A ​fekete sas (Bizánc 3.) 19 csillagozás

Pusztai Andrea: A fekete sas

Kr. ​u. 964. Anasztázia császárné Kagan karchánra bízza a titkos viszonyukból született fiukat, Kardost. A hun vezér belátja, hogy szerelme nem fog tudni elszakadni a bizánci udvartól, és úgy dönt, visszatér hazájába, ahol a hun törzsek fejedelmet készülnek választani.

Anasztázia az udvarban továbbra is szeretőjére, Hánnész főtanácsosra támaszkodva fokozatosan eltávolítja a hatalom közeléből riválisait, céltudatosan egyengetve a trónhoz vezető utat Rómanosz császártól született fia, Bazileiosz előtt, aki testvéreivel Kratérosz és Georgina hérakleiai birtokán nevelkedik.

A hatalmi egyensúly azonban törékeny, és amikor Ottó német király, aki Kr. u. 955-ben Augsburgnál súlyos vereséget mért a Bulcsú, Lél és Súr vezette magyar seregre, Kr. u. 962-ben, Itália nagy részének elfoglalása után német-római császárrá koronáztatja magát, veszélybe kerülnek a Bizánci Császárság itáliai birtokai. Ekkor tér vissza az udvarba Odélia Szklérosz, Georgina régi ellensége, aki Johannész… (tovább)

>!
Gold Book, Debrecen, 2018
448 oldal · ISBN: 9789634264811
>!
Gold Book, Debrecen, 2018
448 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634264804

Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Kagan · Hérakleiai Anasztázia · Gyevel · Taksony · Hajnal · Hánnész · Merkuriusz · Sarolt


Kedvencelte 8

Most olvassa 1

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 18


Kiemelt értékelések

>!
Qedrák P
Pusztai Andrea: A fekete sas

Az „utolsó kötetség” aurája feltűnően körbelengi a trilógia záró darabját. Ennek az egyik legfeltűnőbb eleme, hogy a szereplők rengeteget filozofálnak benne, ebben pedig eleinte a magyar szereplők jártak az élen. Néha már-már hiányoltam, hogy Kagan és Tardos mikor gyújtanak pipára, hogy elmélkedjenek egyet az élet rejtelmeiről. :)
Meglepődtem az idővonal eposzi terjedelmén, hogy eljutunk Arkadiapoliszig meg még tovább is, azt bizony az előző részek alapján nem vártam volna. A másik meglepődésem pedig rögtön az elején ért, mikor egy orrbaverős információval kezdődött a történet, és nekem nem volt kéznél az előző kötet, hogy felfrissítsem a memóriámat, hogy ez az ott történtek következménye-e. (Ez egyébként még egy párszor előfordult). Volt egy pár haláleset, amelyre előzetesen fogadást mertem volna kötni, meg volt egy pár, amire kevésbé. Utóbbi főleg a császárváltozásokra vonatkozik. Hiába ha az ember megír egy Wikipedia-cíkket, attól még nem ismeri meg a történelmi regényt, sőt olykor kifejezetten elkényelmesítő lehet az olvasó számára.
Ha valamit kiemelnék a kötetből, az főleg Hánnész karaktere, mert hozzá foghatóval keveset találkoztam. Bevallom, hogy számomra Anasztázia vagy Kagan tucatkarakterek, még ha emiatt a szerző meg is haragszik rám. ;) De Hánnész, ő igen, miatta érdemes volt elolvasni a három regényt. Egy kicsit főgonosz, de mégsem; férfi, de mégsem; olykor ridegen számító, de mégis képes áttörni a jéghideg racionalitás burkát; és hát az ő történetének a lezárása az, ami erre az ide-oda játékra felteszi a pontot.
Az idővel való bánásmód viszont egy kicsit zavarba hozott. Míg az első kötetnek volt egy egységes tempója, a másodiknak pedig egy félig lassú, félig sietős szerkezete, addig itt olyan benyomásom támadt, mintha egy olyan szekéren ülnék, amelynek a lovai hol meglódulnak, hol visszalassítanak mindenféle előrejelzés nélkül. Néhol, különösen a regény végefelé az az érzésem támadt, mintha beszorult volna egy negyedik kötet is a sorok közé, ami azonban már nem születhetett meg.
Egy kicsit zavart, hogy a császárnő/császárné, királynő/királyné fogalmak mintha összecsúsztak volna, ami érthető, ha erős az erős női karakterekre vágyunk, de azért jogilag mégsem ugyanazt takarja. :)
És egy szomorú, ám szerintem elhallgathatatlan probléma, amit inkább én mondok el, minthogy más kössön bele: ráfért volna még egy átolvasás a regényre, mert nagyon sok benne az olyan típusú elírás, amit egy szövegszerkesztő már pont nem szúr ki. A korábbi két részt egyáltalán nem jellemezte ez, és én is csak akkor szoktam megjegyzést tenni erre, ha ez a probléma átlép egy küszöböt, de itt sajnos átlépett. Ha esetleg lesz belőle újranyomás, érdemes átszaladni rajta ilyen szemmel.

