Pokoli ​szimfóniák (Praga Caput Regni 3.) 82% 17 csillagozás

Vannak azok a pillanatok, amikor rájövök, hogy sok minden, amit 6-8-10 éve még igenis kedveltem volna, mára már nem elég. Szebbet, jobbat, mélyebbet, erőteljesebbet vagy éppen sötétebbet szeretnék. Így jártam a gyűjtemény nagyjával… Többségében nem volt elég. Mesterkéltnek, erőltetettnek éreztem az írások nagyját, vagy éppen sok volt a klisé, kevés a tartalom. Kár érte. Az egyedül kivétel Jonathan Cross (Benyák Zoltán) tollából a Doktorok, ami szerencsémre bőven hozza azt a szintet, amit az írótól megszokhattam, erőteljes és elgondolkodtató.

Olvasónapló: https://moly.hu/olvasasok/6971494

Lehet, hogy nem a megfelelő hangulatban olvastam? Akár az is lehet. A földrajzi és történetbeli sokszínűség jót tett a kötetnek, de valahogy több összefüggésre számítottam a történetek között, így túlságosan különállóak voltak a számomra. Ugyanakkor mindegyikben volt olyan rész, ami tetszett és kétségtelenül egyedi írásokról van szó. A novellák közötti átvezetések egyszerűen fantasztikusak voltak. Legjobban a harmadik és a negyedik novella nyerte el a tetszésem, azok érintettek meg a legjobban.

Nagyon érdekes könyv volt, nagyon jó a koncepció, az összeállítás. A történeteket összekötő narráció különleges hangulatot adott a különálló, de hangulatában témájában összetartozó történeteknek. Valamint olyan fanyar humorral és némi gúnnyal fűszerezte a sorokat, hogy külön élmény volt olvasni. A szerzők kitárták nekünk a bűnök házának ablakát, melyen keresztül betekinthettünk az öröklött, szerzett és a „sors” fintora által ránk rótt terhek világába. Sajnálom, hogy nem lett hosszabb a könyv, még néhány elbeszéléssel színesebbé lajstromot kaphattunk volna. Olyan egyedi gondolatokat fogalmaztak meg, melyeket örömteli és borzongató volt olvasni, amikkel sok esetben nem esik nehezünkre azonosulni.

Elsőre azt gondoltam, hogy csupa deista, ateista történeteket fogok olvasni. De hogy sorolhatnám ide ezeket az írásokat? Ha a „fény hercege” jelen van a szerzők gondolatvilágában és írásaiban, akkor bizonyára a jó is képviseltetve van valamilyen formában spoiler. Jó kis teológiai vitákat lehetne indítani a könyv minden egyes oldala után. Bíró Szabolcs írásait nem ismerem, de ez a kisregénye meggyőzött róla, hogy sürgősen pótolandó mulasztásom van irányába.

Rajta kívül Benyák Zoltán története volt, ami leginkább megfogott. Kronológiai sorrendben a harmadik (beszerezhető) írását olvastam, amiben igazi profizmussal kanyarítja a sorokat és vágja az arcunkba az élet minden mocskosságát, keserűségét és a kilátástalanságot. Való igaz, hogy kell egy hangulat, egy affinitás, amikor neki kezdek egy-egy történetének, de ezek olyan maradandó élményt jelentenek, melyek beivódnak a sejtjeimbe, a mindennapi gondolataimba, a részemmé válnak.

Na csapjunk bele a lecsóba!

Mindig is örömmel olvastam magyar kortárt műveket. Tudom, hogy a könyvnek nem minden szerzője ezen a földön látta meg a napvilágot, de ezzel is gazdagítja és egyedi hangulatot kölcsönöz neki.

Szőröstül, bőröstül stílusos, esztétikailag is tetszetős darab.

Nagyon vicces volt nem sokkal A viskó után olvasni, ami meg pont istenről szólt végső soron. Elgondolkodtató összefüggések vannak.

Nagyon régen kinéztem már magamnak és most örülök, hogy olvashattam. Nem ígérkezik rövid összefoglalónak, mert minden műről úgy érzem külön kell írnom.
Bele is kezdek.

1. történet.
Bíró Szabolcs: A Corelli-kísérlet
Erre a történetre a csillagom: 4,5

Bár nem ez a könyv a címadó története, de rögtön éreztem, hogy ez tényleg egy ördögi történet.
Kellően sötét hangvételű. Mindig is kicsit paradox dolognak találtam, mikor egy film vagy könyv egy íróról szólt, de teljesen magam elé tudtam képzelni ezt a fajta írótípust.

