Gyerekkoromban felfoghatatlan volt, hogy a világ, a szüleink már a mi időnk előtt is léteztek, ők is voltak fiatalok. Az LGT tagjai pedig még náluk is öregebbek. Megvolt nekünk bakeliten a Loksi meg a Képzelt riport, rongyosra hallgattuk, lapozgattuk a lemezborítót, tudtuk a dalszövegeket. Apám első kocsijában, egy ’85-ös Wartburgban, még rádió sem volt, ezért ha utaztunk valahová, fejből nyomtuk az LGT-dalokat, aztán később már kazettáról. A tesómnak az Ő még csak tizennégy meg a Gyere, gyere ki a hegyoldalba volt a kedvence, nekem meg A Kicsi, a Nagy, az Arthur és az Indián, Ha a csend beszélni tudna, Álomarcú lány, Primadonna, Sziszifuszi blues, Kotta nélkül… hát, igazából meg sem tudom mondani; most megint hetek óta hallgatom őket, annyira megörültem, hogy lesz könyv. Amit persze az apámnak vettem, de önző módon előtte még jól elolvastam.
Nem tudnám megmondani, hogyan alakult volna az LGT-hez fűződő viszonyom, ha nem ez szól otthon. Bár apám állítása szerint volt ott Tátrai, Deep Purple, meg ki tudja, még mi, de ez ragadt rám (meg a Queen), olyannyira, hogy 2003-ban (16 évesen) már én akartam, hogy menjünk el a Szigetre, 2007-ben pedig már apám helyett egy barátnőmmel mentem. És azóta is bánom, hogy kihagytam az utolsót, bármennyire le voltam égve éppen akkor. Az én fejemben Presser, Somló, Karácsony, Solti volt a csapat, a Somlóba meg a Presserbe egy kicsit szerelmes is voltam, még szájharmonikázni is meg akartam tanulni. Aztán 2016 júliusában meghalt a Somló (E.P. után), azóta is rozsdás szög van a szívemben.
Fura módon Pressert sosem tudtam az LGT-től függetlenül kezelni. Láttam persze, hogy majd' minden évben szilveszteri koncertet ad, de sosem mentem el. Valahogy ódzkodtam az ilyen-olyan vendégektől, én azt a kőkemény rock&rollt vártam, amit megszoktam. Nem is nagyon ismertem a „saját” dalait. Mostanában viszont véletlenül belebotlok felvételekbe, és rá tudok csodálkozni, hogy hú, ez nagyon ott van, és amikor rányom a hangjára, basszus…
Nem igazán jártam utána a sztorinak, de úgy rémlik, felkérésre írta ezt a könyvet. Ahogy keserűen megjegyezte, ő az utolsó élő tag az eredeti felállásból. (Mindig ráncolom a szemöldökömet a kommenteken, mikor azon megy az okoskodás, hogy Karácsony és Solti nem elég jók stb.) A végeredmény elég posztmodern, de legalábbis eklektikus lett. Rengeteg relikvia, fénykép, dalszöveg, QR-kód került a könyvbe, és az egyes fejezetek szervező elve sem mindig világos; mindenesetre az megállapítható, hogy a kronológia fel sem merült. A betűtípusokkal, kiemelésekkel is játszottak, nekem ez sem volt egyértelmű, hogy melyik mit jelent, és azt sem tudom, hogy ebből mennyi a szerkesztő, és mennyi a szerző. Egy kicsit olyan, mintha valaki kötetbe foglalta volna a szocializmust. Nem egy regényt olvastam már a témában, de valahogy ezek a sztorik sokkal közelebb hozták, tényleg megelevenedett számomra az a világ, és kicsit sajnáltam is, hogy nem lehettem ott azokon a régi tabáni bulikon, valahogy úgy, ahogy ők is fájlalták, hogy lemaradtak Woodstockról.
Presser mindig is titokzatos fazonnak tűnt, a magánélete kicsit olyan volt, mint Columbo felesége, hogy senki nem tud róla semmit, és ez így is maradt, nem rántott le magáról semmiféle leplet. Annyi kiderült, hogy ő sem vetette meg a csajozást, pedig még azt is el tudtam volna képzelni, hogy annyira a művészetnek és a munkának él, hogy ilyesmivel nem foglalkozik, de megvillantotta azért az emberi oldalát. Kiderült, hogy igazi hedonista: szeret főzni, enni, fürdőzni. Meghökkentő mennyiségű fagyit és somlóit fogyasztott el mindenféle fogadások apropóján. És persze igazi megszállott, ha zenéről van szó: rengeteget ír a bálványairól, meg hogy mennyire odáig van egynémely hangszertől. Azt hiszem, bírnám.
Nem csak sztorizásból áll ez a könyv, az volt az összbenyomásom, hogy elég sok sérelmet halmozott fel pályafutása során, és nem az a típus, aki véka alá rejti a nemtetszését. Olyan ügyekről van szó, amikor cenzúrázták, betiltották, nem fizették ki, lenyúlták a dalát, megrágalmazták stb. Nagyon erős véleménye van a sajtó, a politika, a zenei élet működéséről, de amit értékesnek tart, azért maximálisan tud lelkesedni; nem felejti el megemlíteni, milyen nagy hatással volt rá Rúzsa Magdi, Oláh Ibolya, de az is kiderül, hogy szereti Esterházyt, Parti Nagyot, Erdős Virágot, Alföldi Róbertet, a jó színházat. Azt hiszem, a sok frappáns mondása közül az tetszett a legjobban, hogy csak 100%-on érdemes játszani. Legyen ez a végszó.
Egy baj van ezzel a könyvvel, hogy véget ér. Na, de jön a folytatás, meg lehet nyugodni, ringasd el magad.