Zuhanás ​a végkifejlet felé 6 csillagozás

Poszler György: Zuhanás a végkifejlet felé

A tavaly elhunyt nagy tanár és tudós, Poszler György utolsó írásait tartalmazza ez a kötet. Poszlernél az esszé nem csupán műfaj. Beszédmód. Világértelmezés. Védjegy. A létezés – a művészet és a história – keretezése. Utolsó mesteresszéiben, szellemi testamentumként Poszler múlt századunk nagy önismereti-történetfilozófiai kérdéseit vizsgálta a rá jellemző elegáns nyitottsággal és lényeglátó sűrűséggel: Tiszaeszlár példázatát, a második világháború magyar felelősségét és szülőföldje, Erdély szellemi-eszmei örökségét. A kötetet a Poszler Györggyel készített, a Literán megjelent életútinterjú és a jó barát, Sándor Iván búcsúírása zárja.

>!
Magvető, Budapest, 2016
204 oldal · ISBN: 9789631434774
>!
Magvető, Budapest, 2016
204 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434422

Most olvassa 1

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Poszler György: Zuhanás a végkifejlet felé

1944. október 15-én déli 12 óra 30 perckor a Rádióban felolvasták Horthy Miklós kormányzó proklamációját. A kormányzó egyúttal utasítást adott, hogy az 1. és a 2. hadsereghez juttassák el a harc beszüntetésre és a szovjet csapatokkal való kapcsolatfelvételre vonatkozó, a Rádióban is beolvasott hadparancsot.

A kiugrási kísérlet egy nap alatt csődöt mondott, a Magyarországot megszállva tartó náci Németország katonái – együttműködve a kollaboráns nyilas és egyéb nácibarát fegyveres erőkkel – elfoglaltak minden stratégiailag fontos pontot, és Horthyt is fogságba ejtették.

Mit írt a következő napi eseményeiről Poszler György?

"Persze [Horthy] kényszer hatására cselekszik. 15-én délelőtt a Gestapo tőrbe csalja és elrabolja Miklóst. Két korán meghalt leánya és szerencsétlenül járt idősebb fia után az egyetlen életben maradt gyermekét. Elrabolja és ismeretlen helyre hurcolja. Ő pedig itt marad feleségével, menyével és nagyon kicsi unokájával. Magára hagyottan. Szinte a „teremtés” egyetlen „veszteseként”. Csak Lakatos Géza van mellette. A jelentéktelen és hatalom nélkül maradt miniszterelnök. És Edmund Veesenmayer. A gátlástalan és következetesen követelődző náci helytartó. Így következik be az elkerülhetetlen átalakulás. A nagy hatalmú tengernagy és államfő elesett apává és nagyapává lesz. És így cselekszik. Ez emberileg természetesen érthető. Történelmileg természetesen nem. A kenderesi középbirtokos cselekedhet apaként és nagyapaként. A várbeli féldiktátor csak katonaként és kormányzóként. De hagyjuk ez akadozó, utólagos bölcselkedéseket. Apaként és nagyapaként fordul Veesenmayerhez. Tőle kér segítséget.

Nézem Veesenmayer képeit. Értelmiségi arc. Nem könyörtelen, de határozott. Csak a szája sarka görbül lefelé. Nem vigyorog. Ám mintha megvetné a körülötte lévő világot. Nem a becsület, hanem a hatalom jegyében cselekszik. Valószínűleg ismeri ezt a dilemmát, de most nem erről van szó. Ki beszél itt becsületről? Legfeljebb a szája sarka görbül jobban lefelé. Amikor hallja az öregembert. Hogy is szól Horthy emlékirata?"

„Azt mondtam tehát Veesenmayernek – látom, hogy Ön az államcsínyhez a törvényesség látszatát keresi. Adhatja-e becsületszavát, hogy fiam szabad lesz és hozzánk csatlakozhat, ha aláírom ezt a papirost?

Igenis, Főméltóságod – felelte Veesenmayer –, a becsületszavamat adom rá”.

