Vanessa ​és Virginia 27 csillagozás

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

London, ​1905. A város nagy változásokat él meg, és a Stephen testvérek e változások élén járnak. Vanessa, Virginia, Thoby és Adrian megválnak gyermekkori otthonuktól, és a zöldellő parkokkal tarkított, bohém hangulatú Bloomsbury negyedben bérelnek házat. Új otthonuk hamarosan fiatal értelmiségiekből és művészekből álló baráti társaság találkozóhelye lesz.
A társaság később híressé és sikeressé váló tagjai a történet kezdetén még pályájuk elején járnak. Vanessa Bell még egyetlen festményét sem tudta eladni. Húga, Virginia könyvkritikáját visszautasítja a The Times. Barátjuk, Lytton Strachey még semmit sem publikált. E. M. Forster ugyan befejezte első regényét, de a címmel nem sikerül dűlőre jutnia. Leonard Woolf köztisztviselő Ceylon szigetén, John Maynard Keynes pedig állást keres. E ragyogó elmék és tehetséges művészbarátaik elvetik a viktoriánus társadalom konvencióit, és a londoni bohémvilág zabolátlan szabadságát élvezik.
Ám hirtelen minden megváltozik, amikor… (tovább)

Eredeti mű: Priya Parmar: Vanessa and Her Sister

>!
Alexandra, Pécs, 2015
376 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633576281 · Fordította: Getto Katalin

Kedvencelte 1

Most olvassa 7

Várólistára tette 57

Kívánságlistára tette 30


Kiemelt értékelések

>!
n P
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Jó volt olvasni. Jó volt ez az antikolt mályvaszínben tobzódó dizájn , ahogy Amadea írja nagyon találóan. A legjobbkor talált meg a könyv, éppen akkor, amikor ki kell (kéne) egyenesednem, felemelni a tekintetem – a Mrs. Dalloway-nél éreztem ilyet – nem görnyedhetek a magam terhében. Tartást ad. Tegnap mégis egy kicsit elakadtam ebben a helyzetben és pár percre lehajtott fejjel ültem, zúgott a csend.
Emlékekkel teli élet van mindenkiben.

3 hozzászólás
>!
Amadea
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Az Alexandra nagyon jó érzékkel választotta ki a következő „irodalmi lányregényét”, a Vanessa és Virginia stílusa nagyon hasonlít A párizsi feleség érzékeny, nőies prózájához. Habár Vanessa azt állítja, nem a szavak embere, nekem tetszik ez a lány; színekben, textúrákban gondolkodik, hasonlatai, metaforái mind a festészethez kötődnek [mellesleg a tájképei egész jók szerénységem szerint]. Ahogyan úttörő a Bloomsbury kör -a későviktoriánus kor modern, bohéman züllékeny művészcsoportja –, Nessa is átmenet a hagyományos és a modern nő szerepe között; egyszerre próbál a család tartóoszlopa lenni, a Virginiát egyensúlyban tartó ellenpont, művész, később feleség és anya. Keserű tapasztalatok árán jut el odáig, hogy meghatározza önmagát, mint egyedülálló személyt, aki legalább annyira értékes, mint a környezetében élők.
Aki szereti a könnyed, mégis a maga nemében színvonalas „irodalmi csemegéket”, annak valószínűleg tetszeni fog ez a napló-és levélregény.* Az antikolt mályvaszínben tobzódó dizájntól kéretik nem megijedni.
Bővebben írtam róla a blogon, amit ezek után úgyse fog elolvasni senki, de a könyv megér nekem ennyi áldozatot.

