Asszony ​a fronton 524 csillagozás

Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton

Aztán elindultam egyedül. Bekötöttem a fejemet, és elmentem a kommandaturára. Ott már nagyon sokan ültek és várták, hogy sorra kerüljenek. Közöttük egy kislány, akinek vérzett a feje, egy tincs a hajából kitépve. Nyomorult és kétségbeesett volt. „Átmentek rajta az oroszok” – mondta az anyja. – Nem érettem meg. – „Biciklivel?” – kérdeztem. Az asszony dühös lett: „Maga bolond? Nem tudja, mit csinálnak a nőkkel?”
Hallgattam, amit körülöttem beszéltek. Hogy melyik nőnek tört el a gerince, ki vesztette el az eszméletét, ki vérzik, hogy nem tudják elállítani, férfit kit lőttek agyon, mert védeni próbálta a feleségét.
Egyszerre föltárult az az iszonyat, ami körülöttünk van.

Eredeti megjelenés éve: 1991

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Polcz Alaine művei

>!
Jelenkor, Budapest, 2019
190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636766733
>!
Jelenkor, Budapest, 2017
192 oldal · ISBN: 9789636767020
>!
Jelenkor, Budapest, 2017
192 oldal · ISBN: 9789636766733

7 további kiadás


Enciklopédia 23

Szereplők népszerűség szerint

Polcz Alaine · János

Helyszínek népszerűség szerint

Csákvár


Kedvencelte 114

Most olvassa 30

Várólistára tette 305

Kívánságlistára tette 207

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
DaTa
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Polcz Alaine pszichológus nevét korábban csak a Hospice Mozgalom és a gyászkutatás kapcsán ismertem, ezt a művét eddig nem olvastam. Nehéz bármit írni erről a könyvről, mert mélyen megrázó. Tulajdonképpen nem is nagyon tudom eldönteni, mi volt a szörnyűbb. A németekről, a sárga csillagokról olvasni, vagy a légiriadókról, a bombázásokról, az óvóhelyekről, az éhezésről. Az oroszokról. A megerőszakolásokról. A tömeges megerőszakolásokról. A haldoklókról. A betegségekről. A halottakról. Vagy az első férjéről, Jánosról. És az ő házasságukról.

Talán mindről, így együtt. Polcz Alaine azt írta, Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje.
Sokszor gondolom ezt én is.

2 hozzászólás
>!
dontpanic P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Érdekes volt megfigyelni saját magamon a befogadói reakciókat: a könyv elején még erős volt bennem az intellektuális befogadás, sok gondolatom támadt a könyv olvasása közben, amiket forgattam magamban. Aztán, ahogy a történet egyre inkább haladt a háború embertelenségének bemutatása felé, az értelmiségi befogadás mintha fokozatosan kikapcsolt volna bennem, és maradt a színtiszta iszonyat. A könyv utolsó harmadában már nem álltam meg elgondolkodni az összefüggéseken, értelmezni, amit olvasok, belefeszültem egy mentális görcsbe, és „túlélő” módra kapcsoltam: csak jussak túl ezeknek a borzalmaknak az olvasásán, mert el sem bírom képzelni, hogy ilyen létezhet, hogy ilyenre képes az ember ember ellen.

A könyv elején feltűnt, hogy mennyire egybefonódik a háború és a házasság intézménye. A szerző szinte úgy ír az esküvőre készülődésről, mint a hadba vonulásról. A házasságot magát úgy állítja be, mint egy szolgálatot, ami lemondásokkal jár, ahol helyt kell állni, ahol feladatok vannak és fegyelem, csak úgy, mint a katonaságnál. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon Polcz Alaine szándékosan vont ilyen finom párhuzamot a házasság és a háború között, vagy csak leírta a történéseket, úgy, ahogy azok voltak, és csak befogadói oldalról tűnnek fel ezek a hasonlóságok. Elvégre ő nem egy szépirodalmi művet akart megalkotni, ahol a motívumok egymásba ívelnek, csak el akarta mesélni életének egy fontos időszakát. De persze felesleges azon gondolkodni, a szerzőnek milyen intenciói voltak. Talán itt azért kezdtem el mégis ilyen irányból (is) közelíteni a művet, mert annyira intim hangulatú, közvetlen hangnemű a könyv elbeszélői stílusa. Az ember szinte azt érzi, Polcz Alaine előtte ül egy karosszékben, és a múltba révedve meséli élete történetét. A szerző szinte személyes ismerősünkké válik olvasáskor, nem egy távoli alak, hanem közvetlenül hozzánk beszél. Így nem nehéz beleesni a hiábavaló csapdába, hogy megpróbáljuk kitalálni, mire is gondolt, mit is szeretett volna átadni. Persze rutinos olvasóként hamar letettem erről a szándékomról, csak érdekes volt magamat rajtakapni, a rám egyébként kevéssé jellemző viselkedésen.