Poszler György és vitéz Nagybányai Horthy Miklós őfőméltósága után ismét magamhoz ragadva a szót, közbevetném, hogyan is nézne ki ez az utolsó jelenet aktuális, a politikai korrektséggel leszámoló amerikai akciófilmként:

A színhely a Fehér Ház Ovális terme. A hullasápadt Hillary Clinton térden állva, sírva könyörög egy arab vagy mexikói vagy néger vagy kínai terroristának vagy ufónak, hogy hagyja a férjét, Bill Clintont életben! Odaadja érte az országát, elárulja nemzetét, csak a Bill maradjon életben! Igen, igen, ha kell még… spoiler, és ekkor beront a hős Donald Trump spoiler, és Colt típusú fegyverével lepuffantja az arab vagy mexikói vagy néger vagy kínai terroristát vagy ufót, és visszaállítja az amerikai nemzet nagyságát és becsületét.

Sajna, nekünk nincs ilyen akcióhősünk, nekünk meg kell elégednünk a kormányzó úr őfőméltóságával, neki kell szobrot állítanunk, utcát, teret elneveznünk róla, stb.*

Poszler György esszét írt A fehér ló kísértetei – Budapest „vörös rongyai” és Veesenmayer becsülete címmel**, amelyben lerántotta a leplet Horthy Miklósról – no persze nem szoboravatási szándékkal. Ha jól értelmezem Poszler György sorait, akkor ő Horthy Miklós őfőméltóságát egy becstelen és tökéletesen csődöt mondó politikusnak tartotta.
Csak az olvassa versemet,/ki ismer engem és szeret -írta József Attila, és ez most Poszler Györgyre is vonatkozik, hisz esszéjében csak mesél, egyetlen állítását sem igazolja forrásokkal. Ez egy ilyen műfaj, szükséges hozzá az esszéíró/mesélő korábban megszerzett hitele. Bár az sem mindig elegendő. Itt van például a következő eset:

1931-ben Mályusz Elemér, az igazán jóhírű történész, „középkorász”, felkérést kapott Horthytól, hogy írja meg az 1918/19-es októberi és tanácsköztársasági főszereplők emigrációs tevékenységét. Mályusz a felkérést elfogadta és Károlyitól kezdve Jászi Oszkáron át Kun Béláig, valamint a második vonal reprezentánsait is felvonultatva bemutatta, hogy ezek a „hazátlan bitangok” hogyan igyekeztek lejáratni hazájukat, a Horthy-Magyarországot. A cikkeket aztán összegyűjtve kiadták A vörös emigráció címmel.
Mályusz e könyve számos fórumon komolyan vehető történészi munkaként van feltüntetve, noha alapvetően egy egyszerű politikai pamflet. A történész szakma ezt a könyvét nem veszi komolyan, legfeljebb szörnyülködve olvassák.

Mi a különbség Mályusz Elemér és Poszler György között? Talán csak annyi, hogy Poszler vállaltan szubjektív. És akik ismerik őt, azok tudják, hogy „esztéta”, „irodalomtörténész”, aki Szerb Antalról és Lukács Györgyről írt sokat, tehát nem történész szakmabéli, ráadásul híresen liberális világnézetű – annak ellenére, hogy erdélyi származású. (Vannak ilyenek, ne tessék csodálkozni, nem minden erdélyi radikálisan nacionalista jobboldali.)

Poszler György 2015-ben meghalt, ez a kötet részben az emlékének a megőrzése céljából készült, és a Horthy esszén kívül tartalmaz még egy esszét a tiszaeszlári perről is, amelyben felvázolja, hogyan jutottunk el Tiszaeszlártól a Holokausztig.

Ami a kötetben a legjobban tetszett, az az erdélyi magyarság 20. századi történetével foglalkozó tanulmánya, Bizonytalan remények és tétova kedélyek címmel és Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről alcímmel. Nyolcvanhat oldal, eredetileg megjelent az erdélyi Korunk folyóirat 2015. szeptember, október, novemberi számaiban. A kötetben olvasható még egy interjú is, amely a Literában jelent meg, és Sándor Iván eredetileg a Jelenkorban olvasható búcsúztatója is.