1 hozzászólás
>!
ƨɔɴом
Pusztai Andrea: A fekete sas

Ismét egy általam kedvencnek tartott sorozatnak vége… és meg kell mondanom, hogy noha még 10x sőőőt 100x ennyi oldalon át olvastam volna, még is elégedett vagyok a befejezéssel.
Ebben a kötetben minden összeért, némelyik szál megdöbbentett, máshol pedig azt vártam, hogy megdöbbent – vagy legalább valami brutalitás félével sokkol :D
Néha és tényleg egészen néha Anasztázia egy picit már sok volt nekem, de még pont azon a határon belül sok, hogy ne menjen az agyamra, hanem legyintsek rá.
Nehéz szívvel búcsúzom a sorozattol, de annyi tuti, hogy újra fogom olvasni.

3 hozzászólás
>!
BeliczaiMKata
Pusztai Andrea: A fekete sas

Az olvasási idő senkit ne tévesszen meg, sajnos időm és energiám nem volt olvasni, ez semmit nem von le a mű értékéből. Sőt azt kell mondjam, hogy a sorozatnak ez a legkedvesebb része számomra, holott már a másodikat is nagyon szerettem. Itt minden szálat elvarr az írónő és mindenki sorsa rendeződik, kinek így, kinek úgy.
Nagyon szerettem olvasni a magyarok államalapítás előtti/közeli életéről, küzdelmeikről. Továbbra is Kaganhoz és a magyarokhoz kapcsolódnak a kedvenc részeim a történetben. Ugyanakkor jobban megismerhettük Anasztáziát, akinek tettei indokoltak voltak ugyan, még akkor is, ha nem mindig értettem velük egyet. És Hánnészt is jobban megismertük, és mindennek ellenére, amit tett, valamelyest meg lehetett szeretni őt is. Mindennek oka van, mindenkinek vannak indokai arra, hogy miért tesz meg valamit. Sokszor nem is tudjuk, hogy mi történhetett valakivel, amiért olyan lett, amilyen.
Szivesen olvastam volna még spoiler közös életéről, békés öregkorukról, de így is elégedett vagyok a befejezéssel.
Nagyon sok kaland, izgalom jutott a befejező kötetbe, csak ajánlani tudom, hogy mindenki olvassa el a sorozatot. :)

2 hozzászólás
>!
Dorina_S
Pusztai Andrea: A fekete sas

Wáó…hát sok mindenre számítottam ezzel a regénnyel kapcsolatban, de amit kaptam arra nem. Nem tudom igazából mit vártam, magam sem tudom megmondani. Az első két rész nagyon ütős, sőt maga az igazi történelmi regény, ami a szívem csücske.
Pusztai Andrea egy olyan zseniális trilógiát alkotott, amely mondhatni egy tátongó űrt tölt be. A témája, a cselekménye, a történelmi személyek, akik szerepelnek benne nem éppen gyakran fordulnak elő az ilyen műfajú könyvek hasábjain. Nagyon vártam ezt a befejező részt. Rettentően kíváncsi voltam, miként fogja lezárni az írónő ezt a sorozatot. Az biztos, hogy csalódás nem ért, de meghökkenés, meglepetés annál több. Halogattam is sokáig az olvasását, mert tudtam nincs több belőle, pedig olyan jó lenne, de végül csak nem hagyott nyugodni ez a gyönyörű borító, amely ismét szemet gyönyörködtető alkotás lett. Nagyon magával ragadó a fekete és az arany ötvözése.

