Asszony ​a fronton 410 csillagozás

Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton

Aztán elindultam egyedül. Bekötöttem a fejemet, és elmentem a kommandaturára. Ott már nagyon sokan ültek és várták, hogy sorra kerüljenek. Közöttük egy kislány, akinek vérzett a feje, egy tincs a hajából kitépve. Nyomorult és kétségbeesett volt. „Átmentek rajta az oroszok” – mondta az anyja. – Nem érettem meg. – „Biciklivel?” – kérdeztem. Az asszony dühös lett: „Maga bolond? Nem tudja, mit csinálnak a nőkkel?”
Hallgattam, amit körülöttem beszéltek. Hogy melyik nőnek tört el a gerince, ki vesztette el az eszméletét, ki vérzik, hogy nem tudják elállítani, férfit kit lőttek agyon, mert védeni próbálta a feleségét.
Egyszerre föltárult az az iszonyat, ami körülöttünk van.

Eredeti megjelenés éve: 1991

>!
Jelenkor, 2017
192 oldal · ISBN: 9789636767020
>!
Jelenkor, 2017
192 oldal · ISBN: 9789636766733
>!
Jelenkor, Pécs, 2013
196 oldal · ISBN: 9789636765279

7 további kiadás


Kedvencelte 80

Most olvassa 23

Várólistára tette 227

Kívánságlistára tette 152

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
DaTa P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Polcz Alaine pszichológus nevét korábban csak a Hospice Mozgalom és a gyászkutatás kapcsán ismertem, ezt a művét eddig nem olvastam. Nehéz bármit írni erről a könyvről, mert mélyen megrázó. Tulajdonképpen nem is nagyon tudom eldönteni, mi volt a szörnyűbb. A németekről, a sárga csillagokról olvasni, vagy a légiriadókról, a bombázásokról, az óvóhelyekről, az éhezésről. Az oroszokról. A megerőszakolásokról. A tömeges megerőszakolásokról. A haldoklókról. A betegségekről. A halottakról. Vagy az első férjéről, Jánosról. És az ő házasságukról.

Talán mindről, így együtt. Polcz Alaine azt írta, Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje.
Sokszor gondolom ezt én is.

2 hozzászólás
>!
dontpanic P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Érdekes volt megfigyelni saját magamon a befogadói reakciókat: a könyv elején még erős volt bennem az intellektuális befogadás, sok gondolatom támadt a könyv olvasása közben, amiket forgattam magamban. Aztán, ahogy a történet egyre inkább haladt a háború embertelenségének bemutatása felé, az értelmiségi befogadás mintha fokozatosan kikapcsolt volna bennem, és maradt a színtiszta iszonyat. A könyv utolsó harmadában már nem álltam meg elgondolkodni az összefüggéseken, értelmezni, amit olvasok, belefeszültem egy mentális görcsbe, és „túlélő” módra kapcsoltam: csak jussak túl ezeknek a borzalmaknak az olvasásán, mert el sem bírom képzelni, hogy ilyen létezhet, hogy ilyenre képes az ember ember ellen.

A könyv elején feltűnt, hogy mennyire egybefonódik a háború és a házasság intézménye. A szerző szinte úgy ír az esküvőre készülődésről, mint a hadba vonulásról. A házasságot magát úgy állítja be, mint egy szolgálatot, ami lemondásokkal jár, ahol helyt kell állni, ahol feladatok vannak és fegyelem, csak úgy, mint a katonaságnál. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon Polcz Alaine szándékosan vont ilyen finom párhuzamot a házasság és a háború között, vagy csak leírta a történéseket, úgy, ahogy azok voltak, és csak befogadói oldalról tűnnek fel ezek a hasonlóságok. Elvégre ő nem egy szépirodalmi művet akart megalkotni, ahol a motívumok egymásba ívelnek, csak el akarta mesélni életének egy fontos időszakát. De persze felesleges azon gondolkodni, a szerzőnek milyen intenciói voltak. Talán itt azért kezdtem el mégis ilyen irányból (is) közelíteni a művet, mert annyira intim hangulatú, közvetlen hangnemű a könyv elbeszélői stílusa. Az ember szinte azt érzi, Polcz Alaine előtte ül egy karosszékben, és a múltba révedve meséli élete történetét. A szerző szinte személyes ismerősünkké válik olvasáskor, nem egy távoli alak, hanem közvetlenül hozzánk beszél. Így nem nehéz beleesni a hiábavaló csapdába, hogy megpróbáljuk kitalálni, mire is gondolt, mit is szeretett volna átadni. Persze rutinos olvasóként hamar letettem erről a szándékomról, csak érdekes volt magamat rajtakapni, a rám egyébként kevéssé jellemző viselkedésen.