* Habár az adott kor, a Bloomsbury-kör és Virginia Woolf élete alaposan dokumentált és bőséges szakirodalommal bír, a könyvben maradt hely a képzeletnek – pl. Vanessa soha nem vezetett naplót (ha jól emlékszem…), de Priya Parmar előzékenyen felsorolja, mit változtatott meg. Hihetetlen, de igaz, hogy VW elkunyerálta Violet Dickinson drága, antik íróasztalát és lefűrészeltette a lábait (mármint az asztalnak), valamint az [még mindig nem hiszem el!], hogy Adrian, Virginia és baráti kompániájuk beöltözött Abesszínia császárának és udvartartásának, és ebben a minőségükben meglátogatták a királyi flotta legnagyobb-és híresebb hajóját, a Dreadnought-t.

4 hozzászólás
>!
Levandra P
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

A szeretet és a megbocsátás nem ugyanaz.

Erősnek kell lenned, ha olyan húgod van, mint Virginia Woolf. De még mennyire! Drága Nessa! Hogy is lehetne megbocsátani azt, amit Virgina tett veled? Már ahhoz mekkora erő kellett, hogy képes legyél egy szobában maradni vele! Hiába az esze és a vonzereje, hiába felkavaró személyisége, nem tudtam őt szeretni. Tudod, kit kedveltem igazán ebből a híres társaságból? A kedves Lyttont.

Irodalmi szalon csütörtökönként? Művész klub minden pénteken? Csak az járt a fejemben, hogy mi pénzbe kerülhet ennyi szendvics és ital! Igazából csak irigykedem, mert manapság sem ártana a művészetnek, ha ilyen összejövetelek kovácsolnák erősebbé ennek a körnek kimagasló tagjait. Ki tudja, talán vannak ilyen körök, de olyan színes társaság biztos nincs még egy, mint a Boolmsbury csoport.

Azt hiszem, leginkább az rázott meg, hogy mindenki mindenkivel… Hogy teljesen hétköznapi dolog volt szeretőt tartani és senki sem ütközött meg rajta. Egy-egy jelölt körbe is járt, na és milyen természetességgel kezeltétek a meleg kérdést! Nem is értem, hogy lehet ma még mindig tabu, vagy miért kell kampányolni az elfogadásért?

Drága Nessa! Irigyellek a barátaidért, a csoportért, az összejöveteleidért és nagyon remélem, hogy életed hosszú éveiben boldog voltál!

3 hozzászólás
>!
Annamarie P
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Évekkel ezelőtt olvastam a Bécsy Ágnes könyvét ( http://moly.hu/konyvek/becsy-agnes-virginia-woolf-vilaga ) és ugyanazok az érzések kerítettek most a hatalmukba, mint akkortájt. „Tagja lehettem a családnak” írtam értékelésemben. Most is tagja lehettem és oldalakon keresztül lubickoltam is ebben a szellemi pezsgésben. Aztán már fulladoztam, és vészterhessé vált az egész gondolat, hogy én és a Bloomsbury-kör egy légtérben. Irdatlan tempót diktáltat, naprakésznek kellett lenni az irodalmi élet, a képzőművészet minden apró szegletében, nem utolsó sorban éjszakákon át ébren maradva csak hallgatni és hallgatni a felvetéseket. Itt nem létezik magánélet. A magánéletedet a többiek életében kell keresned. Nem csoda, hogy Virginia sem volt képes önálló életet élni. Mellesleg borzasztóan nyomasztó lehet egy idegösszeomlás és elmeháborodás határán lévő fiatal hölgy hisztériái, cselszövései és számon nem kérhető jellemhibái között magánéletet élni. A napló-levél regény írójának, Virginia húgának, Vanessának sem sikerült ezt sokáig megoldani. Ezen felül a fent említett szoros kötelék egy langy-meleg hullám gyűrűzését vonja maga után. A baráti társaság élete semmiben sem hasonlítható egy mondjuk úgy, szokásos, hétköznapi ember piti kis mindennapjaihoz.
Akkor miért is érdemes elolvasni ezt a könyvet?
Mert hiteles. Habár a Vanessa és Virginia egy valós tényeken, levelezéseken alapuló fiktív történet, mégis Priya Parmar a lehető legalaposabban utána járt az eseményeknek. Az internet kattintásra kész világában egyetlen mozdulattal magunk elé varázsolhatjuk Duncan Grant festményeit vagy portréját, Vanessa Bell csendéleteit, Rober Fryt, Thoby Stehphent. De még a hírhedt esetet is, amikor Virginia Stephen, Duncan Grant és Adrian Stephen beöltöztek az Abesszínia császárnak és kíséretének, majd ellátogattak az angol haditengerészet Dreadnought nevű hajójára. Ez már nagyon hrabali volt. Az Őfelsége pincére jutott eszembe, ahol szintén az abesszin uralkodó tiszteletére rendezett hatalmas lakoma bemutatása a groteszkbe megy át. Tényleg nem lehet komolyan venni. Pedig, de. Kép is készült az 1910-es látogatásról. http://www.npg.org.uk/collections/search/portraitLarge/…
A képet elnézve, én is elhittem volna az egész történetet, hozzá számítva, hogy latin-görög-halandzsa nyelven bunga-bungáztak az „abesszin” látogatók.
Ahogy a szerző írja Vanessa valóban nem írt soha naplót, de a rengeteg fennmaradt levelezés, más naplójegyzetek, műalkotások no és fotográfiák segítségével csodálatosan feltárul előttünk a századforduló londoni szellemiségének egy darabkája, jól érzékeltetve azt a tradíciókkal szakítani próbáló új áramlat előretörését, amit legjobban a Robert Fry által rendezett 1910-es, londoni kiállítás mutat be. Vanessa sokkal jobban őrlődik a két világ között, bohémek és -no nem pillangók- hanem racionálisak (mondjuk) között. Ennek zseniális megjelenítő mozzanata, de tényleg csak egy sor, amikor Vanessa, gyermeke születése után először látogatót fogad, és az fut át a fején, hogy nem vett fel fűzőt.

