Kit ​siratok? Mit siratok? 87% 79 csillagozás

Ez az első kötetem a szerzőtől, és teljesen másra számítottam. Azt hittem, elméleti fejtegetésekből fog állni, afféle szakkönyv lesz a gyász pszichológiájáról, ehelyett egy történetcsokrot kaptam, különböző emberek tollából, akik egyszerű szavakkal, minimális pszichologizálással elmesélik, hogy min mentek keresztül, úgy, ahogy az volt.
Én hajlamos vagyok túlmagyarázni a dolgokat, értelmet, összefüggéseket, ok-okozati viszonyokat keresni, talán mert csak így tudok továbblépni a válságból. Mítoszokat szövök a halálok, a veszteségek köré, úgy, hogy azok életem fontos sarokkövei válnak, és mindig szeretem úgy érezni, hogy valamit fejlődtem, valamit tanultam belőlük, több lettem általuk.

Ez a könyv megmutatja, hogy a gyász, a veszteség nem mindig lecke, nem azért történik, hogy az ember jellemfejlődésén lendítsen, persze, ha megteszi, az mindenképpen jó, hiszen ki ne akarna pozitív mérleggel felállni a padlóról. De a gyász, a veszteség nem azzal történik, akinek épp szüksége van rá, hanem csak megtörténik, akárhogyan is éled az életed.

És arra sincs recept, hogy mi fáj, hogy ha neked meghaltak a szüleid és a férjed, de mégis a kutyád halála fáj a legjobban (ilyen történet is van a könyvben), akkor az fáj és kész. Ha te a szülőházad elvesztését éled meg életed legnagyobb veszteségeként, akkor nincs okod magyarázkodni. Az fáj, ami fájni akar, és ezt el kell fogadni, nem szabad elnyomni, nem lehet úgy tenni, mintha nem fájna, mert a fájdalom nem átverhető, a fájdalommal nem szabad küzdeni, csak hagyni kell, hogy átmosson, majd pedig csituljon, mert ahogy azt is a fájdalom dönti el, hogy mikor jön, azt is ő fogja eldönteni, hogy mikor múlik, és akkor pedig nem szabad marasztalni.

Az ember élete visszavonhatatlanul megváltozik, amikor veszteség éri. S ahogy az örömöt, úgy a bánatot, szerettünk halálát is, mindenki másképp, különböző szinten és erősséggel éli meg, mindenkinél más útja van a fájdalomnak, a tehetetlen sodródásnak, a mindennapi harcoknak, az elfogadhatatlannal való szembenézésnek.
A könyv veszteséggyűjtemény. Őszinte, személyes vallomások halálról, bánatról, lelki csatákról, űrről, pótolhatatlanságról és magányról.
A gyász a legnagyobb tanítómester. Megtanítja az embert arra, hogy mély fájdalmában teljesen egyedül marad, ez egy egyszemélyes belső harc. Elveszíteni valakit, akit szerettünk, a legfájdalmasabb, ami valaha történhet velünk. Arra is rámutat, hogy a környezet legtöbb esetben mennyire nem tud, nem képes, nem akar a fájdalomról tudni, a gyászban lévőkkel egy úton haladni.
Sokszor félbehagytam az olvasást. Nehéz volt a végére érni. Amikor az ember nagy fájdalmát éli, mások veszteségét talán sokkal mélyebben át tudja érezni. Igazából akkor érzi és érti meg, mennyire vigasztalhatatlanok mások is, akiket veszteség ért.

Pár éve több Polcz Alaine-könyvet elolvastam, és akkor már a kezembe került ez is, de éppen csak beleolvastam. A halál témája elriasztott, inkább félretettem, most a kihívás miatt olvastam végig. Nemcsak a halálról szól egyébként, más veszteségtörténetek is szerepelnek benne (pl. válás), de a leghangsúlyosabb téma a halál. Ezt a könyvet nem Polcz Alaine írta, ő csak válogató, szerkesztő. Visszaemlékezések, egy interjú és rövidebb írások találhatók benne. Emiatt egy kicsit eklektikus is. Kicsit úgy érzem, hogy volt ez a témaötlet, és ahhoz gereblyézett össze különböző, talán már részben meglevő anyagokat. Ettől még érdemes elolvasni. Rám a legnagyobb hatást Ágnes története tette, aki arról ír, hogyan vesztette el egymás után a szüleit. Ahogyan ezt leírja, az tényleg nagyon megrázó, erős hatású emlékezés lett.

