Asszony ​a fronton 368 csillagozás

Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton Polcz Alaine: Asszony a fronton

Aztán elindultam egyedül. Bekötöttem a fejemet, és elmentem a kommandaturára. Ott már nagyon sokan ültek és várták, hogy sorra kerüljenek. Közöttük egy kislány, akinek vérzett a feje, egy tincs a hajából kitépve. Nyomorult és kétségbeesett volt. „Átmentek rajta az oroszok” – mondta az anyja. – Nem érettem meg. – „Biciklivel?” – kérdeztem. Az asszony dühös lett: „Maga bolond? Nem tudja, mit csinálnak a nőkkel?”
Hallgattam, amit körülöttem beszéltek. Hogy melyik nőnek tört el a gerince, ki vesztette el az eszméletét, ki vérzik, hogy nem tudják elállítani, férfit kit lőttek agyon, mert védeni próbálta a feleségét.
Egyszerre föltárult az az iszonyat, ami körülöttünk van.

Eredeti megjelenés éve: 1991

>!
Jelenkor, 2017
192 oldal · ISBN: 9789636767020
>!
Jelenkor, 2017
192 oldal · ISBN: 9789636766733
>!
Jelenkor, Pécs, 2013
196 oldal · ISBN: 9789636765279

7 további kiadás


Enciklopédia 17

Szereplők népszerűség szerint

János · Polcz Alaine


Kedvencelte 71

Most olvassa 21

Várólistára tette 206

Kívánságlistára tette 133

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Leoni I
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Ez egy olyan könyv amit el kell olvasni, hogy az ember különbséget tudjon tenni asszonysors és asszonysors között. Első sorban a rendezett körülmények között élő, jódolgában-hisztis, félidőben dolgozó divatfeleségeknek ajánlanám figyelmébe, talán megtanulják értékelni azt az életet ami nekik jutott. Vajon meddig lehet tűrni, vajon meddig kell tűrni, hol a határ, mennyire lehet megtörni valakit… nem igazán jönnek a szavak. ehh, kész… durva könyv nagyon. Ez az első könyvem tőle, de lesz még, ez már biztos. Példa értékű. Nekem ez a könyv kapaszkodó lett egy életre.

9 hozzászólás
>!
Ezüst P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Évekkel ezelőtt ajándékba kaptam meg Polcz Alaine egyik művét, de épp csak belelapoztam, és pár oldal után már tettem is félre. Bár hospice-es és gyászkutatói munkásságáról akkor és most is csak a legvázlatosabb információkkal rendelkeztem, illetve rendelkezem, valamiért elég volt néhány sort olvasnom az említett kötetből, és rögtön arra gondoltam, le sem tagadhatná a hivatását. Egyetlen írónál (megkockáztatom: egyetlen embernél) sem éreztem ugyanis, hogy ennyire, koncentráltan körüllengje a halál. És ezt sajnos érezni sem érzem sokkal megnyugtatóbbnak, mint ahogy kimondva hangzik, vagy leírva kinéz. Van ugyanis valami nyomasztó és elborzasztó abban, ahogy halálról és traumáról mesél, és hasson ez bármennyire rútul, a szavai nem együttérzést ébresztenek bennem, csupán távolságtartást. Mintha arra kényszerítenének, hogy egy ártatlan arcú, virágos ruhás kislányt nézzek, aki épp emberi koponyákkal játszik.