De visszakanyarodva a történethez: amely ott folytatódik, ahol a második rész abbamaradt. Ismét több „fronton” játszódik a cselekmény, Bizáncban, Csongrádban, Alexandriában. Bevallom nekem nagyon tetszett ez az „ugrálás” a helyszínek között. Anasztázia ismét nincs könnyű helyzetben, hiszen Rómanosz halála után hozzáment Niképhoroszhoz, akivel azonban inkább az érdek és a hatalom tartja össze. Kígyóverembeli marások szemtanúi lehetünk, ahogy pörögnek az események. Anasztáziát a második részben nem igazán kedveltem, sőt meg tudtam volna tépni, azonban ebben a részben „újra barátnők lettünk”. Szenved, de próbál túlélni. Elszakítja magától saját gyermekét, ezáltal a szíve egy darabját puszta kezével tép ki. Nem vetem meg, és nem ítélem el a viszonyáért, mert egyedül, nőként egy ilyen környezetben neki is szüksége van egy kis gyengédségre, hogy nőként és ne császárnőként kezeljék. Theopanó tényleg a Bizánc érdekeit tartja szem előtt, a birodalom végett cselekszik, nem önös hatalmi játszmái végett. Persze, elteszi az útból, akit kell, és aki az ellensége, de enélkül nem maradt volna életben. Ebben a kötetben számos megpróbáltatás éri, fájdalom, szenvedés, öröm, boldogság, gyász…de minden gödörből kimászik, minden pofon után feláll, és küzdd tovább. És ez az, amivel megkedveltette magát velem. Hogy soha nem adta fel, harcolt, még akkor is amikor a remény csak egy délibábnak tűnt, ő megtalálta és küzdött. Az is igaz, hogy a karma, a Sors, vagy Isten – ki hogy nevezi- végül visszaadja mindenkinek amit ad…kinek előbb, kinek utóbb. Anasztázia megleli a boldogságot, lelke rátalál arra a helyre,a hová tartozik, és a bosszú sem marad el.

A regény nagy férfi karakterének, Kagannak sem egyszerű az élete ebben a részben. Szembesül egyrészt az apai kötelességeivel, a szerelme rabságával, hogy nem lehet az övé, és a magyar politikai játszmákkal. Kagan az egyik legerősebb szereplő, őt annyi kudarc, szenvedés, fájdalom éri, hogy csoda hogy még lélegzik. Bár az tény, hogy eléggé mellényúl a nők terén vagy csak az ellenségei csapnak le rosszkor rossz helyen. A hun vezér az igazi vezér alakját testesíti meg, aki a szerelméért az egész Impériummal is szembeszállna. Ebben a kötetben többször úgy éreztem csak sodródik az árral, ami nem baj- inkább Theopano volt a centrumban- de a könyv utolsó harmadában Kagannak is a kezébe adták a bosszút, amit már epekedve vártam.