Ami biztos, hogy egy olyan fiatalasszony képe bontakozik ki az elbeszélés kezdeti szakaszából, aki tanácstalan, nem tudja, hogyan illik viselkedni bizonyos helyzetekben. Ösztönös viselkedéseit mindig elfojtják, valahonnan mindig érkezik ez olyan visszacsatolás, hogy ezt vagy azt nem illik, nem így szokás. Ezek közül néhány az étkezés, ételek témája köré csoportosítható. Például az esküvőn szívesen enne sokat a lagzis vacsorából, de rászólnak, hogy nem illik, illetve a nászéjszaka után menne haza reggelizni a szüleihez, de ekkor is megrökönyödnek, hogy hogy képzelni, ez nem szokás. Az evés ösztönös, zsigeri, testhez köthető élményeit akarják beszabályozni, teljesen érhetetlen, az ösztönöknek ellentmondó módon alakítani. Ez mintha előrevetítené a háború éhezését, nélkülözését, amikor az étkezések gyakorisága, minősége teljesen ki van szolgáltatva idegen erőknek, nincs benne semmiféle szabályszerűség. (És aztán újra összefonódik az evés és a megmagyarázhatatlan, életellenes „illemszabályok” kontrollja: amikor a háború viszontagságai után, már biztonságban, családi körben, körülülve a megrakott asztalt, ebéd közben merül fel, hogy Alaine-t az orosz katonák többször is megerőszakolták, és az anyja rászól, hogy azt csak kurvákkal tették meg, és ne is essen szó erről soha többet…)

A hasonlóság mellett ellentét is feszül a háború és a házasság között: a házasság a saját, felnőtt élet kezdetéről is szól – most kezdődne a fiatal lány élete, de kezdődik a háború is, ami halált, nyomort, veszteséget hoz. Ám igazán a házasságon sem érezzük a felszabadító örömöt, nincs kölcsönös szerelem, egyenrangú kapcsolat, nincs „kirepülés a kalitkából”, hanem úgy érezzük olvasóként, hogy a házasság egyfajta zárka. Pedig a szerző állítása szerint szerelmi házasságról van szó. Ő biztosan szerelmes volt, vagy legalábbis annak hitte magát, és állítólag a férj is alig várta már a házasságot, a felajánlott szeretőséget elutasította, ragaszkodott az eljegyzéshez.

Megrendítő olvasni, hogy a hadszíntérré nyilvánítás környékén mennyire pezsgett az élet Kolozsváron. Az ember a háborút véget nem érő viszontagságnak képzeli, de az élet nem állt meg, csak azért, mert kitör a harc. Bizonyos rétegek, akik megtehették, jól éltek ekkor is. Belegondoltam: hogy lehettek ennyire közömbösek, hogyan tudtak ennyire a mának élni? De mélyebbre ásva arra jutottam, hogy napjainkban sem más a helyzet. Nem veszünk tudomást mások szenvedéséről, illetve a közelgő katasztrófáról, éljük világunkat, amíg késő nem lesz.

2 hozzászólás
>!
Ottilia P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Polcz Alaine munkásságával azokban az években ismerkedtem meg mélyebben, amikor a Betegápoló Irgalmasrendnél önkénteskedtem. Társaimmal és elöljáróimmal folytatott beszélgetések hatására kezdtem kutakodni a pszichológusnő életéről és tevékenységéről. Akkoriban olvastam el több könyvét is, legelőször ezt az önéletrajzi ihletésű, jelentős munkáját. Ő a Magyar Hospice Mozgalom egyik alapítója, és az elsők között volt, akik nyilvánosság előtt feltárták, hogy a II. világháborúban szovjet katonák megerőszakolták.

„Nem mozdultam. Azt hittem, ebbe belehalok. Persze nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal. Hogy mennyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom”. (részlet a könyvből)

A szerző már idős korában emlékezik vissza házasságára, és leírja saját meggyalázásának megrázó történetét, elemzi az emberek meglepő reakciót, amelyekkel a háborús megpróbáltatásra reagálnak. Az írás a benne foglalt borzalmak ellenére is reményt ad arra, hogy tiszta tudattal, egészséges morális érzékkel túl lehet lépni a traumákon.