* http://szegedma.hu/hir/szeged/2017/02/par-napra-visszak…
** http://www.kritikaonline.hu/kritika_13januar-februar_po…

>!
dacecc P
Poszler György: Zuhanás a végkifejlet felé

Poszler György esszéi remek olvasmánynak bizonyulnak, köszönhetően a személyes, egyedi stílus miatt, amiből végig árad annak a mérhetetlen tudásnak és bölcsességnek a fénye, aminek segítségével lejegyzésre kerültek. Érzékletes és egyedi a három írás: a rövid, velős, rendkívül pontos mondatok segítségével fejezi ki magát, hatalmas ismeretanyagot felhasználva.

A kötet három esszét tartalmaz: Az első (A fehér ló kísértetei) a Horthy rendszerről szól, eszmeisége térhódításának felsejlő lehetősége okán: „Meg kell írnom. Mert tudom: a múltra épül a jövő. De tudom, nem a múltból épül a jövő. Ha nem a múltra épül, gyökértelen kaland lehet. Ha a múltból épül, korszerűtlen kísérlet lehet. Persze mindez nem ilyen egyszerű. Mert van folytatható, feltámasztandó múlt. És van folytathatatlan, feltámaszthatatlan múlt. A »Horthy-rendszer« folytathatatlan, feltámaszthatatlan múlt.” 8.o.
A második a tiszaeszlári perről szól (Múltban rögződött történelem). amelyet traumaként értelmez a magyar társadalomban, s amely traumához visszazuhant a nemzet történelmének különböző, vészterhes időszakaiban.
A harmadik esszé pedig az erdélyi magyarság történetét dolgozza föl az első világháború végétől kezdve. Helyet kapott a kötetben egy 2014-es Litera.hu-s interjú és Sándor Iván búcsúja is a szerzőtől, mindkettő méltó kiegészítésként szolgál az irományokhoz. Erősen ajánlom elolvasásra, megéri.

A literás linkek:
http://www.litera.hu/hirek/poszler-gyorgy-kolozsvart-to…
http://www.litera.hu/hirek/poszler-gyorgy-meg-szeretnem…

>!
Mariann_Czenema P
Poszler György: Zuhanás a végkifejlet felé

Van, akinek a halálával a világ, a körülötte élők leszek kevesebbek, és ezt most úgy mondom, hogy Poszler Györgyről csak ezen a könyvön keresztül szereztem tudomást. De az esszéi, ezek a zseniális mikrovilágok olyan módon sugalmazták az egyénisége, személyisége erejét, végtelen tudását, hogy már az első mondatoktól fogva tartja olvasója képzeletét, figyelmét.
Nagyszerű tanár lehetett, lenyűgöző, káprázatos, ahogy tőmondataival hallgatósága elé varázsolta a nem is olyan régmúltat, megidézte imádott szülővárosát, Kolozsvárt.

A kötet mivel esszékből áll, nem könnyű olvasmány, még az amúgy novellához, magasröptű szépirodalomhoz, esetleg szakkönyvek nyelvezetéhez szokott olvasónak sem. Mégpedig két okból, és ezek közül az egyik stílusbeli, a másik érzelmi, értelmi akadály.
Egyfelől engem őszintén lenyűgözött a tőmondatos esszé stílus, ahogy Poszler tanár úr megfogalmazta mondanivalóit, mert magam a Szabó Magda féle úton haladok, leírásban, magyarázásban bővelkedő többszörös körmondatokban alkotok. Talán amióta írok, 2008 óta csak kétszer állt mellém úgy a Múzsa, hogy képessé váltam erre a másféle, de éppen úgy különleges, kikristályosodott gondolatmegosztásra, mint ami itt Poszler György egyéni hangvétele. Pedig szépen, briliánsak így is a mondatok, sőt lehet, hogy pont ettől hatnak jobban. Az egyszerű nagyszerű. Az igazság lehengerlő.

