Titkos ​történet 13 csillagozás

Prokopios: Titkos történet Prokopios: Titkos történet

A kaisareiai Prokopios a VI. századi Iustinianus császár történetírója, a Hérodotosszal és Thukydidésszel kezdődő klasszikus görög történetírás egyik késői folytatója, de sok tekintetben már a középkori bizánci irodalom képviselője. Nagyszabású történeti munkáján kívül maradt ránk egy kis terjedelmű, de tartalmában rendkívül érdekes írás, a Titkos történet, melyben a szerző – művét eleve az utókornak szánva, avagy valamilyen kedvező fordulatban bízva – elbeszéli mindazt, amit másutt nem mondhatott el. Ez voltaképpen A háborúkról szóló nagyobb mű kiegészítése: annak főszereplőit mutatja be árnyoldalukról – a kicsinyesen hatalmaskodó és pénzharácsoló császárt, Iustinianust, gátlástalan cselszövő feleségét, Theodórát, a hajdani utcanőt, és környezetüket, a bizánci udvart. Szókimondó pamflet, elleplezett események krónikája, kíméletlen jellemrajzok gyűjteménye így a kötet, történeti forrásmű és lebilincselő olvasmány.

>!
Helikon, Gyomaendrőd, 1984
218 oldal · ISBN: 9632076753 · Fordította: Kapitánffy István

Most olvassa 1

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Prokopios: Titkos történet

A mai vonatút másik kötete (a Sztrugackij-fivérek regényén kívül). Nagyon gonosz munka.

És ami ennyire fullánkos, az erősen kétes is. Merthogy szerzőnk írt hozsannát is a főszereplőiről: a Jusztinianosz háborúit, amiben agyba-főbe dicséri a császárt és legtehetségesebb hadvezérét, Belizárt.* Belizárnak mellesleg Prokopiosz (így, görögösen írom) sokáig a titkára is volt.

Mármost nyilvános művekben lelkesen nyalni valakinek, titokban meg fikázni… háát… mondjuk úgy: nem igazán növeli a szavahihetőséget.

Másrészt amit egy agresszív, céljaihoz mindenáron pénzt harácsoló önkényuralomról elmond, az minden időben, minden hasonló kormányzatra érvényes. Még ma is.

A fordító – Kapitánffy István – az utószóban jegyzi meg: nem lehet egyszerű gyűlölködésnek, karaktergyilkosságnak tekinteni ezt a művet. Prokopiosz maga mondja már az elején: Kortársaim, az események szavahihető tanúi, minden időkre szószólói lesznek hitelének. Ugyanakkor többször szóbeszédre hivatkozik: úgy beszélik – itt maga is távolságot tart az elmondottaktól. És a császár és császárné életrajzában, ahol hangsúlyozza alacsony származásukat és alantas jellemüket, inkább az arisztokrata irigységet és viszolygást érzem a parvenü karrierjével szemben, mint a hitelt érdemlő – habár indulatos – tárgyilagosságot.

Én magam úgy gondolom: sok konkrétum valóban úgy történhetett, amint azt Prokopiosz e művében leírja. Csupán nem pontosan azért, mint amivel ezeket indokolja: Jusztinianosz és Theodóra nem önző, öncélú kapzsigonoszok voltak, hanem fantaszták; Jusztinianosz szeme előtt a Római Birodalom régi nagyságának helyreállítása, a nyugati provinciák visszaszerzése lebegett. S ennek a célnak rendelte alá a meglevő Birodalom minden erőforrását, tekintet nélkül az alattvalók terheire és szenvedésére.

Robert Graves Prokopiosz művei alapján írta meg könnyed és élvezetes regényét, A vitéz Belizárt. Aminek az ismerete egyebekben – ha az olvasó nem akar e kis kötetben minden oldanál hátralapozni a jegyzetekhez – nagyon megkönnyíti e munka olvasását is.

A pontozásom erősen szubjektív: a négy csillag nem a szerző személyének szól (eléggé kétszínű csúszómászó lehetett), még csak nem is a leírtak kifogástalan pontosságának, hanem a forrásmunka ritkaságértékének, és – gonoszság ide, vagy oda – olvasmányosságának.

A bizánci kezdetek iránt érdeklődőknek (és az ókori pletykák kedvelőinek is) jó szívvel ajánlhatom, de – ahogy az angol mondja – with a grain of salt olvasandó. Kár, hogy a Jusztinianosz háborúi még nem jelent meg magyarul: a két munka párhuzamos olvasása lenne igazán tanulságos…

* ez a műve angolul vagy németül hozzáférhető.

Arianrhod>!
Prokopios: Titkos történet

Régen olvastam ilyen elfogult, fröcsögő, jellemtelenül áskálódó szöveget, mint ez a mű. Egy végtelenül elkeseredett ember szövege ez, aki szűklátókörű és szerintem minden fennen hírdetett műveltsége és olvasottsága, írói készsége ellenére egyértelműen és tagadhatatlanul buta. Meg főleg maradi és emellett mindaz, amivel a szövegében másokat – és nem is keveseket – vádol.