Ami biztos, hogy egy olyan fiatalasszony képe bontakozik ki az elbeszélés kezdeti szakaszából, aki tanácstalan, nem tudja, hogyan illik viselkedni bizonyos helyzetekben. Ösztönös viselkedéseit mindig elfojtják, valahonnan mindig érkezik ez olyan visszacsatolás, hogy ezt vagy azt nem illik, nem így szokás. Ezek közül néhány az étkezés, ételek témája köré csoportosítható. Például az esküvőn szívesen enne sokat a lagzis vacsorából, de rászólnak, hogy nem illik, illetve a nászéjszaka után menne haza reggelizni a szüleihez, de ekkor is megrökönyödnek, hogy hogy képzelni, ez nem szokás. Az evés ösztönös, zsigeri, testhez köthető élményeit akarják beszabályozni, teljesen érhetetlen, az ösztönöknek ellentmondó módon alakítani. Ez mintha előrevetítené a háború éhezését, nélkülözését, amikor az étkezések gyakorisága, minősége teljesen ki van szolgáltatva idegen erőknek, nincs benne semmiféle szabályszerűség. (És aztán újra összefonódik az evés és a megmagyarázhatatlan, életellenes „illemszabályok” kontrollja: amikor a háború viszontagságai után, már biztonságban, családi körben, körülülve a megrakott asztalt, ebéd közben merül fel, hogy Alaine-t az orosz katonák többször is megerőszakolták, és az anyja rászól, hogy azt csak kurvákkal tették meg, és ne is essen szó erről soha többet…)

A hasonlóság mellett ellentét is feszül a háború és a házasság között: a házasság a saját, felnőtt élet kezdetéről is szól – most kezdődne a fiatal lány élete, de kezdődik a háború is, ami halált, nyomort, veszteséget hoz. Ám igazán a házasságon sem érezzük a felszabadító örömöt, nincs kölcsönös szerelem, egyenrangú kapcsolat, nincs „kirepülés a kalitkából”, hanem úgy érezzük olvasóként, hogy a házasság egyfajta zárka. Pedig a szerző állítása szerint szerelmi házasságról van szó. Ő biztosan szerelmes volt, vagy legalábbis annak hitte magát, és állítólag a férj is alig várta már a házasságot, a felajánlott szeretőséget elutasította, ragaszkodott az eljegyzéshez.

Megrendítő olvasni, hogy a hadszíntérré nyilvánítás környékén mennyire pezsgett az élet Kolozsváron. Az ember a háborút véget nem érő viszontagságnak képzeli, de az élet nem állt meg, csak azért, mert kitör a harc. Bizonyos rétegek, akik megtehették, jól éltek ekkor is. Belegondoltam: hogy lehettek ennyire közömbösek, hogyan tudtak ennyire a mának élni? De mélyebbre ásva arra jutottam, hogy napjainkban sem más a helyzet. Nem veszünk tudomást mások szenvedéséről, illetve a közelgő katasztrófáról, éljük világunkat, amíg késő nem lesz.

2 hozzászólás
>!
Leoni I
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Ez egy olyan könyv amit el kell olvasni, hogy az ember különbséget tudjon tenni asszonysors és asszonysors között. Első sorban a rendezett körülmények között élő, jódolgában-hisztis, félidőben dolgozó divatfeleségeknek ajánlanám figyelmébe, talán megtanulják értékelni azt az életet ami nekik jutott. Vajon meddig lehet tűrni, vajon meddig kell tűrni, hol a határ, mennyire lehet megtörni valakit… nem igazán jönnek a szavak. ehh, kész… durva könyv nagyon. Ez az első könyvem tőle, de lesz még, ez már biztos. Példa értékű. Nekem ez a könyv kapaszkodó lett egy életre.