Rendkívülien nagyra értékelem Priya Parmar munkáját, aki olvasmányossá, érdekessé tette számunkra, és nem kis munkával összekaparta a történet morzsáit. Én biztos belecsempésztem volna a naplóba fotókat a társaságról, a festményekről, eseményekről, Robert házáról, képeslapokat az utazásról.

>!
Pöfivonat P
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Életemben nem olvastam még egy darab Virginia Woolf könyvet sem, mégis rettenetesen kíváncsi voltam erre a regényre és én nem csalatkoztam egy szemernyit sem. Az elején megrémisztett a naplószerű forma és a rengeteg szereplő, de azon elég hamar túl lendültem és csak a történetre koncentráltam. Nagyon szép mondattokkal tűzdelt történelmi regény, amiben több szó esik Vanessáról, mint Virginiaról, de szerintem ez így volt tökéletes. Megszerettem mind a könyvet, mind Vanessát, Virginia pedig igazi különc személyesig a szememben. Olvasnom kell tőle. :)
Bővebben majd egy kicsit később.

>!
pieta4
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Érzékletes képet kaptam az akkori művészvilág gondolkodásmódjáról, életviteléről és viszonyairól. Jó választás volt az írónőtől ez a naplószerű, levelekkel teletűzdelt forma.
Egy csomó pozitív dolgot tudnék felsorolni a könyvvel kapcsolatosan, ennek ellenére nem dobtam tőle hátast. Azt mondanám rá, hogy korrekt.

>!
ritazsofia P
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Virginia Woolf nekem a megfejthetetlen, érdekes kategóriába tartozik. Még nem döntöttem el, hogy szeretem-e vagy sem, de kíváncsi vagyok rá, az biztos. Lassanként barátkozom vele.
A könyv elején zavart a sok megjegyzendő név, ki kinek a kicsodája, nem volt egyszerű lekövetni és emiatt nem is voltam túl lelkes, mikor újra és újra a kezembe vettem a könyvet. Aztán egyszer csak ez megszűnt és kezdett izgalmassá, letehetetlenné válni. Végül azzal a gondolattal fejeztem be, hogy ez jó volt! Nagyon színes, nyüzsgő képet alkotott az akkori életről és társaságról, betekintést nyújtott a nővérek legféltettebb titkaiba is, igényes, olvasmányos módon. Folytatom a barátkozást Virginiával :)

