Ideje ​az öregségnek 94% 68 csillagozás

Még mielőtt akár az első mondatát is elolvasnám bármely, éppen sorra kerülő írásának, előre örülök a sok boldog és önfeledt órának, amit Vele tölthetek.

Mert igen, akár egy kávéház asztalánál is ülhetnénk, miközben Polcz Alaine a tőle megszokott végtelen őszinteséggel, nemes egyszerűséggel mesélve mutat fityiszt az idő múlásának, az öregedésnek, a haldoklásnak és a halálnak. Nem bagatellizálja, hanem szembenéz velük, kineveti őket. És nem azért, mert tanatológusként ez „elvárható” tőle és érthető, szerintem pont fordítva, éppen ezért vált tanatológussá, a hospice – mozgalom és gondozás hazai megalapítójává, mert az elmúlást, a halált az élet részeként kezelte mindig is.

Ebben a könyvében több, hosszabb – rövidebb írása szerepel a témában. Munkája, valamint saját betegsége során megélt pillanatait, tapasztalatait osztja meg, miközben árad belőle az ember- és életszeretet, életigenlés, őszinteség és természetesség, ahogyan az emberi lét és elmúlás törvényszerűségét szemléli.

„Azt szoktam mondani, amit gondolok. Mindig csak azt, amiben hiszek. Ez egyszerűsíti az életet.” (337.oldal)

Hálás vagyok minden mondatáért, gondolatáért, érzéséért, amit csak megoszt velünk, olvashatunk tőle. És nagyon hálás vagyok a hospice-ért! Nagyszerű asszony, nagyszerű ember volt.

Polcz Alaine a szívemhez nagyon közel álló író, pszichológus, tanatológus. Mindig élmény tőle olvasni, a saját öregedésével, a saját élete alkonyával kapcsolatos gondolatai pedig egészen megindítóak. Gyönyörű könyv, Polcz Alaine gyönyörű ember.

Ehhez a könyvhöz valóban meg kell öregedni, legalábbis az időskor ösvényére lépni. Ahhoz, hogy az olvasáskor megértsük azt a sok – sok fájdalmat, gyötrelmet, örömet és keserűséget, amelyet Polcz Alaine átérzett az íráskor.
A műfaját nem tudom egyértelműen meghatározni : memoárkötet, emlékidéző, létösszegző, halálűző és halálváró egyszerre. Egy évvel a földi léttől való elköszönése előtt írta, diktálta ezt a kötetet. Hogy mennyit szenvedett fizikailag, lelkileg, az kitetszik a könyvből. Tele van vallomás – szerű, őszinte, tiszta gondolatokkal, mondatokkal. A tanatológus szakember puritán vallomása : „ akasztják a hóhért.”
Ő, aki sok éven át tudományos alapon foglalkozott a gyászmunkával, a vigasztalással, élete vége felé maga sem tud mit kezdeni a ténnyel : el kell mennie erről a földről.
Szívfájdító erővel küzd benne az élet szeretete, hisz annyi dolga van még ! S a megváltó, szenvedésektől, fájdalmaktól szabadító halál elfogadása, bölcs belenyugvással.
De hogy lehet „elfogadnunk”, elfogadnia a halált az embernek , aki a teremtésétől kezdve az életre van hangolva? Felfoghatatlan, nehéz, erőt meghaladó küzdelem ez.
Erről szól Polcz Alaine megrendítő, megejtő, vallomásos, szép munkája.

Ezt a kötetet nagyon sok embernek el kellene olvasni.
Azoknak akiknek már közeleg az elmúlás, és azoknak is, akiknek ott van a családban egy idős ember, és meg szeretnék érteni mit érez.
Az írónő munkája, valamint saját betegsége során megélt tapasztalatait osztja meg, nem nyomasztóan, ilyen az élet.

Nem tudom, hogy megfelelő könyvet választottam-e Polcz Alaine-nel való ismerkedésnek, mert nincs összehasonlítási alapom. Biztos van oka, hogy ezzel kellett kezdenem.
Mondhatnám, hogy ez nagyon jó volt, de nem volt az. Azért nem, mert tudom, hogy nincs ott ott minden család polcán, nincs ott minden kézben, és főleg ott és akkor, amikor szükség lenne rá. Mert erre a könyvre nagy-nagy szükség van. (Egy ideig elgondolkodtam azon, hogy majd ezt a könyvet ajándékozom mindenkinek, akinek könyvet kívánok ajándékozni, de lennének olyanok, akik nem értenék meg, hogy ezt most miért? )
Naplórészletek gyűjteménye. Nincs összefüggő történet, nem regény. Najó ezt biztos mindenki tudja. Mégis az egyes bejegyzések mögött majdnem összeáll az egész élet. Szenvedéssel, örömmel, fájdalommal, munkával és szeretettel teli élet. Főleg szeretettel teli. De mégcsak nemis e miatt fontos könyv ez.
Sajnos, hogy miért is az, nem tudom jól megfogalmazni. De azt hiszem hogy segíthet feldolgozni egy olyan, teljesen természetes folyamatot, amit a „civilizált” ember nem tud. Túl sokat foglalkozunk az öregedéssel és a halállal, de nem úgy ahogy kellene. Nem tudunk megbékülni vele. El akarjuk odázni, hessegetni még a gondolatot is, nem beszélünk róla és csak magunkban őrlődünk és félünk, hogy ez velünk is meg fog történni. …és meg fog, mert törvényszerű és mert szükséges.
Máshogy kellene erről beszélnünk, fiatalon is és öregen is. Tabuk nélkül, szeretettel. Elfogadással. Félelem nélkül. és főleg egymással. Mármint fiataloknak idősekkel. Azt hiszem tényleg nincs kapcsolat a korosztályok között, megértés meg még kevesebb.
Na most ennyi. Ha leülepedett és sikerült kicsit kikerülnöm a hatása alól, lehet, hogy írok egy értelmesebb értékelést.
Minden esetre köszönöm a lehetőséget @Bur3sz-nak.

