Két ​utazás Erdélyben 88% 33 csillagozás

Időutazás volt nekem ez a regény, ahogy bizonyos szempontból Polcz Alaine-nek is a két megtett erdélyi út. Madeleine-süteményként hatott, emlékeket, hangulatokat, ízeket és illatokat idézett. Tömény nosztalgia – és nem tehetsz ellene semmit. Pedig Polcz nem játszik rá erre, és ő maga nem esik bele ebbe a csapdába. Rendkívül bölcsen és tárgyilagosan számol be a két látogatásról, olyan közvetlenséggel és mesélni tudással, amely azonnal utazótársává avanzsálja az olvasót.
Vízakna, Kolozsvár, Kalotaszeg a nyolcvanas években – egy minden apró rezdülésre, minden kis részletre figyelő, értő és érző tekintet kalauzol minket. Bekukkantunk egyes emberek, családok mindennapjaiba, az ahogy lehet nyomorába, a kiszolgáltatottság, a nélkülözések és a kis semmiségekkel való kényszerű megelégedés világába. Aztán ugyanebbe egy kicsit tágabb nézőpontból, a vidék egyre fogyó, nyelvében is egyre jobban elkopó és megfakuló magyarságának életébe. Düledező, romos házak, kultúrházak, iskolák, templomok, életek. Lehangoló és elkeserítő az összkép.
Polcz Alaine-nek mégis sikerül a látszólag (?) negatív mérleget egyensúlyba hoznia. A segíteni vágyó és fáradságot nem ismerő látogató segíteni vágyó és fáradságot nem ismerő vendéglátókra lel, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszélnek. Megismerkedik a semmiből is adni tudás gesztusaival, a találkozás őszinte örömével, egy olyan szolidaritással és segítőkészséggel, amely ma már lassan emlékké válik.
Polcz nemcsak gyermek- és ifjúkora helyszíneit járja be, nemcsak valaha élő múltat és pusztuló jelent vet össze, nemcsak a múló idővel szembesül megdöbbenve lépten-nyomon, hanem emberi tájakra is ellátogat. Olyan tájakra, ahol összemosódnak a nyelvek, illékony a nemzeti identitás, de ahol a lényeges dolgok közösek. Közösek a megoldandó problémák, az átélt apró örömök. Az egymásrautaltság olyan kohéziót teremt, amelytől a kívülről jövő gazdagabbnak és emberibbnek – teljesebbnek, egészebbnek, tisztábbnak – érzi azt az életet, amelyet a regnáló hatalom minden erőfeszítésével szegénységben és az emberitől egyre nagyobb kifosztottságban szeretne tartani. Gazdagabbnak a gulyáskommunizmusnál, a biztonság, a tisztaság, a rend országánál.
A két utazás története így válik belső utazássá is. A rádöbbenések és rácsodálkozások, a felismerések és elfogadások útjává. A megértés útjává. Az elbeszélő nemcsak az idővel, az elmúlással találkozik, hanem a ma valóságával, többek közt azzal a természetességgel is, ahogy a helyiek sorsukat fogadják. Ahogy a körülményekhez alkalmazkodva élhetővé próbálják tenni az életet. Ahogy a csomagokkal érkező látogató kiüresedett batyuit feltöltik – egy kis giccstárgy, egy szívből főzött ebéd, egy büszkén megmutatott, összkomfortosnak véletlenül sem nevezhető panellakás, egy ölelés, egy történet, egy emlék, egy jó szó, legyen az magyar vagy román. Az elbeszélővel együtt lassan kezdünk ezt-azt megérteni. Ezért jó ez a könyv.

Aki a Havasokra, a Gyilkos-tóra vagy a Vidám temetőre számít, az csalódni fog, ez itt nem ékes tájleírás, hanem a Ceausescu-diktatúra alatt szegénységbe taszított, jegyrendszerrel küszködő, besúgóktól rettegő Erdély a nyolcvanas években. Mégsincs egyetlen szereplő sem, aki ne ajánlaná fel azonnal szegényes ételét, szerény hajlékát a Magyarországról látogatóba érkező távoli rokonnak. Szívfájdítóan nehéz életkörülmények és életkilátások az egyik oldalon, a másikon pedig ajándékcsomagok és fáradhatatlan segíteni akarás. Kalotaszeg környékén aztán mégis felragyog egy rövid időre a régi Erdély fénye, a gyönyörű népművészet és a továbbélő népi hagyományok.
Mindez a Polcz Alaine-től már megszokott módon elbeszélve, mintha csak itt ülne velünk szemben és mesélne, néha elkalandozva, néha elveszve a részletekben, de mindig példát mutatva együttérzésből és emberségből.

Polcz Alainet olvasni gyógyír, lelassulok, élvezem az emberekről szóló hiteles meséit. Igaz értéket, emberséget találok soraiban, ami manapság oly ritka. Ebben a könyvében két utazását írta le, amikor Vízaknára és Kolozsvárra utazott. Láttam magam előtt az erdélyi rokonokat, ismerősöket, szegényen megtörten, de szeretettel, odaadással fogadva a vendéget. Láttam magam előtt a diktatúra áldozatait, románt , magyart egyaránt, és láttam magam 1984-ben Kolozsváron, Kalotaszegen, Korondom, mint fiatal középiskolást, aki nem érti miért ide jöttek kirándulni, de tudta, hogy megfogta a táj szépsége és az emberek kedvessége.