Számomra különösen meghökkentő volt, és nagy tiszteletet ébresztett többek között az, hogy Polcz Alaine megvédte a kivégzéstől egyik erőszaktevőjét, ugyanis szándékosan nem azonosította. Nem akarta, hogy bármi módon köze legyen egy másik ember halálához.

Vajon a mi családunkban is előfordult (csak nem beszéltek róla)?
Mi kibírnánk ezeket a megpróbáltatásokat?
Mi képesek lennénk nem azonosítani az erőszaktevőt?
Mi értékeljük eléggé az életünket?

Öleld át és becsüld meg a családod és az életed! – ezt magamnak mondom.
.
Bizonyára nem véletlen, hogy ez a könyv ennyi (talán 10) kiadást megélt, én is legalább harmadszor olvastam, és a belőle készült egyik darabot is megnéztem, Halász Judit főszereplésével, aki kiemelkedően hiteles alakítást nyújtott. A hangoskönyv még tervben van, mert mindenképpen szeretném hallani Polcz Alaine felolvasásában

>!
Leoni I
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Ez egy olyan könyv amit el kell olvasni, hogy az ember különbséget tudjon tenni asszonysors és asszonysors között. Első sorban a rendezett körülmények között élő, jódolgában-hisztis, félidőben dolgozó divatfeleségeknek ajánlanám figyelmébe, talán megtanulják értékelni azt az életet ami nekik jutott. Vajon meddig lehet tűrni, vajon meddig kell tűrni, hol a határ, mennyire lehet megtörni valakit… nem igazán jönnek a szavak. ehh, kész… durva könyv nagyon. Ez az első könyvem tőle, de lesz még, ez már biztos. Példa értékű. Nekem ez a könyv kapaszkodó lett egy életre.

12 hozzászólás
>!
giggs85 P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Bár irodalom terén mondhatni mindenevő vagyok, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy azok a realista, a való élettel és a halállal foglalkozó írásművek fognak meg legjobban, mint Polcz Alaine mostani, minden sallangot, posztmodern játékot és intellektuális utalgatásokat mellőző visszaemlékezése. Anonyma: Egy nő Berlinben című kötetével párban kötelező darab ebben a témakörben.

2 hozzászólás
>!
Ezüst P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Évekkel ezelőtt ajándékba kaptam meg Polcz Alaine egyik művét, de épp csak belelapoztam, és pár oldal után már tettem is félre. Bár hospice-es és gyászkutatói munkásságáról akkor és most is csak a legvázlatosabb információkkal rendelkeztem, illetve rendelkezem, valamiért elég volt néhány sort olvasnom az említett kötetből, és rögtön arra gondoltam, le sem tagadhatná a hivatását. Egyetlen írónál (megkockáztatom: egyetlen embernél) sem éreztem ugyanis, hogy ennyire, koncentráltan körüllengje a halál. És ezt sajnos érezni sem érzem sokkal megnyugtatóbbnak, mint ahogy kimondva hangzik, vagy leírva kinéz. Van ugyanis valami nyomasztó és elborzasztó abban, ahogy halálról és traumáról mesél, és hasson ez bármennyire rútul, a szavai nem együttérzést ébresztenek bennem, csupán távolságtartást. Mintha arra kényszerítenének, hogy egy ártatlan arcú, virágos ruhás kislányt nézzek, aki épp emberi koponyákkal játszik.

Az Asszony a fronton, a fentebb említettek miatt, pont ugyanannyira érdekelt, mint amennyire tartottam tőle, úgyhogy idő kellett, mire rászántam magam az olvasására. Korábbi véleményem finomodott, de végérvényesen meg nem változott, talán mert Alaine már-már borzongatóan vonzza a szörnyűségeket. No persze asszonynak lenni a fronton igencsak messze van mindentől, ami verőfényes és kacagtató, nem is vártam tehát el, hogy csendes kézimunkázását csak néha zavarja meg a Sztálin-orgona könnyed muzsikája, meg pár katona, akik, miután rátörték az ajtót, meghajlással és kézcsókkal, továbbá néhány doboz bonbonnal üdvözlik. Nem, szó sincs róla, de valahogy végig azt éreztem, miközben persze minden szál hajam égnek állt, hogy mégis, hogyan, hogyan eshet meg mindenből a legszörnyűbb, hogy lehet valaki mindig ennyire rossz helyen, ennyire nem a megfelelő emberek között? Pedig olvastam már másokról, akik szintén hatalmas szenvedéseket álltak ki, de amíg Anonyma vagy Viktor Frankl sorsát olvasva nem merülnek fel bennem ilyen járulékos gondolatok, addig Alaine esetében igen. Természetesen az ő története is elborzaszt és elszomorít, főbb pontjaiban megkérdőjelezni sem akarom a beszámoló hitelét (mondjuk, ha már örök kétkedésemet egy fél pillanatra kiengedem a lezárt palackból, az feltűnt, hogy a fronton töltött időszak alatt mindvégig tizenkilenc évesként említi magát, holott ha 1922-ben született, akkor 1941-ben volt ennyi), mégis, az Alaine körüli árnyak, a folyton mindenből a legrosszabb nem mindig azt váltotta ki belőlem, amit talán éreznem és gondolnom kellett volna. Mert hát nem elég a csalfa férj, János, aki már a nászúton mással hetyeg (és mikor máskor kötnének házasságot, mint 1944-ben, csak hogy rögtön a világ is porig égjen körülöttük), az iszonyú első együttlétük, a Jánostól kapott jó kis nemi betegség, meg János úgy általában, akitől ha Alaine-nek lennék, hát már az első affér után addig futok, míg el nem hagyom, jön a front meg az oroszok, és erőszakot tesznek Alaine-en, nem egyszer és nem kétszer, körülötte hullanak az emberek, fordulnak ki a belek, még a szeretett kutyát is elüti az autó, amikor Alaine felé szalad… Érezzük?