Az Asszony a fronton, a fentebb említettek miatt, pont ugyanannyira érdekelt, mint amennyire tartottam tőle, úgyhogy idő kellett, mire rászántam magam az olvasására. Korábbi véleményem finomodott, de végérvényesen meg nem változott, talán mert Alaine már-már borzongatóan vonzza a szörnyűségeket. No persze asszonynak lenni a fronton igencsak messze van mindentől, ami verőfényes és kacagtató, nem is vártam tehát el, hogy csendes kézimunkázását csak néha zavarja meg a Sztálin-orgona könnyed muzsikája, meg pár katona, akik, miután rátörték az ajtót, meghajlással és kézcsókkal, továbbá néhány doboz bonbonnal üdvözlik. Nem, szó sincs róla, de valahogy végig azt éreztem, miközben persze minden szál hajam égnek állt, hogy mégis, hogyan, hogyan eshet meg mindenből a legszörnyűbb, hogy lehet valaki mindig ennyire rossz helyen, ennyire nem a megfelelő emberek között? Pedig olvastam már másokról, akik szintén hatalmas szenvedéseket álltak ki, de amíg Anonyma vagy Viktor Frankl sorsát olvasva nem merülnek fel bennem ilyen járulékos gondolatok, addig Alaine esetében igen. Természetesen az ő története is elborzaszt és elszomorít, főbb pontjaiban megkérdőjelezni sem akarom a beszámoló hitelét (mondjuk, ha már örök kétkedésemet egy fél pillanatra kiengedem a lezárt palackból, az feltűnt, hogy a fronton töltött időszak alatt mindvégig tizenkilenc évesként említi magát, holott ha 1922-ben született, akkor 1941-ben volt ennyi), mégis, az Alaine körüli árnyak, a folyton mindenből a legrosszabb nem mindig azt váltotta ki belőlem, amit talán éreznem és gondolnom kellett volna. Mert hát nem elég a csalfa férj, János, aki már a nászúton mással hetyeg (és mikor máskor kötnének házasságot, mint 1944-ben, csak hogy rögtön a világ is porig égjen körülöttük), az iszonyú első együttlétük, a Jánostól kapott jó kis nemi betegség, meg János úgy általában, akitől ha Alaine-nek lennék, hát már az első affér után addig futok, míg el nem hagyom, jön a front meg az oroszok, és erőszakot tesznek Alaine-en, nem egyszer és nem kétszer, körülötte hullanak az emberek, fordulnak ki a belek, még a szeretett kutyát is elüti az autó, amikor Alaine felé szalad… Érezzük?

Érdekes dolog a visszaemlékezés stílusa is: nem mondanám, hogy Polcz Alaine kifejezetten eszközdús elbeszélő, nincsenek kifejezés- vagy ábrázolásbeli finomságok, sőt, néhol zavaróan egyszerű a szöveg. Szerencsére ennek a témának mindez pont jól áll, ad ugyanis valami hitelességet a beszámolónak, amit csak erősít a (látszólagos?) spontaneitás, sebtében felidézettség és töredezettség. Végül is azt mondom, jó volt. Tulajdonképpen ezt vártam, így látni a frontot egy nő szemével és lelkével, még ha vannak is érzéseim a mű kapcsán, amiket nem tudtam magamban igazán elrendezni.

6 hozzászólás
>!
Juci P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Elmesélte nekem a saját hangján, és közben el-elcsuklott a hangja, máskor meg nevetett, amikor eszébe jutott valami tréfás részlet, és én is elsírtam magam, meg elmosolyodtam. Ilyet csak az élet tud írni. Polcz Alaine hihetetlenül tiszteletreméltó asszony volt.

