanyarodva a történethez: amely ott folytatódik, ahol a második rész abbamaradt. Ismét több „fronton” játszódik a cselekmény, Bizáncban, Csongrádban, Alexandriában. Bevallom nekem nagyon tetszett ez az „ugrálás” a helyszínek között. Anasztázia ismét nincs könnyű helyzetben, hiszen Rómanosz halála után hozzáment Niképhoroszhoz, akivel azonban inkább az érdek és a hatalom tartja össze. Kígyóverembeli marások szemtanúi lehetünk, ahogy pörögnek az események. Anasztáziát a második részben nem igazán kedveltem, sőt meg tudtam volna tépni, azonban ebben a részben „újra barátnők lettünk”. Szenved, de próbál túlélni. Elszakítja magától saját gyermekét, ezáltal a szíve egy darabját puszta kezével tép ki. Nem vetem meg, és nem ítélem el a viszonyáért, mert egyedül, nőként egy ilyen környezetben neki is szüksége van egy kis gyengédségre, hogy nőként és ne császárnőként kezeljék. Theopanó tényleg a Bizánc érdekeit tartja szem előtt, a birodalom végett cselekszik, nem önös hatalmi játszmái végett. Persze, elteszi az útból, akit kell, és aki az ellensége, de enélkül nem maradt volna életben. Ebben a kötetben számos megpróbáltatás éri, fájdalom, szenvedés, öröm, boldogság, gyász…de minden gödörből kimászik, minden pofon után feláll, és küzdd tovább. És ez az, amivel megkedveltette magát velem. Hogy soha nem adta fel, harcolt, még akkor is amikor a remény csak egy délibábnak tűnt, ő megtalálta és küzdött. Az is igaz, hogy a karma, a Sors, vagy Isten – ki hogy nevezi- végül visszaadja mindenkinek amit ad…kinek előbb, kinek utóbb. Anasztázia megleli a boldogságot, lelke rátalál arra a helyre,a hová tartozik, és a bosszú sem marad el.
A regény nagy férfi karakterének, Kagannak sem egyszerű az élete ebben a részben. Szembesül egyrészt az apai kötelességeivel, a szerelme rabságával, hogy nem lehet az övé, és a magyar politikai játszmákkal. Kagan az egyik legerősebb szereplő, őt annyi kudarc, szenvedés, fájdalom éri, hogy csoda hogy még lélegzik. Bár az tény, hogy eléggé mellényúl a nők terén vagy csak az ellenségei csapnak le rosszkor rossz helyen. A hun vezér az igazi vezér alakját testesíti meg, aki a szerelméért az egész Impériummal is szembeszállna. Ebben a kötetben többször úgy éreztem csak sodródik az árral, ami nem baj- inkább Theopano volt a centrumban- de a könyv utolsó harmadában Kagannak is a kezébe adták a bosszút, amit már epekedve vártam.
Aki nekem nagy meglepetés volt, az Hánnész karaktere. Az első két kötetben gyűlöltem ezt az embert, aki nem értett máshoz csak az ármánykodáshoz, és hol ide hol oda sugdosott, tekergett mint egy kígyó, és volt, hogy mart is. Viszont megismertem az emberi oldalát, a titkolt lelkét, amellyel nem tudtam azonosulni, de megértettem és elfogadtam. Megértettem mit miért tesz, miért olyan amilyet. Hánnész egy rendkívül összetett karakter, és a trilógia befejező kötetével sem merem azt mondani, hogy teljesen megismertem vagy inkább, hogy kiismertem. Az ő élete egy rossz döntés következtében megvalósuló szenvedések, fájdalmak sorozata. Hánnész sokszor gyötrődött, marcangolta saját magát, de tudta miért kapta azt amit. Tudta mit kell tennie, kit kell megvédenie, és mit kell tennie a birodalom érdekében. Ha nem történik vele az ami, méltón végezte volna amit eleve elrendeltek neki. És kedves írónő, amivel lezártad az Ő történetét az volt nálam az ötödik csillag. Mert az tetszett nekem a legjobban. Amikor ezt a részt olvastam szinte magam előtt láttam a jelenetet.
Volt egy nagy kedvencem is ebben a részben, mégpedig Johannész Tzimikész. Imádtam majdhogynem minden jelenetét, és megjegyzéseit. Eddig őt egy hedonista, állandóan a harc okozta adrenalinért csatázó vezérként képzeltem el, de most belőle is többet kaptam. Ambiciózus, erős, férfias, jóképű domesztikus, akit mélyen fűt a hatalomvágy, és maga a hatalom. Neki is láttam az emberi oldalát, és azt amit a világnak mutatott. Meghökkentett a kettő közötti nagy eltérés. Végül megkapta, amire annyira vágyott, de hogy megérte-e….arra szerintem nem lenne a válasza.
Ismét rengeteg mellékszereplő tarkította a regényt, akik között voltak régiek és újak…mindegyik csak színesített a történetet. Georgina, Kratérosz, Odélia, Tiara, León Phókasz, Hajnal, Tardos, Gyevel, Sarolt….mind mind egytől egyik tökéletesen illettek a korba, a cselekménybe. Volt aki életben maradt, és volt, aki az örök vadászmezőkre távozott, de a több mint négyszáz oldalon hömpölygő történtet igazán izgalmassá tettétk. Ebben a részben már nagyobb volt az időugrás, és a helyszínek közötti átjárás. Nem is lehetett volna ez másként egy trilógiát lezáró kötet esetében. Bepillantást nyerhettünk a magyar viszonyokba, Géza (Gyevel) fejedelem korába, a nehézségekbe, hogy hogyan kezdet kiépíteni és megszervezni az országot.
Egyszóval méltó lezárása ez a kötet a Bizánc sorozatnak. Örülök, hogy rátaláltam erre a sorozatra, hogy olvashattam ezt a darabját is. Egyik szemem sír, a másik nevet; mert igaz, hogy mindenki megkapta a maga „happy vagy unhappy endjét”, de sír, mert nincs több rész.
Köszönöm @Andrea_Pusztai, a sok felhőtlen órát, amit e sorozattal okoztál, és izgatottan várom a következő köteteidet. :)