Aki nekem nagy meglepetés volt, az Hánnész karaktere. Az első két kötetben gyűlöltem ezt az embert, aki nem értett máshoz csak az ármánykodáshoz, és hol ide hol oda sugdosott, tekergett mint egy kígyó, és volt, hogy mart is. Viszont megismertem az emberi oldalát, a titkolt lelkét, amellyel nem tudtam azonosulni, de megértettem és elfogadtam. Megértettem mit miért tesz, miért olyan amilyet. Hánnész egy rendkívül összetett karakter, és a trilógia befejező kötetével sem merem azt mondani, hogy teljesen megismertem vagy inkább, hogy kiismertem. Az ő élete egy rossz döntés következtében megvalósuló szenvedések, fájdalmak sorozata. Hánnész sokszor gyötrődött, marcangolta saját magát, de tudta miért kapta azt amit. Tudta mit kell tennie, kit kell megvédenie, és mit kell tennie a birodalom érdekében. Ha nem történik vele az ami, méltón végezte volna amit eleve elrendeltek neki. És kedves írónő, amivel lezártad az Ő történetét az volt nálam az ötödik csillag. Mert az tetszett nekem a legjobban. Amikor ezt a részt olvastam szinte magam előtt láttam a jelenetet.

Volt egy nagy kedvencem is ebben a részben, mégpedig Johannész Tzimikész. Imádtam majdhogynem minden jelenetét, és megjegyzéseit. Eddig őt egy hedonista, állandóan a harc okozta adrenalinért csatázó vezérként képzeltem el, de most belőle is többet kaptam. Ambiciózus, erős, férfias, jóképű domesztikus, akit mélyen fűt a hatalomvágy, és maga a hatalom. Neki is láttam az emberi oldalát, és azt amit a világnak mutatott. Meghökkentett a kettő közötti nagy eltérés. Végül megkapta, amire annyira vágyott, de hogy megérte-e….arra szerintem nem lenne a válasza.

Ismét rengeteg mellékszereplő tarkította a regényt, akik között voltak régiek és újak…mindegyik csak színesített a történetet. Georgina, Kratérosz, Odélia, Tiara, León Phókasz, Hajnal, Tardos, Gyevel, Sarolt….mind mind egytől egyik tökéletesen illettek a korba, a cselekménybe. Volt aki életben maradt, és volt, aki az örök vadászmezőkre távozott, de a több mint négyszáz oldalon hömpölygő történtet igazán izgalmassá tettétk. Ebben a részben már nagyobb volt az időugrás, és a helyszínek közötti átjárás. Nem is lehetett volna ez másként egy trilógiát lezáró kötet esetében. Bepillantást nyerhettünk a magyar viszonyokba, Géza (Gyevel) fejedelem korába, a nehézségekbe, hogy hogyan kezdet kiépíteni és megszervezni az országot.

Egyszóval méltó lezárása ez a kötet a Bizánc sorozatnak. Örülök, hogy rátaláltam erre a sorozatra, hogy olvashattam ezt a darabját is. Egyik szemem sír, a másik nevet; mert igaz, hogy mindenki megkapta a maga „happy vagy unhappy endjét”, de sír, mert nincs több rész.
Köszönöm @Andrea_Pusztai, a sok felhőtlen órát, amit e sorozattal okoztál, és izgatottan várom a következő köteteidet. :)

4 hozzászólás
>!
salidigger
Pusztai Andrea: A fekete sas

Méltó lezárása a trilógiának! Pusztai Andreának sikerült életre kelteni és közel hozni az olvasóhoz egy rég letűnt, színes, gyönyörű és néha nagyon kegyetlen világot. Van persze pár csavar a szakkönyvekből ismert történethez képest, de istenem, nem mindenki kel Runcimannal és fekszik Bréhierrel. :) Pandi viszont igen és ezek a csavarok szándékosak.
Kedvenc szerzőnk remekül varrta el a szálakat, ráadásul sikerült a tétet emelni harmadjára is.
Egy helyett mindjárt kapunk két főgonoszt is. A már jól ismert és kellően megszeretett/megutált Hánnész mellé csatlakozik az éjfekete lelkű Odélia Szklérosz is. Az ő karaktere különösen jól sikerült és az utóbbi pár évből őt szerettem a legjobban gyűlölni…Na persze Hánnészt is! Hozzá köthető amúgy az egyetlen hiányérzetem a regénnyel kapcsolatban. Megértem a szerző indokait, hogy mért úgy zárta le a sorsát, ahogy, de nem én vagyok az egyetlen, aki szerint ez nem volt elégséges. :)
Változatosabbak lettek a helyszínek is. Átléptük a birodalom határait, többet kalandoztunk hun földön és a sörissza germán barbároknál, de nem kell aggódni, Bizánc azért Bizánc maradt.
Aki szerette az első két epizódot, az nagyon fogja szeretni a harmadikat is! Aki meg még nem olvasta az első kettőt, az sürgősen pótolja, mert ezek nélkül egy kukkot sem fog érteni ebből a kötetből. Ráadásul megfosztja magát egy csodás élménytől, amit ennek a trilógiának az elolvasása jelent.