6 hozzászólás
>!
mate55 
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Nem ismertem Polcz Alaine munkásságát. Persze tudtam ki ő, hallottam a könyveiről, de nem érdekelt különösebben. Aztán egy nagyon kedves ismerősöm spoiler kívánságlistára tette az egyik könyvét. Ez után csak kerülgettem, mert nem éreztem úgy, hogy közelebbről is meg kéne ismernem. Erre mit látok? Ugyancsak, egy számomra fontos „Molyos” ismerős spoiler, várólistára teszi az egyik legismertebb könyvét. Ekkor eldöntöttem, hogy tovább nem várhatok. Azt kell mondanom, hogy mindenképpen megérte. Önéletrajzi írása kiemelkedő alapműve a múlt feldolgozásának. Egy idős asszony visszaemlékezése házasságára, a házasságát követő egy esztendőre. A második világháború borzalmait női szemszögből taglaló könyve, amikor 19 évesen első házasságkötése után nem sokkal a világháború poklában találta magát, és két front közé szorulva hónapokat töltött vadállatias szovjet katonáknak, éhezésnek, betegségnek kitéve, ahol a világ nőkre, férfiakra, és kiszolgáltatottakra egyszerűsödik. Oly mértékben érthetően és tisztán, hogy arról írni (beszélni) csak így, elszenvedőként lehet. Ráerősítve arra, hogy az átélt borzalmak nem feltétlenül csak Alaine emlékei, sőt, nem feltétlenül csak a háború sajátjai, hanem a női sors és kiszolgáltatottság kollektív „alapélményei.” A történet másik lényeges vonása, hogy Alaine nemcsak a háborús szörnyűségekről ír. Első férjének hidegsége, szeretetlensége, a házasságban megjelenő problémák, a kiszolgáltatottság ugyanakkora hangsúlyt kap, és mindez van olyan traumatikus és borzasztó a szerelmes lány számára, mint a konkrét fizikai erőszak. A női sors többféle aspektusa sejlik fel a könyvben. A sokkhatás persze nem marad el, mint ahogy a Polcz Alaine történetéből egyedüli tanulságként levonható gondolat sem, miszerint mindegy mi történt vele a múltban, az élet dolgai nem fontosak. És ez nem a közöny, nem az érzéketlenség, hanem egy másik idődimenzió, egy könnyebb, igazabb út felismerése. Tárgyilagos, láthatólag nem irodalmiasságra törekszik, sőt számomra az elején kicsit furcsa is volt a rengeteg tényközlő kijelentő mondat, ami később képes volt arra, hogy keretet adjon annak az embert próbáló tébolyult hónapoknak. Saját meggyalázásának megrendítő története a „világtörténelem falára festett magánfreskója” hiába dermesztő, mégis humánumot sugároznak egy olyan világban, amelyben már-már háborús viszonyok uralkodnak.

2 hozzászólás
>!
Gyöngyi69
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Nem szeretnék ítélkezni Polcz Alaine-nek sem a házasságáról, sem a háború alatt tanúsított viselkedéséről. Nem tudom, hogy valóban úgy történtek-e meg a dolgok, ahogy a könyvében megírta, mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy ez fontos-e. Egy valamit viszont komolyan hiszek: emberek – főleg a mai középkorúak és fiatalok, élükön jómagam – annak a szenvedésnek a tizede alatt összeroskadtak volna, ami Polcz Alaine-nek és sorstársainak osztályrészül jutott.
A könyv értékelését nem szeretném összetéveszteni Polcz Alaine tragédiája feletti együttérzéssel, ezért próbáltam szigorúan az események leírását, magát a könyvet csillagozni. Még így sem vagyok abban biztos, hogy nincs bennem semmi elfogultság, de egy kevés talán belefér.

2 hozzászólás
>!
csillagka P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Fortyog bennem a düh!!! ha leírnám ezer évi lennék kitiltva az oldalról (teljesen jogosan) Ezért inkább a képzeletekre bízom. (igen! még szorozzátok meg tízzel)
Alaine köszönöm, hogy volt bátorságod leírni és utána végigélni egy olyan teljes, hasznos életet amilyen a tiéd volt.
https://www.youtube.com/watch…
Megint egy könyv ami minden borzalma és kínja ellenére az életre tanít és megmutatja milyen is a rossz út. (ne engedjük, hogy még egyszer megtörténhessen)

>!
Goofry P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Milyen jó most élni! – komfortosan, jól lakottan, jóllakottan, egészben,… – nem így érzed? olvasd ezt a könyvet és meglátod: egy jó darabig nem fognak kínozni a leírtakhoz mérten szinte „piszlicsáré” mondható problémáid.

Ótvar dolog a háború. (Sokat kibír az ember, de tudnotok kell a felét sem bírtam volna ki annak az elviselhetetlenségnek, amin ez a fiatal tizenkilenc éves páratlan! asszonyka átment.)
(A régiek mások voltak. Sanyarú helyzetükben erősek… (nem tudom) Vagy bátrak?… Inkább lelkiekben edzettek, ahogy az írónő ki is mondja: ”csak azért viseltem bátrabban magamat, mert belső szorultságomban nem volt mód félnem.” – micsoda tréning!!!)
Valahol azt hallottam, hogy az élet eldobásához hasonlatosan a túlélés is lelkiállapot kérdése.

