Asszony ​a fronton 95% 946 csillagozás

Rendkívül fontos olvasmány, örülök, hogy a Klasszikus Könyvklub márciusi közös könyveként én is elolvastam. A kötet egy dokumentumregény, mely a II. világháborút mutatja be egy frissen házasodott asszony szemén keresztül. Félelem, nélkülözés, bántalmazás, halál, csak néhány azon témák közül, amelyeket érint a könyv. De ez az írás sokkal több, mint egy háborús beszámoló, egy szerelmes nő érzései, naivitása és mérhetetlen ereje mutatkozik meg a sorok között. Kötelező olvasmánnyá tenném a középiskola utolsó éveire!
Április 10-én Edmonddal és Kristóffal beszélgettünk a könyvről Böbe @GreenDottedMug csatornáján:
https://youtu.be/FWIJ-F0p4lI

Annyira megrázó ez a könyv. Pedig nem hatásvadász, nem teátrális, csak egyszerűen elmeséli élete legszörnyűbb emlékeit. Egyszerre személyes és mégis tárgyilagos, ahogy beszámol mindenről. Borzasztó, hogy mindez a valóságban történt off meg, nem csupán az írói képzelet szüleménye. A háború és a házassága, a bombázások, a menekülés, a bujkálás, a kiszolgáltatottság, a testi és lelki erőszak, a rengeteg elvett és tönkretett élet. És az egész csak egy lány hangján szól, akinek vajmi kevés köze volt a szenvedését okozó nagy történelmi eseményekhez.
Egyetlen hibája a könyvnek, hogy nem csak kitalálta az egészet.

Polcz Alaine pszichológus nevét korábban csak a Hospice Mozgalom és a gyászkutatás kapcsán ismertem, ezt a művét eddig nem olvastam. Nehéz bármit írni erről a könyvről, mert mélyen megrázó. Tulajdonképpen nem is nagyon tudom eldönteni, mi volt a szörnyűbb. A németekről, a sárga csillagokról olvasni, vagy a légiriadókról, a bombázásokról, az óvóhelyekről, az éhezésről. Az oroszokról. A megerőszakolásokról. A tömeges megerőszakolásokról. A haldoklókról. A betegségekről. A halottakról. Vagy az első férjéről, Jánosról. És az ő házasságukról.

Talán mindről, így együtt. Polcz Alaine azt írta, Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje.
Sokszor gondolom ezt én is.

Érdekes volt megfigyelni saját magamon a befogadói reakciókat: a könyv elején még erős volt bennem az intellektuális befogadás, sok gondolatom támadt a könyv olvasása közben, amiket forgattam magamban. Aztán, ahogy a történet egyre inkább haladt a háború embertelenségének bemutatása felé, az értelmiségi befogadás mintha fokozatosan kikapcsolt volna bennem, és maradt a színtiszta iszonyat. A könyv utolsó harmadában már nem álltam meg elgondolkodni az összefüggéseken, értelmezni, amit olvasok, belefeszültem egy mentális görcsbe, és „túlélő” módra kapcsoltam: csak jussak túl ezeknek a borzalmaknak az olvasásán, mert el sem bírom képzelni, hogy ilyen létezhet, hogy ilyenre képes az ember ember ellen.

A könyv elején feltűnt, hogy mennyire egybefonódik a háború és a házasság intézménye. A szerző szinte úgy ír az esküvőre készülődésről, mint a hadba vonulásról. A házasságot magát úgy állítja be, mint egy szolgálatot, ami lemondásokkal jár, ahol helyt kell állni, ahol feladatok vannak és fegyelem, csak úgy, mint a katonaságnál. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon Polcz Alaine szándékosan vont ilyen finom párhuzamot a házasság és a háború között, vagy csak leírta a történéseket, úgy, ahogy azok voltak, és csak befogadói oldalról tűnnek fel ezek a hasonlóságok. Elvégre ő nem egy szépirodalmi művet akart megalkotni, ahol a motívumok egymásba ívelnek, csak el akarta mesélni életének egy fontos időszakát. De persze felesleges azon gondolkodni, a szerzőnek milyen intenciói voltak. Talán itt azért kezdtem el mégis ilyen irányból (is) közelíteni a művet, mert annyira intim hangulatú, közvetlen hangnemű a könyv elbeszélői stílusa. Az ember szinte azt érzi, Polcz Alaine előtte ül egy karosszékben, és a múltba révedve meséli élete történetét. A szerző szinte személyes ismerősünkké válik olvasáskor, nem egy távoli alak, hanem közvetlenül hozzánk beszél. Így nem nehéz beleesni a hiábavaló csapdába, hogy megpróbáljuk kitalálni, mire is gondolt, mit is szeretett volna átadni. Persze rutinos olvasóként hamar letettem erről a szándékomról, csak érdekes volt magamat rajtakapni, a rám egyébként kevéssé jellemző viselkedésen.