>!
Rekababa07 P
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Borzasztóan sajnálom, hogy ennyi ideig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, hiszen amikor megvettem, már tudtam, hogy 'ez jó lesz'.
Priya Parmar remek író, a könyv beszippant. Olvasás közben végig azt éreztem, mintha ott ülnék a Bloomsbury kör tagjai között, nevetve, cigarettázva, az élet nagy dolgait fejtegetve. Könnyed, üde és mindenképp érdemes elolvasni.
Persze, most jön a de…
Bár a történet Vanessa szemszögéből íródott, mégis olyan, mintha minden Virginiáról szólt volna, akinek eddig egyetlen regényét próbáltam elolvasni, de 3 hónapnyi szenvedés után inkább visszavittem a könyvtárba. Nos, ha bíztam is benne, hogy ez a kötet közelebb hozza majd hozzám, nagyon nagyot tévedtem. Borzasztó egy nő lehetett, de tényleg…
Önmagamat is nehéz természetűnek tartom, de azért még én is tudom, hogy vannak bizonyos határok, amiket nem lép az ember. Virginia viszont átgázol mindig mindenkin és mindenen, csak azért, hogy ő lehessen a középpontban.
Miközben már a könyv elején nyilvánvalóvá válik, hogy milyen rémes természete van, Vanessa mintha nem venne észre semmit a mesterkedéseiből. Én pedig csak ültem, és vertem a fejem a falba, hogy 'mégis miért vagy ennyire ostoba?'
Összességében azt gondolom, hogy remekül megírt, könnyed 'lányregény', ami tökéletes kikapcsolódást nyújt az olvasónak.

(És ha sikerülne utaznom az időben, az új teendő, ami felkerült a listámra, hogy mit tennék meg mindenképp, az, hogy adnék Virginiának két nagy pofont, hátha attól észhez tér.)