9 hozzászólás
>!
giggs85 P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Bár irodalom terén mondhatni mindenevő vagyok, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy azok a realista, a való élettel és a halállal foglalkozó írásművek fognak meg legjobban, mint Polcz Alaine mostani, minden sallangot, posztmodern játékot és intellektuális utalgatásokat mellőző visszaemlékezése. Anonyma: Egy nő Berlinben című kötetével párban kötelező darab ebben a témakörben.

2 hozzászólás
>!
Ezüst P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Évekkel ezelőtt ajándékba kaptam meg Polcz Alaine egyik művét, de épp csak belelapoztam, és pár oldal után már tettem is félre. Bár hospice-es és gyászkutatói munkásságáról akkor és most is csak a legvázlatosabb információkkal rendelkeztem, illetve rendelkezem, valamiért elég volt néhány sort olvasnom az említett kötetből, és rögtön arra gondoltam, le sem tagadhatná a hivatását. Egyetlen írónál (megkockáztatom: egyetlen embernél) sem éreztem ugyanis, hogy ennyire, koncentráltan körüllengje a halál. És ezt sajnos érezni sem érzem sokkal megnyugtatóbbnak, mint ahogy kimondva hangzik, vagy leírva kinéz. Van ugyanis valami nyomasztó és elborzasztó abban, ahogy halálról és traumáról mesél, és hasson ez bármennyire rútul, a szavai nem együttérzést ébresztenek bennem, csupán távolságtartást. Mintha arra kényszerítenének, hogy egy ártatlan arcú, virágos ruhás kislányt nézzek, aki épp emberi koponyákkal játszik.

Az Asszony a fronton, a fentebb említettek miatt, pont ugyanannyira érdekelt, mint amennyire tartottam tőle, úgyhogy idő kellett, mire rászántam magam az olvasására. Korábbi véleményem finomodott, de végérvényesen meg nem változott, talán mert Alaine már-már borzongatóan vonzza a szörnyűségeket. No persze asszonynak lenni a fronton igencsak messze van mindentől, ami verőfényes és kacagtató, nem is vártam tehát el, hogy csendes kézimunkázását csak néha zavarja meg a Sztálin-orgona könnyed muzsikája, meg pár katona, akik, miután rátörték az ajtót, meghajlással és kézcsókkal, továbbá néhány doboz bonbonnal üdvözlik. Nem, szó sincs róla, de valahogy végig azt éreztem, miközben persze minden szál hajam égnek állt, hogy mégis, hogyan, hogyan eshet meg mindenből a legszörnyűbb, hogy lehet valaki mindig ennyire rossz helyen, ennyire nem a megfelelő emberek között? Pedig olvastam már másokról, akik szintén hatalmas szenvedéseket álltak ki, de amíg Anonyma vagy Viktor Frankl sorsát olvasva nem merülnek fel bennem ilyen járulékos gondolatok, addig Alaine esetében igen. Természetesen az ő története is elborzaszt és elszomorít, főbb pontjaiban megkérdőjelezni sem akarom a beszámoló hitelét (mondjuk, ha már örök kétkedésemet egy fél pillanatra kiengedem a lezárt palackból, az feltűnt, hogy a fronton töltött időszak alatt mindvégig tizenkilenc évesként említi magát, holott ha 1922-ben született, akkor 1941-ben volt ennyi), mégis, az Alaine körüli árnyak, a folyton mindenből a legrosszabb nem mindig azt váltotta ki belőlem, amit talán éreznem és gondolnom kellett volna. Mert hát nem elég a csalfa férj, János, aki már a nászúton mással hetyeg (és mikor máskor kötnének házasságot, mint 1944-ben, csak hogy rögtön a világ is porig égjen körülöttük), az iszonyú első együttlétük, a Jánostól kapott jó kis nemi betegség, meg János úgy általában, akitől ha Alaine-nek lennék, hát már az első affér után addig futok, míg el nem hagyom, jön a front meg az oroszok, és erőszakot tesznek Alaine-en, nem egyszer és nem kétszer, körülötte hullanak az emberek, fordulnak ki a belek, még a szeretett kutyát is elüti az autó, amikor Alaine felé szalad… Érezzük?