Igen, eljön az öregség ideje is. Csak az a kérdés, hogyan fogadjuk az idő múlását. Nem érdemes görcsösen ragaszkodni a fiatalsághoz, a fiatalság látszatához. Minden kornak megvan a maga szépsége, így az öregségnek/öregedéshez vezető útnak/ is.
Aki fél az idős kor lelki és testi változásaitól, el kell olvasnia ezt a naplót. Aki elfogadja és csendesen szemléli az idő múlását, annak is el kell olvasnia ezt a könyvet. Az első körbe tartozóknak segítséget és támpontot ad, a többieket megerősíti abban: rajtunk múlik, hogy éljük meg sorsunkat.

Polcz Alaine is azon nők közé tartozik, akiket nagyra tartok, felnézek rájuk valamiért, csodálom az erejüket.
Amellett, hogy intelligens, művelt nő, nagyon sokat is tett mások megsegítésére. Pedig az élet ő magához sem volt kegyes, borzalmas dolgokat kellett átélnie. (Az Asszony a fronton című műve még előttem áll.)
Munkássága során az élet legnehezebb részét igyekezett megkönnyíteni, elfogadhatóbbá tenni. A halál az élethez tartozik, mégis sokan nehezen beszélünk erről a témáról, annak ellenére, hogy mindenki élt már át ilyen veszteséget, élte már át a gyászt.
Túl sok, a közelmúltból is ismerős érzést hozott elő újra olvasás közben, és úgy érzem, sok mindent jobban megértettem, elfogadhatóbbá vált számomra is.
Döbbenetes őszinteséggel ír ismét a saját öregségéről, fájdalmairól, kórházban töltött idejéről. Ez utóbbi esetben sokszor elképesztő kórházi tapasztalatokat fogalmaz meg, és ezt nem pozitív értelemben.
A könyv vége felé haladva egyre komorabb, egyre bensőségesebb a hangnem. Megrázó a látásának romlásáról és az attól való félelemtől, hogyan fog tudni olvasni, hogyan fog tudni írni, hisz még annyi mindent megosztana.
Ő maximálisan megtett mindent, amit tehetett, sok mindent köszönhetünk neki, jó, hogy olvashatjuk.
És ahogy olvastam mások értékelését, hallgatni is. Többen hangoskönyvként hallgatták a könyvet, és kerestem egy beszélgetést vele, valóban jó hallgatni is.

mindig rácsodálkozom: PA hogy volt képes nemcsak túlélni és talpraállni, mindazok után, ami vele történt, de megőrizni emberségét, honnan ez a pszichés erő, energia?? persze pszichósként van rá némi teóriám, de összességében mégis kevésnek érzem a magyarázataimat PA és a könyvei elsősorban ezt a rácsodálkozást adják nekem, és azt a felismerést, hogy igenis mindig, minden körülmény ellenére is érdemes élni..
érdekes volt, még sosem gondoltam rá, hogy az ember 18-20 felé kezd öregedni.. ami valahol (így húszon túl könnyebb belátni) igaz is.. sokat lehet és érdemes tanulni PA-től, nemcsak az öregségről és az öregedésről..

Egyik nagy kedvencem lett ez a könyv. Igaz, hogy hangoskönyvben hallgattam, de így pláne „szíven ütött”. Kellemes a hangja, érdekes a beszédstílusa az írónőnek, jó volt hallgatni. Minden szava aranyat ér, pedig csak „hétköznapi” dolgokról mesél, amik tul. képpen egyértelműek és mégis különlegesek.
Sajnálom, hogy nem ismertem előbb (itt fedeztem fel a molyon – hála érte:) szívesen találkoztam volna vele az életben! Szintén egy értékes embert vesztettünk vele.

Igazából nincsenek szavak arra, amit a könyv elolvasása során éreztem. Az eleje még pörgő, eseménydús, a vége felé egyre meditatív hangulatú lesz az írás. Polcz Alaine nem kertel, leír minden érzést a könyvében arról, hogyan öregszik a test és a lélek. A sorokon mégis átsüt az élet szeretete, a tenni vágyás, majd a csendes belenyugvás.
Négy év naplójegyzetei, és hatalmas megtett út – lelki fejlődés, az egészség drasztikus romlása, készülődés a halálra csendben-méltóságban.
Polcz Alaine-t most kezdem el megismerni, megszeretni, elfogadni, és nagyon sokat tud adni, bár ebben a könyvben azt írja, nem tartja magát igazán írónak a szó hagyományos értelmében. Pedig az. A stílusa lenyűgözően egyszerű, kristálytiszta, az ilyet szeretem. Rengeteget tanultam és tanulok belőle, és tőle.