Szinte egyhuzamban olvastam el a könyvet, mert nem tudtam szabadulni tőle. A különböző történetek nagyon szépen megmutatják, hogy bármit és bárhogyan lehet gyászolni. Mindenkinek mást jelent a veszteség, mindenkinek máshogy fáj, mindenki máshogy dolgozza fel. Ez pedig egy nagyon fontos üzenet: nincsenek szabályok, mindenkinek azt, és úgy kell megélnie, ahogy neki az a legjobb. A gyászolóval pedig akkor tesszük a legjobbat, ha nem ítélkezünk, hanem elfogadjuk az érzéseit és a viselkedését. Akkor is, ha neki a társállata halála jobban fáj, mint a szüleié. Akkor is, ha a legnagyobb vesztesége a szülőháza. Akkor is, ha látványosan szenved, és akkor is, ha elbújik a világ elől. Nincs jó vagy rossz útja a folyamatnak, csak a gyász van.

Gyászolni sokféleképpen lehet. Mindenkinek más fáj a legjobban: ember, állat, valamilyen fontos tárgy akár csak jelképes elvesztése is hatalmas viharokat kavarhat a lelkében. Az ilyen érzések megértésében segít ez a könyv. A sokszor nyomasztó élmények leírása és átadása segíthet veszteségünk feldolgozásában. Mert gyakran eshetünk abba a hibába; mi már el is felejtettük a régi eseményeket, de elég egy szó, egy illat vagy bármi, s a sebek újra felszakadnak. Meg kell tanulni együtt élni a gyásszal, fájdalommal.
Inkább támpontokat adott a könyv, mintsem megoldásokat. A kiutat saját magunknak kell megtalálnunk.
„A bánat egészen kis törés. A gyász pedig olyan formája a bánatnak, amely tulajdonképpen szerető kötés. Eltarthat a túlélő haláláig."Egyre többet tűnődöm ezen. Úgy érzem, jó hasonlat, amire rájöttem: A seb begyógyul, de heg marad. Már nem fáj, de amíg élek, megmarad." – zárja Polcz Alaine a könyvét.

Polcz Alaine által összegyűjtött visszaemlékezések, amelyekben különböző emberek beszélnek a gyász különböző formáiról: szülők elvesztése, házasság vagy apaság elvesztése, házikedvenc elvesztése, gyász a gyerek szempontjából. Érdekes történetek, bár természetükből adódóan szomorúak, néha bizony csípett is kicsit a szemem, amíg olvastam. Mert mindenkit ért már veszteség, mindenki néhányszor az élete során szembesül a halállal – és a moder ember sajnos elvesztette azt a képességét, ami a kevésbé civilizált népeknek még megvan, hogy az élet természetes velejárójaként tudja kezelni a halált és a halottat. Tanulságos is volt, mert számomra a sok kis történetmorzsa egy nagyon fontos üzenetet adott át: nem szabad elfojtani a gyászt, meg kell élni, át kell élni akkor, amikor ideje van, és végül túl kell élni.
Ajánlom azoknak, akiket veszteség ért valamilyen formában, már csak azért is, mert az őszintén leírt történetek azt éreztetik, hogy nem vagyunk egyedül. Más is volt már hasonló helyzetben, más is birkózott már a reménytelen szomorúsággal. Hogy nem szégyen az.
De azért azok, akik csak most kezdenek ismerkedni Polcz Alaine műveivel, talán inkább ne ezzel kezdjék.

Első könyvem a szerzőtől, és a témáról is.
Bevallom, idegenkedtem a gondolattól, hogy önkéntesen merüljek bele a haldoklás, a halál és a gyász szentháromságába.
Azt hittem, hogy egy fejezetnél többet képtelen leszek elolvasni. Erre mi történt? Faltam minden sorát.
Nagyon tetszett, hogy a könyv nem egy szemszögből közelíti meg a témát, hanem több „vendég szerző” történetét, történeteit ismerhetjük meg. Polcz Alaine csak a könyv végén tárulkozik fel.
Fontos, hogy Polcz Alaine sokféle gyászt mutat be a könyvében. Van, aki a szerelmet gyászolja, más a házasságát vagy az otthonát.
A gyászmunka hasonló, nem lehet rangsorolni a különböző veszteségeket.