A két szál vezetése elmés. Egyiken furcsábbnál furcsább és frusztrálóbbnál frusztrálóbb dolgok történnek, addig a másikon egy olyan szomorú ám de, kegyetlen csattanóval (amin őszintén meglepődtem) rendelkező történetet kaptam.

Sokáig nem érettem mi ennek a két szálnak egymáshoz a köze.
Mivel elég rövidke történet, hamar megtudtam. A végső csattanó megint csak meglepő és gonosz.

****** GIGA HIPER MEGA SZUPER SPOILER ALERT *****************

Na akkor most csak az figyeljen, aki tényleg olvasta.

Szóval, kicsit sablonosnak tartom, hogy azért gyilkolt az író, hogy megtudja milyen érzés és pontosan letudja írni. Jó, tényleg ritkán terem új a nap alatt, de ez végső soron nem vont le semmit az olvasási élményből, csak lábjegyzet
ként tüntetném fel.

A lényeg megvolt, megszerettem a karaktert, akiről sötét titkok derültek ki és most vívódom, hogy szeressem-e vagy örvendjek, hogy megérdemelte a sorsát.

Nagyon érdekelne az Angyali játszma kézhezvételétől, az író felakasztásáig eltelt idő szakasz.
Minden bizonyára izgalmas és eszelős részt lett volna. A szerző, viszont pont ezt a szeletet tárta elénk, most aztán sokat filózok, hogyan őrjítette meg az ördög a regénybeli írót.

******SPOILER VÉGE *******************************************

2. történet
Nolik Antal: Elkoptathatatlan
Erre a történetre a csillagom: 4,5

Ez a történet kicsit nehezebben emészthetőbb volt számomra, de koránt sem zavaró értelemben.

Ami nekem szokatlan volt az a rengeteg Szerbiával kapcsolatos történelmi, valamint Szerb kultúrához köthető tény és utalás. Jót tett a történetnek. Inkább egy jó kis rejtély megoldós történet, ahol a szálak nagyon messze vezetnek el. Kálvária a javából. Jóval hosszabb, picit lassan indult be nekem. Realisztikusabb történet.

A könyvet olvasva kicsit kilóg nekem a sorból, de változatossá, mégis egységessé teszi.

****** GIGA HIPER MEGA SZUPER SPOILER ALERT *****************

Szinte biztosra vettem, hogy amikor Nikola leesett a polgármesteri hivatal tornyából, meghal ő is és ott fognak feküdni halottan mindhárman. De nem ez történt. De mennyire meglepődtem! Aztán mikor jött a második látogatója a kórházban, na akkor ott pánikoltam, hogy most biztos jön egy utolsó bérgyilkos és nem! Túlélte! Pedig nagyon féltem, hogy nem fogja. És bizony ez most örömmel tölt el, hogy életben maradt.

Bár szerintem, így történeten kívül nem húzhatta sokáig, mivel több sikertelen gyilkosság után kitálalt a zsaruknak. „Akinek telik rá, nagyon sokáig bujkálhat”. Akinek telik rá még egy bérgyilkost felfogadhat…

De ez már csak abszolút tovább képzelése a történetnek.

******SPOILER VÉGE *******************************************

3. történet
Michael Mansfield: A pokol szimfóniája
Erre a történetre a csillagom: 4

Valahogy itt éreztem leginkább áttételesen isten jelenlétét is, nem csak az ördögét. Ennek persze nagy köze van a Dómnak és Vincenzo karakterének.

Érdekes hogyan érnek(!) össze az időszálak. De erről nehéz úgy beszélni, hogy ne lőjön le valamit belőle az ember.

****** GIGA HIPER MEGA SZUPER SPOILER ALERT *****************

Elgondolkodtatónak tartom, hogy véletlen-e hogy két fogyatékossággal küszködő karakter is van, ráadásul mindkét idősíkon egy-egy. Valamiért olyan érzésem volt eleinte, hogy Francesco a visszatért Vincenzo, mert csak azt lehetett tudni róla, hogy fogyatékos, de hogy milyen azt szinte az utolsó pillanatig nem (vagy csak én tévesztettem el egy bágyadtabb pillanatomban? Akkor elnézést).

Külön szomorúnak tartom, hogy Francesco meghalt, és meg kellett halnia a viszonzatlan szerelem miatt. Főleg, hogy senki nem tudott róla.

Az is külön érdekesség, hogy mikor leugrott Francesco a háztetőről és puhán landolt, akkor is egy részeg járt arra és látta, meg mikor előtűnt a semmiből és szétterült a kövezeten, akkor is (külön bónusz, hogy ő maga is rendesen bepiált az ugrás előtt).

Nagyon tetszett, hogy végül csak tűz pusztította el a kottát, ha nem is emberi, de isteni.
Az meg nagyon meglepő volt, hogy isteni közbeavatkozás történt, nem megszokott dolog Ő tőle.