Érdekes dolog a visszaemlékezés stílusa is: nem mondanám, hogy Polcz Alaine kifejezetten eszközdús elbeszélő, nincsenek kifejezés- vagy ábrázolásbeli finomságok, sőt, néhol zavaróan egyszerű a szöveg. Szerencsére ennek a témának mindez pont jól áll, ad ugyanis valami hitelességet a beszámolónak, amit csak erősít a (látszólagos?) spontaneitás, sebtében felidézettség és töredezettség. Végül is azt mondom, jó volt. Tulajdonképpen ezt vártam, így látni a frontot egy nő szemével és lelkével, még ha vannak is érzéseim a mű kapcsán, amiket nem tudtam magamban igazán elrendezni.

6 hozzászólás
>!
Zsuzsanna_Makai
Polcz Alaine: Asszony a fronton

…mondtam, és ettem tovább…
Egészen elképesztô, h mindezek után még éppelméjû tudott maradni.
Arra gondoltam, h lehetne az az alcíme, h 'egy ártatlanság elvesztése', de aztán amikor átfordult közönyösbe, akkor már nem gondoltam így, akkor már a teste is, és a tudata is túléléste játszott. Vagy nem, mert ha lelôtték volna, az se számított volna már neki.
Mindig bajban vagyok, h én hogyan is értékelhetném valakinek az életét, ha megírja. Mert ki vagyok én, h ítélkezzek, és akkor a meneülôutat választom, és a stílust értékelem.
Én egyébként sosem hallottam addig Polcz Alaine-rôl addig, amíg meg nem halt. Kb akkor kezdtem el könyvesboltban dolgozni, és meglepett az emberek szeretete, ami a könyvei felé áradt.

>!
Juci P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Elmesélte nekem a saját hangján, és közben el-elcsuklott a hangja, máskor meg nevetett, amikor eszébe jutott valami tréfás részlet, és én is elsírtam magam, meg elmosolyodtam. Ilyet csak az élet tud írni. Polcz Alaine hihetetlenül tiszteletreméltó asszony volt.

6 hozzászólás
>!
gumicukor
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Ez a könyv valóban egy hiánypótló mű a II. világháborúról, azon belül is a szovjet katonák magyar nőkkel szembeni bánásmódjától. Ezekről a borzalmakról a rendszerváltásig – legjobb tudásom szerint – nem beszéltek, aztán pedig valahogy elsikkadt az egész. Nem is tudok még egy könyvet, ami ezt a témát dolgozná fel. (Ha valaki tud, légyszi írja meg!)

Mostanában sokat foglalkoztat, hogy mitől lesz valaki, pontosan az a személy rosszkor rossz helyen. Miért nem más van ott akkor, vagy miért nem én, vagy miért nem a szomszéd? Miért halnak vagy sérülnek meg emberek teljesen értelmetlenül, és másokat miért menekülnek meg? (Ha most csak így egyet kellene említenem, az Olaszországban leomlott hídon miért tudott x még áthaladni vagy megállni előtte, y meg miért zuhant a mélybe?) Ezek a sorsot beteljesítő (?) dolgok az én racionális agyammal teljesen felfoghatatlanok. És ebben a könyvben is, Polcz Alaine miért tudott elmenekülni Kolozsvárról, hogy Csákváron szinte biztosan sokkal szörnyűbb eseményekbe rohanjon, az édesapja pedig miért akart vagy tudott maradni? Egyszerűen nem értem… Hiszen Kolozsvár Csákvárhoz képest „megúszta” a front átvonulását a könyv szerint. Mik azok a belső hangok, amik visznek minket valahova vagy hagynak éppen le valamiről?