A front nem nőnek való, nem embernek való.
„Szörnyű és érthetetlen lesz a háborúban az ember.” – „Szörnyű, ha sokan félnek…”, és lehetetlen és tehetetlen, az akit anya szült.

És mégis, milyen nagyszerű, hogy nincs a könyvben egy fia gyűlöletkeltés senki és semmi iránt, sem az emberek, sem az oroszok, sem a tetvek iránt. Sem János iránt. Nincs ordenáré hang vagy sarat dobáló mozzanat, így is lehet írni a borzalmakról: egyszerű mondatokkal, tiszta stílusban, a kiállt szenvedések ellenére is megértő hozzáállással. (Itt te vagy az, aki ítél.) Minden hiba a létrehívott körülményekben keresendő. És végső soron Isten magas tűrésküszöbében.

A végső sor pedig ez: „…úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót.” – és ez a falfestmény iszonyatos.

Ütött.
Fájt.
Élni.
Újrakezdés.
Egészség.
Béke.

7 hozzászólás
>!
a_maya
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Ennyi szenvedés után ilyen tisztának és nyitottnak maradni, emberi nagyság. Polcz Alaine egy csoda, nem találom a szavakat a méltatására. A bátorság, teremtőerő, elfogadás, tehetség olyan kis szavaknak tűnnek a könyv olvasása után, hogy jellemzésekor eltekintenék tőlük. Vele sírtam, néha helyette is, mert míg ő kitartott és remélt, én a kényelmes kis kuckómban nem bírtam, becsuktam, pihentettem.
A történtek ellenére (vagy miatt?) árad belőle a szeretet, a nőiség, az elfogadás. Bizonyíték arra, hogy a borzalomra lehet bocsánattal felelni. Remélem a lábnyomán fogunk járni minél többen.

>!
Tilla
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Félve kezdtem bele a könyvbe, hiszen többen itt a Molyon azt mondták, hogy nagyon súlyos írás, ami aztán hosszú ideig nyomja az olvasó lelkét. Nos, valóban megrázó, a háború, az orosz katonák, az éhezés, szenvedés, mégsem hagyott súlyt a lelkemen, sőt, könnyebb lettem tőle. A háború annyira borzasztó és beteg dolog, hogy mérhetetlenül szerencsésnek érzem magam, amiért békébe születtem, és talán sosem kell megtapasztalnom, milyen az, ha kifordul magából minden létező. Azt hittem, hogy a férfiakat utálni fogom ezek után, amiért ha alkalmuk nyílik rá, kihasználják a nők kiszolgáltatottságát, ehelyett többre becsülöm most őket, mert azok, akik engem körülvesznek, jobbak a romboló katonáknál.
És ha egyszer háború kell legyen, szeretnék olyan lenni, mint Polz Alaine: irigylésre méltó őszinteséggel és teljességgel mond el mindent az olvasóknak, amiről sokan a sírig nem beszéltek, így ő képes meggyógyulni, továbblépni, újra élni. Ez a könyv az ő gyógyszere és az olvasó használati utasítása tragédiák idejére.
Megtanít többre értékelni azt, amim van, ha kevés is.