>!
Momóka P
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Én eddig szerettem Virginia Woolfot, de most, hogy olvastam ezt a regényt, kiráz tőle a hideg. Idegesítő, gyerekes, hjaj. Miért ez jut eszembe rögtön, mikor elvileg ez a kötet Vanessáról szól?
Vanessáról, aki próbál összetartani egy családot, aki igyekszik talpraesetten viselni a gondokat és fájdalmakat. Aztán annak rendje és módja szerint férjhez megy, és akkor már egy újabb családot próbál meg összetartani.
Nagyon izgalmas korkép ez a kötet, és bár a leírt érzések, és egyes történések is fikciók, a főbb események tényeken alapulnak. Érdekes olvasni, hogyan törnek meg hagyományokat, mennyire hajtja a karaktereket (valós személyeket) a tudásvágy, az előremozdulás reménye. Kicsit, mintha az irodalom és a festészet küzdene egymással, ahogy a szereplők a saját szenvedélyeiknek hódolnak, és próbálnak igazolást nyerni arról, hogy ezek fontos és értelmes dolgok.
Szerettem, mert az orrom előtt rajzolódott ki a nők önállósodása, hogyan váltak egyre szabadabbá, és ezt gondolom Vanessáról is, bármilyen is lett végül a házassága. De akkor is nagyobb szabadságban teltek a fiatal évei, mint másoknak, ráadásul a homoszexualitás témája is felmerül, és olyan kézenfekvően beszél róla a kötet, ahogy ma sem nagyon beszélünk róla.
Egy kibontakozó szabadabb világ képét mutatja ez a könyv egy olyan nő érzelmein keresztül, akibe egy összeszokott társaság fele csimpaszkodik. A kötetben Vanessa hullámzó, néha teljesen magabiztos, néhol elveszteni látszik önmagát, majd újra visszanyeri a számára fontos személyiségelemeit, és ettől rettentően hitelesnek tűnik számomra. Az életben pont ilyen hullámvölgyekkel találkozik az ember.
Egy dolog egy kissé zavart, de valójában ez nem az író hibája, sőt. A szereplők életvitele volt nagyon… kényelmes. Igen, kényelmes lehetett partikat adni, folyton utazgatni, hónapokra leköltözni a tengerre, elutazni külföldre. Ebben a kényelemben születtek új ötletek, és valójában csupán a szerelem és néhol a betegséget okoztak gondot. Kényelmesnek tűnt a gyereknevelés is, bár tény, hogy a leírtak alapján Vanessa jóval többet foglalkozott a gyerekeivel, mint az adott korban a tehetősebb réteg anyái. Ezekre nem kaptam magyarázatot, de miért is kellett volna, mikor elvileg Vanessa naplóját és a társaság levelezéseit olvastam, azaz az ő természetes közegükbe láttam bele? Mindenesetre finom betekintés volt ez, egy függöny ellibbentése, a tényleges terepszemle már privát kutatómunkát igényel, amit egyáltalán nem bánok.
Egy dolog viszont kifejezetten bántott, ez pedig a történet vége. Sokkal jobban örültem volna, ha tovább tart ez a kötet, ha a későbbi évekről is megtudok valamit, akár Virginia házasságáról, akár Vanessa kapcsolatairól. Sajnálom, hogy ott maradt abban, ahol. Tény, lezárásnak megfelelő volt, de a következő évei pont olyan izgalmasak – ha nem izgalmasabbak – voltak, mint amiket a könyvben élt át. Ezt sajnálom, és remélem, hogy esetleg lesz folytatás az elkövetkezendő évekről is. Az igazán jó lenne.
Végtére is szerettem ezt a könyvet, érzékletesen írja le, milyen bástyának lenni, és milyen, ha versengenek a szeretetedért. Mindezt úgy, hogy magadat egyáltalán nem látod erre méltónak, de legalábbis alig veszed észre.

>!
Vadbarack
Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Nagyon nehéz írnom erről a könyvről, mert olyan erősen van megírva, hogy még órákkal a regény befejezése után sem tudtam felocsúdni a meglepődöttségből. Mert miközben Priya Parmar írását olvastam, azt éreztem, hogy „igen, Vanessa biztosan ilyen érzésekkel élt”. Ha nem tudom, hogy ez nem Nessa valódi naplója, akkor simán elhittem volna, hogy ezeket a néhány helyen zavaros, ugyanakkor roppant szabadszellemű bejegyzéseket ő írta.
Mert bár minden regényét olvastam Virginia Woolf-nak, (most jönnek az esszék.) és az önéletrajzait is hamarosan mind kivégzem, mindig kíváncsi voltam, hogy milyen volt az imádott nővére, Nessa.
És most már mindent értek; tökéletesen értem, hogy Virginia miért szerette ennyire a testvérét, mert olvasás közben kicsit beleszerettem ebbe a csodás emberbe, aki ifjú, szerény hölgyként kezdte a naplóját, aztán a végére egy sokkal határozottabb, tiszteletreméltó asszonyként fejezte.
Ps: már látatlanban is gyűlöltem Clive Bell-t, de most már biztos: Hogyha én is a Bloomsbury tagja lettem volna, egész biztosan leütöm ezt a mocskot.

(Később bővebben kifejezem érzelmeimet a blogon.)


Népszerű idézetek

>!
Pöfivonat P

Virginiát az írás élteti. Amikor ír, tökéletesen céltudatosan cselekszik. Szertelenségének, szétszórtságának nyoma sincs ilyenkor. Az összpontosítás egészen addig kitart, míg az írás elkészül. Akkor aztán újra darabjaira hullik.