Valahogy így kell szeretni hazát, ahogy ő tette. Síron túlig.
(bővebben:
http://czenema.blogspot.hu/2016/10/poszler-gyorgy-zuhan… )


Népszerű idézetek

>!
vargarockzsolt P

…a létkérdés és a sorskérdés között lényeges a különbség. A sorskérdés zárt. Azt
sugallja, hogy valami ránk méretett, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. A létkérdés nyitott. Azt sejteti, hogy valami elé kerültünk, amit magunk is formálhatunk.

119. oldal, Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről

>!
vargarockzsolt P

a létkérdés és a sorskérdés között lényeges a különbség. A sorskérdés zárt. Azt sugallja, hogy valami ránk méretett, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. A létkérdés nyitott. Azt sejteti, hogy valami elé kerültünk, amit magunk is formálhatunk.
[…]
Bethlen Gábortól, a „nagy fejedelem”-től Lippa átadását követeli a Szultán. A teljesítés sorskérdés. Ami a fejedelemségre megváltoztathatatlanul ráméretett. Megtagadása végzetes hiba. Tehát a „nagy fejedelem”. Létkérdéssé alakítja a sorskérdést. Befolyásolhatóvá teszi a befolyásolhatatlant. Megostromolja Lippát, és átadja a Szultánnak. Vigyázzunk! Magyar vár. Magyarok védik magyar fegyverekkel. Magyarok ostromolják magyar fegyverekkel. És magyarok vére és halála árán átadja a töröknek. A megváltoztathatatlan sorskérdést megváltoztatható létkérdéssé tette. De magyar érdekek ellenére tette. Vagy hogy is van? Lippa megszerzéséért a Szultán tíz évre elengedi az adót. És a Nagyvezér rangjára emeli a fejedelmet. Semmi sem egyértelmű. Lippa törökké tétele veszteség. Nem vereség, csak veszteség. Az adó elengedése nyereség. Nem győzelem, csak nyereség. A sorskérdésből létkérdés lesz. De ennek veszteség az ára. Valami csupán bölcseleti eredményből, a sorskérdés létkérdéssé enyhüléséből lesz egy hatalmi veszteség és egy anyagi nyereség. Gazdagabb fejedelemség a török Lippa mellett. Mi ez? Értékesebb vagy értéktelenebb fejedelemség? Morálisan értéktelenebb? Praktikusan értékesebb? Létezik ilyen dilemma?

119-120. oldal, Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről.

>!
vargarockzsolt P

Hány „nem” kell Trianon tagadásához? Exkurzus Károlyi Mihályról

„…ha a párizsi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot. […] Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.”
Mondatok Károlyi Mihály szatmári beszédéből. Amit a nevezetes Székely Hadosztályhoz intézett. Meg kell állnom egy pillanatra. A „nem […] soha” gondolkodtat el. Erről lehet szó? Tegyünk oda még egy „nem” et. És akkor „nem, nem soha” lesz. A születő rend dacos tagadása Trianonra. Egy „nem” még az árulás része? Két „nem” már a feltámadás ígérete?
Mert hiszen Károlyi áruló. Az ő bűne az összeomlás. Meg persze Trianon.
Az a baj, hogy nem tudom, mit is árult el. A háborúba nem ő vitte az országot. A háborút nem ő vesztette el. A trianoni békét nem ő írta alá. Most már azt is tudjuk, a kommünnek nem adta át a hatalmat. Naivan nagyzoló beszédében még tiltakozott is a fenyegető béke ellen. Meg is fenyegette a győzteseket. Igaz, nem tudjuk, ő sem tudhatta, mivel szabadította volna fel az országot. És mi lett volna, ha nem írja alá – soha! – a békét. Nem tudjuk, nem tudta. De beszéde nem egy bűnös áruló, inkább egy kétségbeesett hazafi szava. Átvett egy szétesett országot, és nem tudott mit kezdeni vele. Nem volt tehetséges politikus. De ha az lett volna, sem tudhatta volna. Még fél esztendő sem adatott neki a magyar históriában. Ám azalatt kikiáltotta a köztársaságot. Megkísérelte megoldani a földkérdést. Próbálkozott a nemzetiségi dilemmákkal. Nem az ő bűne, hogy a köztársaságot elsöpörték. A fölkérdésben saját birtoka felosztásáig jutott. A nemzetiségi dilemmákhoz már késő volt. Megnyitott egy utat, ami a polgári demokráciához vezethetett. De senki sem ment, mehetett utána. Ráomlott egy elavult rendszer. Amit nem ő épített fel, és nem ő ásott alá. De bűnbaknak jó volt. Szobra törékeny alakját ingatag gótikus ívek alá állította. Most zúdították a nyakába. Bízom benne, hogy visszaállítható.