Mert milyen ember az, aki annak a vérengző démonnak a szolgálatában áll évtizedekig, akiről ezeket a vérforraló mocskos mondatokat leírta? Aki a démontól kapta a megbízásait, a jövedelmét és a hírnevét? Megírta ezt a művet, amikor azt hitte, a démon hamarosan meghal, de eldugta, mert életben maradt, és írónk(?) féltette az életét, mondjuk meg őszintén, ezt olvasva joggal. Majd elvállalta a következő démoni megbízást, egy újabb (!) dicsőítő esszé megalkotását, amit természetesen el is készített, és ki is adott a démon. Ez az igazi jellem, a megbízható és hiteles történeti forrás, ugyebár!

A sok mocskos vádat, amit összehord az egyébiránt később szentté avatott bizánci uralkodó ellen, főleg az motíválta, hogy ő a régi rend híveként nem látta, hogy a régi rend nem működik, – ja, úgy párszáz éve, – és a birodalom megmentése érdekében központosított hatalom, erős kormányzat, és szövetségesek kellenek. Nem tetszett neki, hogy nem patrícius családból származók, sőt idegenek is kerülhetnek jó pozíciókba, még trónra is. Nem tetszett neki, hogy a nők szóhoz juthattak, ha nem is egyenlőként. Nem tetszett neki, hogy államosítják a gazdagok vagyonát. Nem tetszett neki, hogy adót kell fizetniük azoknak, akiknek vagyonuk volt. Mindenkit rágalmaz, aki a saját patrónusát és uralkodóját támogatja. Iszonyú vádakat mond például előző „gazdájára”, Belizárra is.

Csak egy kis kitekintés, a wikipedia jóvoltából:

„562-ben Belisariust korrupció vádjával elítélték Konstantinápolyban. A vád hamisnak tűnik, modern kutatások feltételezik, hogy egyik ellensége, volt titkára, Cesareai Prokopiusz vádolta be őt. Belisariust bűnösnek találták és bebörtönözték, de nem sokkal ezután Justinianus megbocsátott neki, és visszaadta neki a korábban élvezett kegyeket. Belisarius és Justinianus néhány hét eltéréssel halt meg 565-ben. Kettejük közreműködésével a Bizánci Birodalom területe 45%-kal növekedett.”

Elképzelhető, hogy a megrendelésre írott történeti munkái érdekesek és hitelesek, de én biztos nem vagyok kíváncsi rájuk ezek után. Feltehetőleg egy ilyen embernek egyetlen szavát nem hiszem el.

Utolsó megjegyzésként: a legmélyebben felháborított, hogy a császárt buta és ostoba, vérszomjas és gonosz embernek állítja be, aki csak azzal a célzattal működött, hogy minden fennálló jogintézményt, mely Prokopiosz szerint addig kiválóan működött (nyilván ezért halódott a birodalom, nemde?), szétzúzzon, és elpusztítsa a népet. (Vagy a kiváltságosok jogait, inkább, szerintem.) Nem is baj, hogy a mai jogrendszerek azon az alapon fejlődtek, amelyet az ostoba és műveletlen Jusztinianusz hozott létre a régi rend romjain, és hogy az ő törvénykönyvét máig tanulják a joghallgatók római jog stúdium keretében. (És nekem pedig a Digestae-ből kellett vizsgáznom, a mű keletkezéséhez képest nem is oly rég.)

Elismerem, egy ilyen államformáló kísérlet közepette elég nagy zűrzavar lehet – van – egy államban, főleg ha ez ekkora, és ilyen rossz a fennálló helyzet. Nyilván sok vér folyt, és voltak visszaélések, de ezt a reformernek tulajdonítani szűklátókörű dolog. Vagy vessük el a fejlődést a saját kényelmi szempontjaink érdekében, mert az olyan erkölcsös és prokopioszos?

A történelem nem a szerzőt igazolta, bár a császár szándéka nem bizonyult életképesnek. De ez a szándék sem démoni, sem gonosz nem volt, inkább utópisztikus.