40. oldal (Alexandra, 2015)

>!
Amadea

A tengerparti életnek megvan a maga kiszámítható, ráérős ritmusa. Reggelenként festek, Virginia ír, Thoby olvas, Adrian pedig megszokott, titokzatos tevékenységeinek valamelyikét folytatja. Később pikét játszunk, közösen elköltjük kenyérből, szalámiból, sajtból, gyümölcsből és teából álló, egyszerű ebédünket. Délután újra festék, olvasás, írás, strandolás, fürdés, séta, újabb tea, újabb pikéjátszma.

74. oldal

>!
Amadea

Virginia, aki rájött, mit értékel Bell a legjobban Vanessában, mindent elkövetett, hogy tönkretegye a társalgást. Ő már csak ilyen. Ne érts félre: a gyönyörű Virginia ugyan tele van rosszindulattal, de nem akar rosszat. Egyszerűen ilyen alkat. Más erők mozgatják, mint bennünket. Fontos, hogy ezt megértsd, mert azt szeretném, ha kedvelnéd őt. Tulajdonképpen azt hiszem, feleségül kellene venned.
[Lytton Strachey Leonard Woolfnak]

87. oldal

>!
Amadea

– … Tea, pirítós, kellemes kandallótűz és francia regények… olyan csábító volt mindez, úgy szerettem volna ezek társaságában eltölteni a délutánt! Hirtelen felötlött bennem, ha összeházasodnánk, minden délutánom ilyen lenne, és mielőtt még meggondolhattam volna, már ki is mondtam…
– Megcsókoltad?
– Pfuj! – Lytton a kezébe temette arcát.
A csóknak még a gondolatától is irtózott. Szemmel láthatóan halálosan megdöbbent, mi több, felháborodott azon, hogy Virginia elfogadta az ajánlatát. Ezt igazán nem várta tőle. Őszintén szólva én sem.
– Mihelyst kimondtam, rádöbbentem, hogy én ízig-vérig buzeráns vagyok! Soha nem lennék képes elvenni egy nőt – jajdult fel. – Különösen nem egy olyat, mint Virginia!
– Megértelek.

256. oldal

>!
Amadea

– Ne aggódj, Nessa. Most nem szultánosdit játszottunk – heherészett Adrian.
– Nem? Hát akkor kik voltatok? – kérdeztem. Igyekeztem a humoros oldala felől nézni a dolgot.
– Abesszínia császára – vágta rá büszkén Adrian. – Tudor sürgönyözött a Külügyminisztériumból, bejelentette, hogy Abesszínia császára meglátogatja Őfelsége flottájának hajóját, a Dreadnoughtot. Szabályos szemlét tartottunk a hajón.
Jóságos ég! A Dreadnought nem csupán a legnagyobb és leghíresebb hajó Őfelsége hadiflottájában, de a kapitánya nem más, mint az unokatestvérünk, William Fisher.
– Nem volt semmi baj, Nessa! – csitított Adrian, amikor látta, mennyire megrémültem. – Anthony Buxton nagyszerűen alakította a császárt! Olyan… fenséges volt! Duncan és Ginia udvari elöljárók voltak, Guy Ridley-vel és Horace Cole-lal együtt. Egyébként az egész Cole ötlete volt. Én voltam a tolmács. Egyedül én nem voltam kisminkelve, viszont nagyrészt én beszéltem – dicsekedett Adrian, hátradőlve a székén.
– És miről beszéltél? – érdeklődtem. – Hiszen te nem tudsz…
– Szuahéliül, gondolom – vágott közbe Adrian. – Anthony és Guy többnyira csak azt mondogatták: »bunga, bunga«. Szabályos időközönként.
– És te mit válaszoltál a bunga-bungára? – kérdeztem elszörnyedve.
– Hát, visszabungáztam, természetesen – vágta rá Adrian. – Nessa, van még torta?
– Vergilius-idézeteket mormolt – vette át a szót Virginia. – Meg belekevert egy kis görögöt is. És teljességgel rémesen festett abban a rosszul szabott ruhában.
– Mint egy kereskedelmi utazó – bólintott Duncan. – De tényleg csodásan beszélt. Anthony Buxton, aki a császárt játszotta, vette a lapot, és Vergiliusszal válaszolt neki.
– A torta elfogyott, egyetek brióst. – Csengettem Maudért. – Latinul beszéltetek? – firtattam. Nem akartam, hogy Adrian eltérjen a tárgytól.
– Némi göröggel és némettel keverve, néha meg egyszerűen csak halandzsázott – mondta Duncan. – Azt hiszem, Lear A bagoly és a cicá-jából is szavalt, egy idő után latinra fordítva.
– A bagoly és a cica elmentek a tengerhez… bunga bunga! – harsogta Adrian.
– Irgalmas ég… – riadoztam.
– Tényleg nagyon jó volt, Nessa – nyugtatott meg Adrian. – Szerintem elég meggyőzően csináltuk.