Én mindenesetre az élmény mellé még egy barátot is nyertem. Köszönöm! :)

7 hozzászólás
>!
Lyanna P
Pusztai Andrea: A fekete sas

Sodró lendületű könyv, gyorsan szerettem volna haladni vele, csak nagy munkában voltunk itthon és csak esténként tudtam olvasni.
Nagyon vártam Pusztai Andrea regényének a folytatását. Szándékosan nem olvastam Theophanó bizánci császárné életéről az interneten. Szeretem a meglepetéseket, inkább utólag nézelődöm. A regény olvasásakor elkezdtem bejelölni, hogy melyik részt írom ki, de aztán abbahagytam, mert akkor az egész könyvet idézhettem volna.
Magamon is meglepődve hatalmas hatással volt rám Hánnész főtanácsos karaktere. A regény olvasása közben elhalványult mellette Kagan, a másik nagy kedvencem. Gyönyörű szerelmi leírásokat, érzéseket ábrázol a szerző. Erre csak női író képes. A szerző továbbá nagyszerűen ábrázolja az ember természetét.
spoiler
Nekem a bizánci részek tetszettek a legjobban, nagyon különleges világ. Valamint, Veron apátnő személye is nagyon megragadott, érdekes volt az apácák életének bemutatása.
A kígyóverem pedig mindenütt ott van ahol ember él a földön.

1 hozzászólás
>!
Mariann_ P
Pusztai Andrea: A fekete sas

Szándékosan lassabb olvasásra kényszerítettem magam, hiszen egy történet befejező része , az előzményeket ismerve ki akartam élvezni minden pillanatát.
Az első 2 részt egymás után olvastam (másfél éve ), így a sokszereplős történetben ha akadtak ismeretlennek tűnő nevek , pár mondattal később összeállt a kép .
Szimpatikus volt, hogy nem voltak hosszas visszautalások.
Ha csak 2 dolgot emelnék ki a történetből, akkor az talán a következő kettő lenne :
Nagyon tetszett pl. a hőségben, esőben mozdulatlanul álló , bebocsátásra váró Niképhorosz ábrázolása , aztán Kratérosz vakságának leírása.
A történet roppant érdekes, aminél ki ki eldöntheti, hogy a bizánci szálat , vagy a hunokról szóló történetet kedveli jobban.
A császári udvarban minden múlandó. Hol fenn a csúcson, hol bebörtönözve, ha egyáltalán életben maradva. Taktika kérdése, no meg azé, hogy a jó szövetségest választja -e ki magának valaki, de ez csak jóval később derül ki.
A hunoknál állandó veszélyben mindenki, bármelyik pillanatban érhetik támadások őket , amikor vége mindennek.
Szerettem a nagy szerelmeket (volt belőle több is ), azt, ahogyan a gyerekeket óvták, övéké a jövő, bennük élnek tovább.
Az állatok szeretete, a sosem hallott ősi magyar nevek.
Pár napig egy olyan világban élhettem, amilyenről jóval kevesebbet olvasunk, mint megérdemelné.
Ha valaki egy ilyen történetet ír egész életében, már érdemes volt tollat fognia a kezébe.
Aztán még mennyi történet lapul meg ott, ahonnan ez előjött …..
Köszönöm az élményt az írónőnek !