6 hozzászólás
>!
eme P
Polcz Alaine: Asszony a fronton

Hogyan fogjak hozzá ehhez az értékeléshez? Hogyan is lehet értékelni az önéletrajzi töredékeket, vallomásokat? Mit értékelünk: az embert vagy az írást? Azt, hogy valaki mit mer, akar elmondani, feltárni magáról, életéről, gondolatairól vagy azt, hogy hogyan teszi azt? Mert a tényeket, amiket elmesél, nem lehet, nem szabad pontozni és százalékolni – legalábbis szerintem. Polcz Alaine elsőként szól olyan dolgokról, mely asszonyok ezreivel megtörtént a háborúk során, de senkinek nem volt bátorsága, ereje, alkalma, lehetősége beszámolni róla. Persze vannak más emlékezők, akik először, vagy az elsők közt szólnak másféle megaláztatásokról és kiszolgáltatottságról, szenvedésekről. Vannak mások is, akiknek sikerült nemcsak fizikailag, hanem lelkileg, erkölcsileg túlélni nem kisebb borzalmakat, sokaknak sikerült is beszámolni róla – és mégis kevés hallgatóra, olvasóra találnak. Nem azért, mert irodalmi szempontból kevesebbet nyújtottak, mint Polcz Alaine, sem azért, mert kevésbé borzalmas dolgokról szólnak, még csak azért sem, mert emberileg, lelkileg, erkölcsileg gyengébbek voltak. Egyszerűen nem olyan körülmények közt jelentették meg vallomásaikat, mint Polcz Alaine.
Annyira sokat vártam ettől az írástól, és annyira csalódtam. Mert nem azt kaptam, amit vártam, nem színvonalas, az átélteket új hangon megszólaltató szépirodalmat, mert annak eléggé gyengécske ez a könyv. Vallomás, mély emberség, mértéktartás, megértés, élni akarás, küzdeni tudás és sok minden más. Fejet hajtok ereje és embersége előtt.
De most mégis értetlenül állok itt. Nem annyira a könyv nagy sikere, hanem inkább a többi, hasonló vallomás visszhangnélkülisége miatt. Úgy érzem, Rózsa Ágnes lágernaplója vagy Simon Magda “riportja a halálról” semmivel nem marad el ettől az írástól, sőt. Őket miért nem ismerjük, olvassuk? És a több tízet, százat – nemcsak asszonyok, férfiak történetét is. Mert férfi is volt a fronton…

39 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Sárhelyi_Erika I

A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?

Kapcsolódó szócikkek: félelem · szeretet
>!
Papírtigris

A háború nem könnyű. A házasság sem. Megpróbálom elmondani neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom.

>!
cseri P

Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. (…) A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani.

Századvég, 1994, 69. o.

>!
anni_olvas P

Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. Ebből jutott elég a háborúban – mindenkinek. A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani.

81. oldal (Jelenkor, 2013)

>!
ancsarose P

(…) sok mindent láttam, de mosakodni soha, egy orosz katonát sem.

90. oldal - A front (Jelenkor, 2005)

1 hozzászólás
>!
ancsarose P

Amikor még mind ott voltunk, azt mondta egyszer az esperes, ez a kemény, anyagias, fösvény ember, hogy azért éri a házat annyi baj, mert én, a „református” ott vagyok közöttük. A szelíd, édes, kék szemű Mamika egyet szikrázott: „Ennek az asszonynak a kicsi ujjával se ér föl maga. Hogyha az Isten veri ezt a házat, akkor a papok miatt veri. És nekem elég volt magukból. Nem az számít, hogy mit mondanak, hanem, hogy mit tesznek.” – Akkor Mamika végleg szakított a papokkal, soha többet nem békült meg.

140. oldal, A fronton (Jelenkor, 2005)

>!
ancsarose P

„Romániában születtem, nőnek és magyar zsidónak. Ennél nagyobb szerencsétlenség már nem érhet.”

192. oldal - A béke (Jelenkor, 2005)

>!
Nusii

Máskor rosszabb a félelem, hogyha az ember mellett van, akit szeret, mert akkor azt is félti.

94. oldal

1 hozzászólás
>!
egyszerű_teremtés

(A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?)

128. oldal, 2. fejezet - A front (Szépirodalmi, 1991)


Hasonló könyvek címkék alapján

Thomas Bernhard: Elkülönítés
Gárdos Péter: Hajnali láz
Dóka Péter: A kék hajú lány
John Green: Csillagainkban a hiba
Dallos Sándor: Aranyecset
Alan Marshall: Én is versenyt futok a széllel
Gergely Ágnes: Őrizetlenek
Péterfy-Novák Éva: Egyasszony
Karl Bruckner: Szadako élni akar
Jim Shepard: Áron könyve