280.-281. oldal

>!
Amadea

Továbbra is az jár az eszemben, hogy milyennek is tűnhetünk mi a külvilág számára. Egyáltalán, mit értek azon, hogy mi? Mi, a Stephen család, ez világos, de vajon létezik egy szélesebb értelemben vett mi is? Igen, azt hiszem. Nem mindennapi társaság. Igaz, ahhoz képest, hogy milyen öntudatosak vagyunk, Morgan az egyetlen, aki letett valamit az asztalra, olyasmit, ami a külvilág számára is említésre méltó. Minket, többieket, még mindig a lehetőség kölcsönzött fűtőanyaga hajt; még semmiféle nyomot sem hagytunk magunk után. Mégis, így együtt a jelentőség sós levegője leng körül bennünket. Mintha valami értékeset képviselnénk ebben a világban. Lehet, hogy az életstílusunk számít a nagy kísérletünknek? Szembemenni a társadalommal, megszabadulni a konvencióktól, a keresztnevünkön szólítani egymást, halogatni a házasságot, legyinteni a szabályokra, megválasztani a preferenciáinkat – ez lenne az a jelentős dolog, amit teszünk? Vagy netán Miss Warren-Cornish-nak van igaza, és valójában a legkevésbé sem számítunk?

107. oldal

1 hozzászólás
>!
pelika

Thoby egész délelőtt fel-alá járkált a házban. A kalapja miatt aggodalmaskodott, amit Adrian egyszerüen felkapott és magával vitt az útra.
– A kalapod széles ismertségre fog szert tenni – mondtam neki reggeli után. – Urbánus spanyol kalapok társaságában múlatja az időt, és barnára sülve, pöszén fog visszatérni Angliába.

31. oldal

>!
Vadbarack

Virginia hangulata mindig leolvasható arról, amilyen szögben a fejét tartja, és a kézmozdulatainak sebessége is árulkodó.

108

>!
Vadbarack

– A harmóniának annyi – mondta Lytton a karosszék kék damasztját húzkodva. – Én a mélybe zuhanok, ő odafent lebeg. Menthetetlen össze fogom törni magam a kemény földre huppanva, ami korántsem mulatságos dolog, tekintettel arra, hogy nincs senki, aki felemeljen, leporolja a ruháimat és vigasztalóan magához öleljen.
Nem feleltem semmit. Ugyan mit tudhatok én erről?

>!
Vadbarack

Drága Nessa!
A festményed megérkezett egy gyanús külsejű barna ládában.

(első mondat)


Hasonló könyvek címkék alapján

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó
E. M. Forster: Szoba kilátással
L. M. Montgomery: Anne családja körében
Lucy Strange: A fülemüleerdő titka
Balázs Sándor: Trézsi néni kosztosai
Jennifer Donnelly: Északi fény
Farkas Pál: A láthatatlan imám keze
Frans Eemil Sillanpää: Silja
Jaan Kross: Martens professzor elutazása
Balázs Sándor: Pozsonyi diákok