******SPOILER VÉGE *******************************************

4. történet
Jonathan Cross: Doktorok
Erre a történetre a csillagom: 5

A karakter zseniális! Üveges, doktor, hegedűs! Ennyi szerencsétlenség és balfordulat pedig nem történhet egyetlen emberrel sem! De mégis! Imádtam ezt a történetet. Az összes közül nekem ez tetszett a legjobban.

Komoly mégis néhol vicces párbeszédek, és egy nagyon sokatmondó, érdekes élettörténet.
Kedvenc jelenetem mikor a hajón hánykolódik és viszi a zsaru, ahova vinnie kell. Szinte én is éreztem a viharban az arcomba verődő hideg esőcseppeket.

****** GIGA HIPER MEGA SZUPER SPOILER ALERT *****************

Én már teljesen kikészültem, mikor nem elég, hogy ügyetlenkedése miatt lett oda a vagyona nagy része a tűzben, nem elég, hogy nem praktizálhatott, nem elég, hogy megint rosszul döntött és fél injekciót adott be a gyerekének, de mikor azt is megtudtam, hogy véletlenül felesége itta meg a mérgezett bort pedig ott állt egy új élet kapujában, na ott kicsit lekellet tennem a könyvet.
Zseniálisan gonosz, szomorú és bosszantó.

******SPOILER VÉGE *******************************************

„Fernók”
Angyal Sándor: Narrátor
Narrációra összességében a csillagom: 4

Pár sort megérdemel az összekötő narráció is. Hangulatos, jó átmenet a történetek között ez kétségtelen. Sikerült összeszedni a lehető legtöbb isten ellenes idézetet (Voltaire, Mark Twain, Jules Renard, stb.) meg még egy kis logikai bakira is rámutatni a Bibliában. Nem hiszem, hogy bizonyos csoportok szemöldök ráncolás nélkül áttudnának siklani ezen részek felett, de nagyon illik ebbe a könyvbe. Megteremti az egységet ezek között a különböző, mégis nagyon hasonló történetek között.

A Pokoli Szimfóniák egyedülálló mű, azt tekintve, hogy talán néhány kevéssé ismert szerző szedi össze képzelete legjavát, hogy valami maradandót alkosson, és mégis olyan minőségben teszik ezt, amit még a „nagy” íróknál is ritkán láthatunk. Lenyűgözően sok munka lehetett mind a szerkesztésben, mind az írásban, nem is beszélve a helyből magával ragadó borítóról. A könyv tele van ötletekkel, amik feldobják a szokásos antológiák felsorolás-jellegét, kezdve a könyv „adatait” leíró filmszerű főcímmel, egészen az Angyal Sándor által megformált Ördög megfelelően kiválasztott idézetektől hemzsegő narrációjáig. Valójában az igazán nagyszerű az, hogy a sötét és baljóslatú téma ellenére egyik alkotó sem ment át „dárkosba”, mindenki olyan színvonalon alkot, ami megköveteli a szépirodalom jelzőt.

Bevallom, hogy a 4-ből csak 3 novellát olvastam el (Update: 10 hónap csúszással, de elolvastam végül M. Mansfield novelláját is és milyen jól tetem :) ). De valahogy mind a 3-nál ugyanaz az érzésem támadt: picit befejezetlenek. Mindegyik nagyon jól indult és szerintem több volt benne.
Különösen a délvidéki sztoriban (Nolik), ott igazából nem nagyon értettem a lezárást – annak ellenére, hogy az elején-közepén sodródtam, nagyon vártam egy izgalmas lezárást.
Bíró Szabolcs novelláját nagyon elkapkodottnak, hirtelen lezártnak éreztem, pedig votlak benne ígéretes szálak, momentumok.
Benyák Zoltán (Jonathan Cross) hozta a formáját (egyébként ez tetszett a legjobban), nagyon „durva” volt a történet, megint játszott az érzelmekkel (pláne egy kisgyerekes apuka érzelmeivel)… viszont ott sem éreztem, hogy ez így kerek, ez így lezárt. Persze lehet bennem van a hiba…
És akkor a frissítés: mivel végül elolvastam a címadó (?) novellát is, arról is pár szóban: szerintem ez ragadta meg legjobban a címadás után is elvárható hangulatot. Ti. hogy találkozzunk a gonosszal, az ördöggel, Luciferrel. Számomra még különlegesebbé tette, hogy érződött rajta: a szerző nem csak ír a vallásról, hitről, hanem tudja is, hogy miről van szó – ismeri a hátterét, ami szerintem elengedhetetlen egy ilyen témánál. Véleményem szerint az egyik, ha nem a legerősebb novella ebben az antológiában (versenyben Benyák Zoltánéval, azaz Jonathan Crosséval).
Úgy általánosságban: Bíró Szabolcs novelláján kívül (ahol konkrétan megjelent) egyáltalán nem éreztem az ördög szereplését (Update: Mansfieldében is egyértelműen megjelenik). Nolik Antal novellájában nem is tudtam felfedezni, hacsak nem a fekete macska volt, de akkor nem is értem, mert végülis ő „pozitív” szereplő lett. Cross novellájában pedig nem maga az ördög, csak a küldöttje volt szerepben. Ez kissé hiányérzetet okozott.
Ritkán olvasok egyébként novellákat és most sem bántam meg, csak lehet megérdemelt volna mindegyik sztori egy kicsit bővebb kifejtést (főleg ami a lezárásokat illeti).

