Hogyan ​öljük meg magunkat? 87% 26 csillagozás

[…] az ember az állandó rosszat is jobban el tudja viselni, mint a bizonytalanságot.

1. § Jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire.
Aki meghalási szándékáról beszél, az két hatást ér el ismerősei körében: Amíg él: »Csak jártatja a száját, úgyse meri megtenni!« Amikor meghalt: »De sokáig lamentált szegény, amíg rászánta magát!«
Halálunk mindenkinek legyen meglepetés; életünk frappáns zárópoénja.

„Az a felnőtt ember, aki el tudja viselni érzelmeinek ellentmondásosságát.”

Török Sándor írja valahol, hogy amikor megszületik egy ember, mennyi szeretettel, mosollyal veszik körül. És amikor meghal – megint mennyi érzelem, együttérzés, gyász keletkezik körülötte.
De a kettő között? Amíg él?
És így fejezi be:
„Emberek, irgalom.
Gyermek voltam és halott leszek. ”

7. § Öngyilkosságból csak jelesre szabad vizsgázni. Vagyis meg kell halni. Akit pótvizsgára utasítanak megmentés útján – az süllyedjen el röstelkedésében. Nem komoly ember. Az élők között van a helye.

A „Miért tetszik?” éppen olyan buta kérdés, mint a „Miért szeretsz?”. Az ember „csak” szeret nemegyszer ésszerű meggondolásai ellenére is. Régen rossz, ha az ember már pontosan tudja a miértjét is. Az ember leginkább konstatálja az érzelmeit, de változtatni nemigen tud rajtuk.

Jó életet kell teremteni az embereknek, nem jó halált.

Aki állandóan boldog, az a valóságban sohasem az, ha valaki mindenkit szeret, az senkit sem szeret igazán.

94. oldal A boldogság

Ebéd után összegyűltünk a busz mellett. Akkor azt mondja az egyik hollandus, a legmackósabb, a tolmácsnő-kaktusznak: – Én és a barátaim még itt szeretnénk maradni Weimarban. – Angolul beszélt. – Ha visszafelé jönnek Buchenwaldból, vegyenek fel minket. A kaktusz összeráncolta a szemöldökét. Ettől még szúrósabb lett. – Nem akarják megnézni a lágert? – Szeretnénk Weimarban maradni. – Nem akarják leróni a kegyeletüket ott ahol Ernst Thälmannt kivégezték? Ezt rossz néven vennék az elvtársak… Velünk kell jönniük. A férfi lágy arca megmerevedett. Kihúzta magát. Most látszott csak, hogy milyen nagydarab ember. Most látszott csak, hogy harminchárom éve nem mondták neki, hogy valami muszáj. Most látszott csak, hogy harminchárom éve nem mondták neki, hogy valamit nem lehet. Most látszott csak, hogy már benne van a korban. – Ide figyeljen! – mondta, és a hangja olyan volt, mint a kőrengeteg. – Én és a barátaim ezt a meghívást Buchenwaldba már megkaptuk – 1944-ben. Túléltük. A másodszori meghívást most visszautasítjuk. Akkor sajnos nem volt rá lehetőségünk. A halálos csendben hallani lehetett, ahogy a kaktusz tüskéi zizegve lepotyognak. Azt mondta halkan, majdnem alázatosan: – Kérem… Ahogy óhajtják. Visszafelé itt fogunk megállni… Akár a láz, úgy szökött bennem magasra a szégyen. Mert én elmentem volna akkor is, ha nem akarok. Csak nem teremtek ilyen kínos helyzetet! Mindig elmegyek, akkor is, ha nem akarok. Hiszen csak apróságról van szó. Majd ha zeng az ég, akkor hős leszek. De ez az ember szabad volt. Belülről volt szabad.

A gyerekek egy darabig többek között művészek is: festők és színészek, írók és muzsikusok, táncosok és építészek együtt és egyszerre – játszanak. Mintha rajtuk volna a görög antikvitás vagy a reneszánsz fénye. Még alkotják saját kultúrájukat. Később kialszik a fény és a legtöbben nézőkké, közönséggé romlanak. Ezen nem lehet változtatni. De hogy milyen közönség lesz belőlük – azért felelősek vagyunk.

178. oldal