7 hozzászólás
>!
monseigneur
Pusztai Andrea: A fekete sas

A sorozat utolsó kötete lett szerintem a legerősebb darab. A szálak összeérnek, elfeledett szereplők térnek vissza, és mindenhol új frontok nyílnak. Beigazolódik a mondás, miszerint aki szelet vet,vihart arat. Anasztázia ellenségek között igyekszik túlélni és megőrizni pozícióját a kígyóverem élén. A főhatalomért folyó harc, véres és kegyetlen játszmák erdejébe kényszeríti karaktereinket, a tétek pedig minden eddiginél hatalmasabbak. Feszülten izgalmas cselekmény öleli körül lassan kiégő karaktereinket,akik vagy bosszúikon munkálkodnak,vagy saját túlélésüket igyekeznek biztosítani. Kicsit féltem,hogy túlzott figyelmet kapnak a magyar törzsek, hogy a Bizáncban nem lesz elég Bizánc,de az író helyén kezelte ezt is,mindenből kellő mennyiséget kapunk. Nagyon élveztem olvasni Anasztázia, Kagan, és Hánnész drámájának néhol vérgőzös,néhol szomorú,és néhol felemelő lezárását.

2 hozzászólás
>!
janee P
Pusztai Andrea: A fekete sas

Milyen elképesztő befejezés, micsoda fantasztikus trilógia! Fáj befejezni. Közel négy hétig olvastam, az estéim része lett, szerettem, izgultam, könnyeztem, padlót fogtam, örültem, a történetben éltem. Tiszta érzelmi hullámvasút. Nem tudom kinek volt szerencséje egyhuzamban olvasni a könyveket, de így valami óriási pluszt adott. Micsoda zsenialitás úgy megírni egy 1240 oldalas igazán színvonalas és páratlan trilógiát, hogy egyetlen egyszer sem ült le vagy engedett el a történet. Kicsit sem. Folyamatosan pörögtek a szereplők, helyszínek és események! Ráadásul az egésznek van egy csodálatos íve, mert míg az első könyvben felállnak és elhelyezkednek a szereplők, addig a másodikban a harcok kapnak szerepet – minden fronton –, majd végül a politika, a helyezkedés és az elrendeződésé a terep. Az összes szereplő nagyon a helyén volt, jó, rossz, gonosz, segítő, méregkeverő, látó… Sok kedvencem lett és persze sokan kerültek a fel az én halál listámra is, ám így tartották teljesen egyensúlyban a történet. Újfent szeretném kiemelni a különleges és hiteles történelmi alapot, a tények és képzetek csodálatos összhangját, mely ezúttal is tökéletesre sikeredett. És persze a szívemnem kedves hunokról sem feledkeznék meg, erről az oly büszke és nemes nemzetről. Ajj… hiányozni fognak!
Nos, mit is mondhatnék… Új kedvenc korszakot avattam és új kedvenc írónőt, köszönöm kedves Pandi ezt a felejthetetlen élményt. Azt hiszem most levezetésként elolvasom az eddig megjelent hét cikket a Bizánc születéséről. Mostanáig nem mertem, csak gyűjtöttem, hogyha eljön az ideje, hogy a szép fekete sasom végül elszálljon a zöldszemű kígyójával, legyen valami ami még Bizáncban tart. Csak még egy kicsiit…