Bármit írhat, írt én őszintén befogadom.
Bármit írt a építette a lelkemet az életemet.
Még az asszony a fronton is. Túlélni tanított. Mindent.
„Az ember áthidalja a saját félelmét, ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben.”
Úgy vagyok én ővele, hogy a szokottnál is lassabban olvasom a sorait. Mert …hallom a hangját. A mély, tiszta, jól érthető szavait. Nekem mondja.
Mindent olvastam tőle. Mindent elfogadok tőle.
Szép volt, bölcsen szerette az embereket. És Miklóst. És saját magát. Pedig az néha oly' nehéz. Igazabb akart lenni mindig.
Találkozásom is volt vele. Ült egy nagy fotelben, sokan hallgattuk. Láttuk őt, az életét, a mindig plusz egy terítékkel megterített asztalát. Valakit várt…Őáltala még pályát is módosítanék talán. Tanatológus (is) volt. Halálkutató. Ki mer ilyen „bátor” lenni?
Most ismét Erdélyben jártam vele.
„Szebenen át mentünk Vízaknára…” (első mondat)

Mivel ez a sokadik Polcz Alaine könyvem, persze elfogult vagyok vele, és még Erdély is a szívem csücske, ezért főleg ennek szól az öt csillag:) Tehát inkább azoknak ajánlanám a könyvet, akik hasonlóan vannak ezzel, semmiképp nem kezdésnek. Szerencsére ezt a hihetetlen szegénységet, amiről itt olvastam én már nem tapasztaltam erdélyi nyaralásaimkor, viszont a szívből jövő vendégszeretet jólesően ismerős volt. Emberileg mindenképp a kedvenc íróim közt tartom számon, ez most csak tovább erősödött, ezért érdekelt minden apró részlet, amit megtudtam P. A. életéről. Talán a legszebb, meghatóbb rész számomra az volt, amikor fiatalsága színhelyére, Kidébe kalauzolt, a legérdekesebb meg a hagyományok, népszokások ismertetése, pláne Kalotaszeg környékén. Az viszont teljesen új információ volt, hogy Polcz Ibolyaként ismerték, és szerették barátai.

Erdély nekem az örök plátói szerelem. Bár abból a szempontból nem plátói, hogy sok idő után 2005-ben végül sikerült eljutnom és sokszor, a könyvben is szereplő (akár csak említés szintjén) helyszínt személyesen is meglátogattam.
Még emlékeimben élnek a rendszerváltás előtti utolsó évtized keleti blokk országai, akkor volt szerencsém sokba eljutni, a forradalmi Románia, azonban ezek közül kimaradt, mégis emlékszem az illatokra, a hangulatra az érzésekre és mindenre abból amit Polcz Alaine a két utazásában leír.
A doktornő annyira szépen, mélybe hatóan, olykor humorosan, olykor viszont fájdalmasan ír az „otthoni élményeiről”. A vízaknai utazás egyfajta búcsú a hazaiaktól, elbúcsúzás a még élőktől és búcsú az elhunytaktól. Kétszer is elhangzik, hogy mi már nem találkozunk az életben. Míg a kolozsvári egy társadalmi-politikai útleírás.

Nagyon mélyen megérintett.

A cím picit megtévesztő, hiszen egyetlen utazásról van szó, először Vízaknát érintik, aztán Kolozsvárt. Furcsa és végtelenül kényelmetlen és szomorú érzés volt ezt olvasni erdélyiként. Pedig nekem még vannak emléktöredékeim ebből a korszakból, vagy talán inkább a posztkommunista évekből, de mindenesetre élénken emlékszem rá, mekkora örömet jelentett a Magyarból érkezett ajándékcsomag, a banán, a narancs, a gyümölcsös joghurt, a piros műanyag borítós sajt, a Parti vajkrém, a Sport szelet és társai, a Lottó, a Bohóc, a Kapucíner, a Pez, és a Polcz Alaine által is említett rágógumi – csupa ínyencség, amit nem lehetett kapni.
Mégis idegen és abszurd volt az a világ, az a Kolozsvár, ami megjelent előttem a könyv lapjai által: a szegénység, a félelem, a létbizonytalanság, a tudat, hogy állandóan figyelnek.
Mégis picit bántott az a sajnálkozó nosztalgia, ami a sorok közül kicsengett, ezért csak négy csillag.
Érdekes, hogy itt is megjelenik az a gyakran visszatérő elem az erről a korról szóló könyvekben, vagy akár csak az idősebbek visszaemlékezéseiben, hogy a sok nyomor ellenére, vagy talán éppen amiatt nagyobb volt a szolidaritás az emberek között.

Polcz Alaine-nel is már többször utazhattam a könyvei segítségével virtuálisan Erdélyben. Mint mindig a hétköznapi valóságot mutatja meg, egyszerűen, közvetlen szeretettel. A Két utazás Erdélyben viszont tele van fájdalommal, szomorúsággal. Lepusztult házak, otthonok, kisemmizett életek, elhanyagolt környezet. Az emberek azonban nem változtak, ugyanaz a találkozás miatti öröm, segítőkészség, figyelem. Kapaszkodóra van szükségünk, a múlt tiszteletére, megbecsülésére, a szokások, népművészet megőrzésére. Polcz Alaine nem használ dagályos mondatokat, nagy szavakat, az apró részletek leírásából ismerhetjük meg az egészet.

Polcz Alaine minden írása nagyon tetszik. Ez különösen, mivel a „régi szép időket” idézi, amelyeket nagyon sokan elfelejtettek. Elbeszélésmódja hiteles, egyszerű és egyben nagyon kedves is. Sugárzik belőle az emberek iránti szeretete .Szinte magam előtt látom az erdélyi embereket, rokonokat és barátokat, románokat és magyarokat, akik egyaránt szenvedtek a diktatúra éveiben.

Tetszett a könyv a múlt rendszer emlékei, de a sok szereplőt nem mindig tudtam követni.