Érdekes dolog a visszaemlékezés stílusa is: nem mondanám, hogy Polcz Alaine kifejezetten eszközdús elbeszélő, nincsenek kifejezés- vagy ábrázolásbeli finomságok, sőt, néhol zavaróan egyszerű a szöveg. Szerencsére ennek a témának mindez pont jól áll, ad ugyanis valami hitelességet a beszámolónak, amit csak erősít a (látszólagos?) spontaneitás, sebtében felidézettség és töredezettség. Végül is azt mondom, jó volt. Tulajdonképpen ezt vártam, így látni a frontot egy nő szemével és lelkével, még ha vannak is érzéseim a mű kapcsán, amiket nem tudtam magamban igazán elrendezni.

6 hozzászólás
>!
Juci P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Elmesélte nekem a saját hangján, és közben el-elcsuklott a hangja, máskor meg nevetett, amikor eszébe jutott valami tréfás részlet, és én is elsírtam magam, meg elmosolyodtam. Ilyet csak az élet tud írni. Polcz Alaine hihetetlenül tiszteletreméltó asszony volt.

6 hozzászólás
>!
mate55
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Nem ismertem Polcz Alaine munkásságát. Persze tudtam ki ő, hallottam a könyveiről, de nem érdekelt különösebben. Aztán egy nagyon kedves ismerősöm spoiler kívánságlistára tette az egyik könyvét. Ez után csak kerülgettem, mert nem éreztem úgy, hogy közelebbről is meg kéne ismernem. Erre mit látok? Ugyancsak, egy számomra fontos „Molyos” ismerős spoiler, várólistára teszi az egyik legismertebb könyvét. Ekkor eldöntöttem, hogy tovább nem várhatok. Azt kell mondanom, hogy mindenképpen megérte. Önéletrajzi írása kiemelkedő alapműve a múlt feldolgozásának. Egy idős asszony visszaemlékezése házasságára, a házasságát követő egy esztendőre. A második világháború borzalmait női szemszögből taglaló könyve, amikor 19 évesen első házasságkötése után nem sokkal a világháború poklában találta magát, és két front közé szorulva hónapokat töltött vadállatias szovjet katonáknak, éhezésnek, betegségnek kitéve, ahol a világ nőkre, férfiakra, és kiszolgáltatottakra egyszerűsödik. Oly mértékben érthetően és tisztán, hogy arról írni (beszélni) csak így, elszenvedőként lehet. Ráerősítve arra, hogy az átélt borzalmak nem feltétlenül csak Alaine emlékei, sőt, nem feltétlenül csak a háború sajátjai, hanem a női sors és kiszolgáltatottság kollektív „alapélményei.” A történet másik lényeges vonása, hogy Alaine nemcsak a háborús szörnyűségekről ír. Első férjének hidegsége, szeretetlensége, a házasságban megjelenő problémák, a kiszolgáltatottság ugyanakkora hangsúlyt kap, és mindez van olyan traumatikus és borzasztó a szerelmes lány számára, mint a konkrét fizikai erőszak. A női sors többféle aspektusa sejlik fel a könyvben. A sokkhatás persze nem marad el, mint ahogy a Polcz Alaine történetéből egyedüli tanulságként levonható gondolat sem, miszerint mindegy mi történt vele a múltban, az élet dolgai nem fontosak. És ez nem a közöny, nem az érzéketlenség, hanem egy másik idődimenzió, egy könnyebb, igazabb út felismerése. Tárgyilagos, láthatólag nem irodalmiasságra törekszik, sőt számomra az elején kicsit furcsa is volt a rengeteg tényközlő kijelentő mondat, ami később képes volt arra, hogy keretet adjon annak az embert próbáló tébolyult hónapoknak. Saját meggyalázásának megrendítő története a „világtörténelem falára festett magánfreskója” hiába dermesztő, mégis humánumot sugároznak egy olyan világban, amelyben már-már háborús viszonyok uralkodnak.

2 hozzászólás
>!
Levandra P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Sosem olvastam még ennyire megrázó és őszinte könyvet. Gyomorforgató jelenetek, kegyetlenségek, amikre nincsenek szavak. Hallottam történeteket a háborúról, hasonlókat, de mikor rákérdeztem a részletekre, elhallgattak azok az idős asszonyok és összeszorították a szájukat. A szégyen még annyi idő után is nyomasztotta őket.