1 hozzászólás
>!
dacecc P

Morbid vízió egy díszfelvonulásról

Nehezen tudok szabadulni a gondolattól, mi lenne, ha emlékművet avatnék. Ahogy több helyen is teszik mostanság idehaza. Csak úgy magamnak. Íróasztal mellett. A számítógép előtt. Nem kétséges. Kell hozzá egy díszfelvonulás. Ezt vizionálom – gyötrelmes szórakozásként. Így valahogy.
A felvonulók előtt maga a kormányzó léptetne. Természetesen fehér lován. Tengernagyi egyenruhájában. Simán, feszesen, vasaltan. Ahogy éppen kihozták a tisztítóból. Néhány lépéssel mögötte maga a menet.
Somogyi és Bacsó vezetné a sort. A két meggyilkolt szerkesztő. Kissé puffadtan a fulladástól. Ahogy kihúzták őket a Dunából. Mögöttük a rendcsinálás (fehér terror?) áldozatai. Siófokról, Orgoványból és máshonnan, a Dél-Dunántúlról és az Alföldről (több százan). Vörös matrózok, direktóriumi tagok, forradalmi kiküldöttek, zsidó vegyesboltosok. Nem magyar állampolgárok, „hontalan” zsidók. Kamenyec-Podolszkijból. Mintegy tizenhat-húszezren. Akiket kitelepítettek Galíciába. Ahol kivégezték őket az SS-kommandók.
Kis kihagyás után, új szakaszként vánszorog a 2. magyar hadsereg, egyenesen a Don-kanyarból. Külön-külön a hídfőcsatákban és az áttöréskor elesettek. Ágyútűzben eltaláltak, tankoktól eltaposottak, havon megfagyottak, tábori csendőröktől kivégezettek, kórházban megcsonkítottak. Majdnem kétszázezren. Aztán kis kihagyás után újra több százezer vidéki zsidó. Deportáltak, elgázosítottak, agyonvertek, halálra dolgoztatottak.
Nagyon hosszú a sor. Nem is látom jól a végét.
Igen homályosan két csoport jövetelét sejtem. Az egyikben zsidók lehetnek. Hiszen sárga csillag van a ruhájukon. Férfiak, nők, gyerekek. Fiatalok és öregek is. Milyen furcsa. Kezükben nemzeti színű zászló. Hálás mosollyal lengetik a fehér ló lovasa felé. Csak félig értem. Talán a megmentett pesti zsidók vonulnak. Azóta sem fogom igazán fel. Miért mentette meg a pestieket, ha a vidékieket nem? Miért engedte meggyilkolni a vidékieket, ha a pestieket nem? Miért ünneplendő a pestiek megmentése? Miért nem kárhoztatandó a vidékiek sorsukra hagyása?
Aztán még látni vélek halott katonákat, sebesült leventéket, pincében rejtőzködő öregasszonyokat, pincéből előbújó vénembereket. Igen, a pesti ostrom áldozatai, testi-lelki nyomorékjai.
Mindezek hátterében a romba dőlt ország. Felrobbantott hidak, kiégett házak, lerombolt templomok. Mennek, és meghúzódnak a fehér ló lovasa mögött.
Vajon van innen visszaút? Vajon lehet ebből feltámadás?

18-19. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Hamvas Béla: Scientia sacra
Faludy György: Jegyzetek a kor margójára
Hamvas Béla: A babérligetkönyv / Hexakümion
Hamvas Béla: Eksztázis
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek
Gárdonyi Géza: Mai csodák
Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből
Lénárd Sándor: Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában
Hamvas Béla: A száz könyv
Hamvas Béla: A láthatatlan történet / Sziget