Ami biztos, hogy egy olyan fiatalasszony képe bontakozik ki az elbeszélés kezdeti szakaszából, aki tanácstalan, nem tudja, hogyan illik viselkedni bizonyos helyzetekben. Ösztönös viselkedéseit mindig elfojtják, valahonnan mindig érkezik ez olyan visszacsatolás, hogy ezt vagy azt nem illik, nem így szokás. Ezek közül néhány az étkezés, ételek témája köré csoportosítható. Például az esküvőn szívesen enne sokat a lagzis vacsorából, de rászólnak, hogy nem illik, illetve a nászéjszaka után menne haza reggelizni a szüleihez, de ekkor is megrökönyödnek, hogy hogy képzelni, ez nem szokás. Az evés ösztönös, zsigeri, testhez köthető élményeit akarják beszabályozni, teljesen érhetetlen, az ösztönöknek ellentmondó módon alakítani. Ez mintha előrevetítené a háború éhezését, nélkülözését, amikor az étkezések gyakorisága, minősége teljesen ki van szolgáltatva idegen erőknek, nincs benne semmiféle szabályszerűség. (És aztán újra összefonódik az evés és a megmagyarázhatatlan, életellenes „illemszabályok” kontrollja: amikor a háború viszontagságai után, már biztonságban, családi körben, körülülve a megrakott asztalt, ebéd közben merül fel, hogy Alaine-t az orosz katonák többször is megerőszakolták, és az anyja rászól, hogy azt csak kurvákkal tették meg, és ne is essen szó erről soha többet…)

A hasonlóság mellett ellentét is feszül a háború és a házasság között: a házasság a saját, felnőtt élet kezdetéről is szól – most kezdődne a fiatal lány élete, de kezdődik a háború is, ami halált, nyomort, veszteséget hoz. Ám igazán a házasságon sem érezzük a felszabadító örömöt, nincs kölcsönös szerelem, egyenrangú kapcsolat, nincs „kirepülés a kalitkából”, hanem úgy érezzük olvasóként, hogy a házasság egyfajta zárka. Pedig a szerző állítása szerint szerelmi házasságról van szó. Ő biztosan szerelmes volt, vagy legalábbis annak hitte magát, és állítólag a férj is alig várta már a házasságot, a felajánlott szeretőséget elutasította, ragaszkodott az eljegyzéshez.

Megrendítő olvasni, hogy a hadszíntérré nyilvánítás környékén mennyire pezsgett az élet Kolozsváron. Az ember a háborút véget nem érő viszontagságnak képzeli, de az élet nem állt meg, csak azért, mert kitör a harc. Bizonyos rétegek, akik megtehették, jól éltek ekkor is. Belegondoltam: hogy lehettek ennyire közömbösek, hogyan tudtak ennyire a mának élni? De mélyebbre ásva arra jutottam, hogy napjainkban sem más a helyzet. Nem veszünk tudomást mások szenvedéséről, illetve a közelgő katasztrófáról, éljük világunkat, amíg késő nem lesz.