Mindenesetre szándékával ellentétben azt a „nemes” szerző elérte, hogy a császári párra most már kíváncsi vagyok, mert szimpatikusnak érzem a próbálkozásukat, ha nem is igazolta őket mindig az erkölcs vagy a jog. De ilyen a hatalom, még a legjobb szándékú embert is elvakítja, és üldözési mániával veri meg. Úgy gondolom, Theodórával és Jusztiniánuszzal is ez történt. De ilyen ocsmány vádaskodás csak azt eredményezheti, hogy óhatatlanul fogadatlan prókátorukká léptettem magam elő.

monseigneur>!
Prokopios: Titkos történet

Nagyon jól szórakoztam olvasás közben. Formailag öt csillag, tartalmilag fél. Prokopius vádiratot szerkeszt, Prokopius befeketetít, Prokopius kampányol, Prokopius besároz. Bármit, csak objektív történelmi munkát nem ír.

mongúz>!
Prokopios: Titkos történet

Na ez jól megköpködte Justinianost!
Inkább érdekes, mint jó volt olvasni. Nagyon repetitív volt, és gyakran éreztem úgy, hogy önellentmondásba keveredett.
Azért azokat a részeket különösen élveztem, amelyekben Theodora császárnét fikázta.

reek>!
Prokopios: Titkos történet

Ha Iustinianus olvasta volna ezt a művet, a legkegyetlenebb módon végeztette volna ki Prokopiost.

Lali79>!
Prokopios: Titkos történet

Szorakozto megtudni Teodora csaszarno eloeletet! Meg nem volt se video, se Kovi!
Anno a diadalmeneteken is szokas volt a hadvezer f.kazasa a katonai reszerol, hiszen manapsag is sokan odavannak pl Julius Caesarert, oszt mennyi katonajat kuldte siman a halalba a hatalomert?


Népszerű idézetek

mongúz>!

A jellemét aligha tudnám pontosan leírni. Gonosz volt és könnyen befolyásolható; rosszindulatú hülyének szokták hívni az ilyet.

50. oldal, 8. fejezet (Helikon, 1984)

Arianrhod>!

Belisarios felesége … sokat forgolódott varázslást űző rokonainak társaságában, és elsajátítván azokat az ismereteket, amelyekre szüksége volt, később – már számos gyermek anyjaként – Belisariosnak lett törvényes felesége.

Arianrhod>!

Belisarios felesége … soha semmiért nem érzett szégyent, a férjét meg mindenféle varázslással uralma alatt tartotta…

mongúz>!

Olyan nő volt, aki képes viccelődni és jót nevetni azon, ha megverik és jól fölpofozzák, s aki kibújva a ruhájából meztelenül bárkinek elöl-hátul megmutatja, amit a férfiaknak nem szabad látniuk, és rejtve kell lenni előlük.

55. oldal, 9. fejezet (Helikon 1984)

mongúz>!

S bár mindhárom testnyílását használta közösülésre, elégedetlenül ócsárolta a természetet, hogy nem alkotta nagyobbra a lukat a mellein, mert azzal újfajta közösülést találhatott volna ki.

56. oldal, 9. fejezet (Helikon, 1984)

1 hozzászólás
mongúz>!

Minden városban azt az ipart űzte, amit ha valaki néven nevez, aligha lesz hozzá valaha is kegyes az isten. Mintha a sátán nem tudta volna leviselni, hogy legyen egyetlen olyan táj, amelyik nem ismerte meg Theodora erkölcstelenségét.

57. oldal, 9. fejezet (Helikon, 1984)

mongúz>!

A kormányzó Theodotos volt, aki a Tök melléknevet viselte;

59. oldal, 9. fejezet (Helikon, 1984)

mongúz>!

Ezzel a ravasz módszerrel, hogy egymás között egyetértettek, de a nyilvánosság előtt állandóan ellentétet színleltek, meg tudták osztani az alattvalóikat, és zsarnoki hatalmukat biztonságosan megszilárdították.

65. oldal, 10. fejezet (Helikon 1984)

1 hozzászólás
mongúz>!

Iustinianos bűne nemcsak az volt, hogy egyáltalában nem akarta fölkarolni az áldozatokat, hanem az, hogy nem szégyellt nyíltan a szélsőségesek védnökeként föllépni: nagy pénzeket adott ezeknek az ifjaknak, sokat közülük maga mellett tartott, némelyeket még hivatalokba és más méltóságokba is kinevezett.

47. oldal, 7. fejezet (Helikon, 1984)

1 hozzászólás
mongúz>!

A bíróságok előkelői között és a piaci tömegben törvényesített rabló járt körül, aki eljárásának indokául a tisztessége áraként lefizetett összeg begyűjtését hozta föl, s a bűnös tettek számonkérésére nem volt semmi remény.

126. oldal, 22. fejezet (Helikon, 1984)

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Gaius Suetonius Tranquillus: A Caesarok élete
Publius Cornelius Tacitus: Sorsfordulatokban gazdag kor
Havas László – Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba II-V.
Lucius Annaeus Seneca: Seneca prózai művei I-II.
Quintus Horatius Flaccus: Ódák és epódoszok
Horatius Flaccus Quintus: Horatius összes művei Bede Anna fordításában
Vietórisz József (szerk.): Szemelvények Herodotos történeti munkájából
Marcus Tullius Cicero: A végzetről
Horatius Flaccus Quintus: Horatius Noster / Magyar Horatius
Marcus Valerius Martialis: Költők, ringyók, pojácák