7 hozzászólás
>!
Ildikó_Leposa
Pusztai Andrea: A fekete sas

Rögtön azzal szeretném kezdeni, hogy senki ne gondolja azt, ennyi ideig tartott kiolvasni a könyvet! Egyszerűen nem jutottam odáig, hogy értékelést írjak!! Tehát ez a késedelem oka!!
Azt hiszem nem leszek egyedül a véleményemmel, miszerint is, igazán nagyívű és remekül megírt sorozatzáró regényt olvashattunk! Bizton állíthatom, hogy részemről biztos az újraolvasás!
Az elején kicsit ugyan vissza kellett gondolnom, hogy ki kicsoda, hiszen sok idő telt el az előző rész olvasása óta. De ez a probléma hamar megoldódott, és minden ment a maga útján! Gondolom nem én vagyok az egyetlen a számos olvasó közül, aki igazi Kagan rajongó volt, de ebben a kötetben kicsit megfáradt a hunok karchánja! És persze előjött az igazi férfi mentalitása is, olyan „ha ló nincs, a szamár is jó” módon! Ettől kicsit a szememben veszített a vonzerejéből! Persze ne akarjuk, hogy szentéletű legyen, még akkor sem, ha ezt várnánk! Ettöl Ő még egy igazán említésre érdemes karaktere a történetnek! Viszont Hánnész igazán elismerésre méltó dolgokat vitt véghez, és bebizonyította, hogy talpig „férfi” a koronaékszerek nélkül is! A jelleme pedig lenyűgözően fejlődött. Sokat tűrt a szeretett nő érdekében, sőt……….., nem írom tovább, mert nem akarok spoilert! Igazán elismerésre méltó alak!
Anasztázia néha kicsit sok volt, de ebben nincs is semmi meglepő! Egy ilyen környezetben, ennyi ármány és áskálódás közepette, még egy lajhár is toporzékoló idegbeteg lenne!
Mindent összevetve, az elmúlt évek egyik leggjobb trilógiáját olvashattam! Nagyon köszönöm drága Andi a kellemes órákat! Biztos vagyok benne, hogy nem utóljára olvastam!

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Mariann_ P

Mindketten tudjuk, hogy a palota mindenkit kígyóvá tesz. A kígyók pedig nem válogatnak, ha el kell árulni valakit…

85. oldal

>!
Mariann_ P

Nem is a világ gyönyörű, hanem az emberek, akik annak látják. A világ mi vagyunk, és olyannak látjuk, amilyenek vagyunk. Vakká kellett lennem, hogy erre rájöjjek.

92. oldal

1 hozzászólás
>!
Dorina_S

A sors igazságos, ha pofonokat oszt, visszaad mindent, amit másoknak adtunk.

403. oldal

>!
Dorina_S

– A kötelesség, ha nem szívből választottuk, teher.

304. oldal

>!
Dorina_S

A hit nem bánt, csak az ember.

30. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Hajnal
>!
Dorina_S

Egy másik életben megtaláljuk egymást!

440. oldal

>!
Lyanna P

– Az ember nem azért szeret valakit, mert azt helyesnek véli, vagy nem azért, mert érdeke fűződik hozzá. A szeretet hála, hogy megláthatjuk magunkat a másikban, mint egy tükörben, bűvös, megmagyarázhatatlan kapocs ez. Akartad, hogy a tükre legyek a valódi lényednek, amit rettegtél felfedni előttem. Hát akkor most a tükör leszek neked, Hánnész. Szeretlek, és ez nem változott, de idő kell, míg mindent átgondolok. Nem fogok okokat hozni rá, miért, a szeretetet nem kell megindokolni.

285. oldal

>!
Lyanna P

Egyszer Pardiosz azt mondta, a hunok szerint az emberben három vadló lakik. Az egyik mohó, a másik kéjvágyó, a harmadik ló a düh, és nagyon nehéz kordában tartani őket, de aki nem teszi meg, az szörnyűségeket tesz, bántani fog másokat.

286-287. oldal

>!
BeliczaiMKata 

Mert a szíve, a lelke az övé, és a szerelem kulcsa nem a testi vágy önmagában, hanem az egymás mellé törekvés, együtt haladni az úton, az életben, ez a legnehezebb.

180. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Hérakleiai Anasztázia · Kagan
>!
Dorina_S

– Minden szövetség bizalommal kezdődik, ha azt megtagadod, a szövetség nem jön létre.

444. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Urbánszki László: A nemzetségfő
Hanczár János: Óperencia
Michael Crichton: A 13. harcos
Umberto Eco: Baudolino
Bányai D. Ilona: Boszorkánykör
Paul Fischer: Kim Dzsongil bemutatja
Budai Lotti: Shirzan bosszúja
Bíró Szabolcs: Lángmarta dél
Bíró Szabolcs: Ragnarök