Ebben a könyvben nincs tabu. Nyers, emészthetetlen valóság csap arcul, többszörösen halmozott drámákkal. Ezek tetejében pedig az a megmagyarázhatatlan csoda, a túlélési ösztön, az erő, ami viszi előre az embert, mikor már mindenét elveszítette… Nehéz olvasmány.

>!
csillagka P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Fortyog bennem a düh!!! ha leírnám ezer évi lennék kitiltva az oldalról (teljesen jogosan) Ezért inkább a képzeletekre bízom. (igen! még szorozzátok meg tízzel)
Alaine köszönöm, hogy volt bátorságod leírni és utána végigélni egy olyan teljes, hasznos életet amilyen a tiéd volt.
https://www.youtube.com/watch…
Megint egy könyv ami minden borzalma és kínja ellenére az életre tanít és megmutatja milyen is a rossz út. (ne engedjük, hogy még egyszer megtörténhessen)

>!
Gyöngyi69
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Nem szeretnék ítélkezni Polcz Alaine-nek sem a házasságáról, sem a háború alatt tanúsított viselkedéséről. Nem tudom, hogy valóban úgy történtek-e meg a dolgok, ahogy a könyvében megírta, mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy ez fontos-e. Egy valamit viszont komolyan hiszek: emberek – főleg a mai középkorúak és fiatalok, élükön jómagam – annak a szenvedésnek a tizede alatt összeroskadtak volna, ami Polcz Alaine-nek és sorstársainak osztályrészül jutott.
A könyv értékelését nem szeretném összetéveszteni Polcz Alaine tragédiája feletti együttérzéssel, ezért próbáltam szigorúan az események leírását, magát a könyvet csillagozni. Még így sem vagyok abban biztos, hogy nincs bennem semmi elfogultság, de egy kevés talán belefér.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Sárhelyi_Erika I

A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?

Kapcsolódó szócikkek: félelem · szeretet
>!
Papírtigris

A háború nem könnyű. A házasság sem. Megpróbálom elmondani neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.

>!
cseri P

Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. (…) A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani.

Századvég, 1994, 69. o.

>!
Nusii

Máskor rosszabb a félelem, hogyha az ember mellett van, akit szeret, mert akkor azt is félti.

94. oldal

1 hozzászólás
>!
egyszerű_teremtés

(A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?)

128. oldal, 2. fejezet - A front (Szépirodalmi, 1991)

>!
ancsarose

„Romániában születtem, nőnek és magyar zsidónak. Ennél nagyobb szerencsétlenség már nem érhet.”

192. oldal - A béke (Jelenkor, 2005)

>!
anni_olvas

Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. Ebből jutott elég a háborúban – mindenkinek. A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani.

81. oldal (Jelenkor, 2013)

>!
ancsarose

Amikor még mind ott voltunk, azt mondta egyszer az esperes, ez a kemény, anyagias, fösvény ember, hogy azért éri a házat annyi baj, mert én, a „református” ott vagyok közöttük. A szelíd, édes, kék szemű Mamika egyet szikrázott: „Ennek az asszonynak a kicsi ujjával se ér föl maga. Hogyha az Isten veri ezt a házat, akkor a papok miatt veri. És nekem elég volt magukból. Nem az számít, hogy mit mondanak, hanem, hogy mit tesznek.” – Akkor Mamika végleg szakított a papokkal, soha többet nem békült meg.

140. oldal, A fronton (Jelenkor, 2005)

>!
Flajmer

Amikor én segítségért kiáltottam, nem mozdult senki. Mikor az utcán segítségért kiáltottam… Pedig kilestek az ablakon. (A félelem győz le mindent, nem a szeretet?)

127. oldal


Enciklopédia 19

Szereplők népszerűség szerint

János · Polcz Alaine


Hasonló könyvek címkék alapján

Thomas Bernhard: Elkülönítés
Gárdos Péter: Hajnali láz
Dóka Péter: A kék hajú lány
John Green: Csillagainkban a hiba
Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Philippe Pozzo di Borgo: Életrevalók
Dallos Sándor: Aranyecset
Italo Svevo: Zeno tudata
Alan Marshall: Én is versenyt futok a széllel
David Wagner: Élet