Szerencsére nekem eddig kevés közvetlen tapasztalatom volt a halállal, így nem is érintett meg annyira mélyen Polcz Alaine ezen műve.
Számomra legkatartikusabb élményt a 40 éves apa válásának története okozott. Azzal viszont mélyen egyet tudtam érezni.

Pár fontos idézetet azért elraktároztam magamnak:
„A halál megméri az ember kapcsolatait. Könyörtelenül kiderül, ki mennyit bír.”
„A válás a második legnagyobb stresszhelyzet a halál után. Ugyanúgy a társ elvesztése, mint a halálban. Csak éppen nem tudunk kimenni a temetőbe a sírhoz. Lehet, hogy rosszabb is így…van ennek az egésznek más konklúziója is, hogy aki ilyen helyzetben van, annak a vállveregetés, hogy majd az idő segít, gyógyít, nem jó. Idegesítő.”

Hát ez kemény könyv volt. Az ember azt gondolná, hogy a gyászmunka csak embertárs elvesztésekor zajlik. Pedig nem: kezdve az állatokkal, a felbomló kapcsolaton át a szülőházig, sok mindent gyászolhatunk. Az nem új számomra, hogy az állatok is gyászolnak. Végül is ők is érző lények.
A könyv legfájdalmasabb, és legjobban szívszorító része Ági története volt, az, ahogy egymás után elveszítette szüleit. Ápolónőként nagyon rossz volt olvasni a kórházi sorok azon részeit, amikor érzéketlen volt a személyzet. Mikor ilyeneket olvasok/hallok bárhol, akkor elszégyellem magam. Azt gondolom, az ilyesmit nem lehet a fáradtság, fásultság, nem megbecsültség vagy a kevés fizetés számlájára írni. Aki a betegek gyógyítására, ápolására esküdött, az tegye ezt mindig, minden körülményben odaadással, szeretettel, s legfőképpen empátiával. Így már a történet elején összefacsarodott a szívem, aztán ez csak fokozódott. Szomorúsága ellenére, ez a történet (legalábbis az édesapa elvesztése) szép is volt. Ági megadta édesapjának a végtisztességet, hogy nyugodtan, szeretetben, emberi mivoltában megmaradva távozhasson. Amikor ezen része a komplett történetnek véget ért, szünetet kellett tartanom és mással foglaltam el magam – habár lett volna időm tovább olvasni. Egyszerűen annyira túlcsordultam érzelmileg, és annyira fájt nekem is… Ilyet olvasva az embernek eszébe jutnak saját szülei, akik felett bizony eljár az idő. Nem is akarok erre gondolni! Az édesanya elengedése, szavakkal való biztatása, hogy elmehet, szintén nagyon fájdalmas, és elérzékenyítő pont volt a történetben. Ági előtt le a kalappal! Ezt nem mindenki tudja így végigcsinálni. Elengedni Valakit, akit mindennél jobban szeretünk… elfogadni, hogy Neki ez a legjobb… nehéz, nagyon nehéz…
A házasságát, és valahol az apaságot gyászoló férfi történetén kiakadtam. Nagyon sajnáltam az urat, de kicsit hibásnak is éreztem. Amiket ő megengedett a kedves párjának, az túlzás volt. Eltartotta, egyedül, két kezével építgette az otthonukat, s még a házimunkát is ő végezte. Míg a kedves csak úgy elvolt, ide járt-oda járt. S a válás után is kitartotta egy darabig. Na nem!! A szóban forgó nőt pedig… Inkább nem írok semmit, és legfőképpen nem ítélkezem!
Az ember sok mindent/mindenkit sirathat. Nem vagyunk egyformák. Valakit egy pinty elvesztése is mélybe húz, van akit idős hozzátartozójának elvesztése sem visel meg, mert az élet rendjének tartja. Egy valami biztos, annál nagyobb fájdalom szerintem nem érhet emberi lényt, mint amikor a gyermekét (még gyermekként) veszíti el. De végül túléli a mérhetetlen fájdalmat, mert túl kell élnie.

Az elmúlt kicsit több, mint 3 évben halt meg a két nagymamám. Nagyon jó volt olvasni ezt a könyvet, sok mindent megmagyarázott.