Éveken át vonzott és taszított ez a könyv. Vonzott, mert nagyon tisztelem – nem múlt időben! – az írónőt az emberségéért, a nehéz, segítő munkájáért. Taszított, mert hallottam/olvastam, miről szól a könyv, emiatt nem éreztem erőt az olvasásához. Túl személyesnek éreztem.
Több ismerősöm élt át megrendítő tragédiát, amiről csak haláluk előtt tudtak beszélni, sőt egyikük könyvet is írt. Ekkor értettem meg, hogy ez egy kemény szembenézés a múlttal: nemcsak nekik, hanem az olvasónak is…

Polcz Alaine munkásságával azokban az években ismerkedtem meg mélyebben, amikor a Betegápoló Irgalmasrendnél önkénteskedtem. Társaimmal és elöljáróimmal folytatott beszélgetések hatására kezdtem kutakodni a pszichológusnő életéről és tevékenységéről. Akkoriban olvastam el több könyvét is, legelőször ezt az önéletrajzi ihletésű, jelentős munkáját. Ő a Magyar Hospice Mozgalom egyik alapítója, és az elsők között volt, akik nyilvánosság előtt feltárták, hogy a II. világháborúban szovjet katonák megerőszakolták.

„Nem mozdultam. Azt hittem, ebbe belehalok. Persze nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal. Hogy mennyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom”. (részlet a könyvből)

A szerző már idős korában emlékezik vissza házasságára, és leírja saját meggyalázásának megrázó történetét, elemzi az emberek meglepő reakciót, amelyekkel a háborús megpróbáltatásra reagálnak. Az írás a benne foglalt borzalmak ellenére is reményt ad arra, hogy tiszta tudattal, egészséges morális érzékkel túl lehet lépni a traumákon.

Számomra különösen meghökkentő volt, és nagy tiszteletet ébresztett többek között az, hogy Polcz Alaine megvédte a kivégzéstől egyik erőszaktevőjét, ugyanis szándékosan nem azonosította. Nem akarta, hogy bármi módon köze legyen egy másik ember halálához.

Vajon a mi családunkban is előfordult (csak nem beszéltek róla)?
Mi kibírnánk ezeket a megpróbáltatásokat?
Mi képesek lennénk nem azonosítani az erőszaktevőt?
Mi értékeljük eléggé az életünket?

Öleld át és becsüld meg a családod és az életed! – ezt magamnak mondom.
.
Bizonyára nem véletlen, hogy ez a könyv ennyi (talán 10) kiadást megélt, én is legalább harmadszor olvastam, és a belőle készült egyik darabot is megnéztem, Halász Judit főszereplésével, aki kiemelkedően hiteles alakítást nyújtott. A hangoskönyv még tervben van, mert mindenképpen szeretném hallani Polcz Alaine felolvasásában

Ez egy olyan könyv amit el kell olvasni, hogy az ember különbséget tudjon tenni asszonysors és asszonysors között. Első sorban a rendezett körülmények között élő, jódolgában-hisztis, félidőben dolgozó divatfeleségeknek ajánlanám figyelmébe, talán megtanulják értékelni azt az életet ami nekik jutott. Vajon meddig lehet tűrni, vajon meddig kell tűrni, hol a határ, mennyire lehet megtörni valakit… nem igazán jönnek a szavak. ehh, kész… durva könyv nagyon. Ez az első könyvem tőle, de lesz még, ez már biztos. Példa értékű. Nekem ez a könyv kapaszkodó lett egy életre.

Viszonylag már sok olyan könyvet olvastam, ami a második világháborúval, és az akkori mindennapokkal foglalkozik, így azt hihetné az ember, hogy ezek a történetek már nem tudnak sok újat adni. Pedig nagyon is, hogy tudnak.
Méghozzá ez az első olyan olvasmányom volt, ami azt mutatja be, hogy itthon mi is történt ebben az időszakban.
Igazán megrázó volt olvasni ezt a könyvet, többször volt, hogy le-le raktam olvasás közben, annyira nehéz volt és ilyenkor sokszor eszembe jut az, hogy pedig én ezt csak olvasom, nem pedig átélem.

Hogy lehet egy ilyen könyvet öt csillagra értékelni, amikor olyan iszonyatos témája van?
Csak azt tudom rá mondani, amit a holokausztról szóló könyvekről: bár ne lett volna alkalma ennek a történetnek megszületnie.
„Szörnyű és érthetetlen lesz a háborúban az ember.”

Bár irodalom terén mondhatni mindenevő vagyok, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy azok a realista, a való élettel és a halállal foglalkozó írásművek fognak meg legjobban, mint Polcz Alaine mostani, minden sallangot, posztmodern játékot és intellektuális utalgatásokat mellőző visszaemlékezése. Anonyma: Egy nő Berlinben című kötetével párban kötelező darab ebben a témakörben.