A nagy filozofálgatás után most picit tárgyilagosabban a könyvről: nagyon tetszett, az írónő stílusát azonnal a szívembe zártam. Ez a könnyed, kicsit csapongó, és pont ettől annyira valóságos írásmód olyan volt, mintha csak szemben ülne velem és mesélne. A téma meg… Arra nincsenek szavak, még akkor sem vagy éppen azért nem, mert egyáltalán nem ment bele a részletekbe az írónő, viszont a tárgyilagos szavai szinte fejbecsaptak. Nem csak az, hogy megerőszakolták, hanem az éhezés, a betegség, a háború körülményeinek leírása is sokkolt. Pedig „csak” a saját tapasztalatait írta le, nem is próbálta mások jobb-rosszabb sorsát papírra vetni. De pont amiatt, hogy ez a saját élete, a saját tapasztalatai, és nem másoktól hallott, esetleg elferdített sztorik, emiatt annyira hiteles. Igen, az egész könyvet ez a szó jellemzi a legjobban: hiteles!

>!
Bélabá
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Ehhez fogható könyv Kováts Judit: Megtagadva című munkája. Fura, hogy egyes részletek visszaköszönnek (Erdély, a bombázások, a menekülés Magyarországra és a nők megerőszakolása) benne Polcz Alaine történetéből. Az írónő őszintén, hitelesen számol be a háború őt és környezetét ért kegyetlenségeiről. Kolozsvár szőnyegbombázása, a menekülés viszontagságai, majd a csákvári hónapok a magyarországi front közvetlen közelében. Megrázó beszámoló a mindennapok nehézségeiről, a megalázásokról, betegségekről, mindezek ellenére olvasmányos, már-már letehetetlen könyv, akik ajánlották nekem https://moly.hu/polcok/masok-ajanlottak-3, jó érzékkel tették, tetszett. Szerintem keresem még Polcz Alaine könyveit, megtalált az egyszerű, őszinte stílusa, 4,8 és ötös. Ha a fenti linkelt könyv kedvencem, akkor ez is kiérdemli.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Sárhelyi_Erika I

A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?

Kapcsolódó szócikkek: félelem · szeretet
>!
Papírtigris

A háború nem könnyű. A házasság sem. Megpróbálom elmondani neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.

>!
cseri P

Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. (…) A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani.

69. oldal (Századvég, 1994)

>!
Szelén P

„Romániában születtem, nőnek és magyar zsidónak. Ennél nagyobb szerencsétlenség már nem érhet.”

192. oldal - A béke (Jelenkor, 2005)

>!
Nusii P

Máskor rosszabb a félelem, hogyha az ember mellett van, akit szeret, mert akkor azt is félti.

94. oldal

1 hozzászólás
>!
anni_olvas

Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. Ebből jutott elég a háborúban – mindenkinek. A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani.

81. oldal (Jelenkor, 2013)

>!
egyszerű_teremtés

(A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?)

128. oldal, 2. fejezet - A front (Szépirodalmi, 1991)

>!
Szelén P

(A háború egyik alapvető problémája az is, hogy üríteni kell, no de mikor? – és hova? Furcsa módon még akkor is, ha az ember napokig nem eszik. Később ezt az eszméletlen haldoklóknál is tapasztaltam.)

102. oldal, A front (Jelenkor, 2005)

Kapcsolódó szócikkek: háború
>!
Szelén P

Amikor még mind ott voltunk, azt mondta egyszer az esperes, ez a kemény, anyagias, fösvény ember, hogy azért éri a házat annyi baj, mert én, a „református” ott vagyok közöttük. A szelíd, édes, kék szemű Mamika egyet szikrázott: „Ennek az asszonynak a kicsi ujjával se ér föl maga. Hogyha az Isten veri ezt a házat, akkor a papok miatt veri. És nekem elég volt magukból. Nem az számít, hogy mit mondanak, hanem, hogy mit tesznek.” – Akkor Mamika végleg szakított a papokkal, soha többet nem békült meg.

140. oldal, A fronton (Jelenkor, 2005)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Bálint Tibor: Zokogó majom
Kuncz Aladár: Fekete kolostor
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút
Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!
Jókai Mór: A jövő század regénye
Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó
Mark Logue – Peter Conradi: A király beszéde
Babits Mihály: A gólyakalifa
Tamási Áron: Ábel az országban
Dragomán György: A fehér király