Sokat töprengtem, hogy értékelhetném a 4+1 szerző 4 kisregényét, aztán rájöttem, azért nem haladok, mert mindenképpen összefüggő narratívaként akarom látni ezt a könyvet, mikor nem is az.
Van nekünk tehát négy különálló kisregényünk négy szerzőtől, amelyek négy külön értékelést érdemelnének. Egyelőre azonban maradjunk abban, hogy melyik jobban, melyik kevésbé, de mindegyik történet érdekes volt. Leginkább Jonathan Cross ördög-ábrázolása tetszett, @Bíró_Szabolcs történetéről pedig egy az egyben el tudom képzelni, hogy megesett néhány szerzővel – legalábbis az első fele. ;-) Amit azonban gendertudatos olvasóként feltétlenül kritikával kell illessek, azok a nőalakok, uraim, amelyeken még van mit finomítani.

Kritika a saját tollamból a következő helyen: http://konyvmolyz.web4.hu/cikk/kritika-pokoli-szimfoniak-1

Húúh…most fejeztem be, és úgy döntöttem most írom meg az értékelést, míg teljesen a hatása alatt vagyok. Még mindig bennem van az utolsó bekezdés…annyira találó: „Itt van a Te legnagyobb ajándékod, mely nyomorba dönti legszentebb teremtésedet, a Földet. A legnagyobb adomány, amit egy felsőbb hatalom valaha is ajándékozhatott, a szabad akarat.”
Fantasztikus az egész könyv. Mind a négy történet lenyűgöző, de nekem valahogy az első kettő tetszett a legjobban. Olyan jó lett volna, ha azok hosszabbak, s esetleg egy-egy külön regényben íródnak.;))
Imádtam ezeket a hátborzongató történeteket, azt, hogy a Ördög szólalt meg, és az ő szemszögéből ismerhettük meg az eseményeket…nem hiszem, hogy olvastam már valaha olyan művet, amelyben az Ördög mesél (kivéve esetleg Az ember tragédiáját). Szerettem, amikor több szálon futott a cselekmény, amikor az író párhuzamosan mesélt két történetet (ez az első és harmadik kisregényben figyelhető meg). Szerettem, hogy ugyanaz az ördögi zsenialitás tükröződött vissza minden kisregény végén, és hogy olyan mély értelme volt minden egyes mondatnak, szónak.
Tetszett az írásmód, a mondatalkotás, a szavak használata. Olyan gyönyörűen voltak megfogalmazva egyes részek, hogy csak úgy ámultam és bámultam, hogy ennél szebben még az évszázad költője sem fogalmazhatta volna meg…egy-egy találó hasonlat, egy-egy gyönyörű metafora, vagy csak egy egyszerű gondolat… Nekem ezekből csak az művészi tökéletesség rajzolódott ki, és hogy ezek az emberek tudnak valamit.:) Pár gondolatot elolvastam többször, hogy jól az eszembe véssem, és esetleg én is használni tudjam a közéletben, valamikor.;))
Már a cím is nagyon megnyerő, beindítja az ember fantáziáját, az igényes borítóról meg nem is beszélve!
Hiába húzom, ragozom tovább, csak ugyanoda lyukadhatok ki: csodálatos volt a könyv, és rengeteg kellemes percet, órát szerzett, úgyhogy köszönöm az íróknak, hogy ilyen jó élményt szereztek nekem:)…és persze könyvet!

Kicsit késve, de azért pótolom az adósságomat kedves Szabi!
Kezdem először a borítóval: Rég láttam ennyire tetszetős borított. Igaz, hogy nem a külső alapján választom a könyvet – amikor utoljára ezt tettem nagyon befürödtem a regénnyel. Itt viszont ha nem ismertem volna a szerzőket, akkor is leemelem a polcról. Egyszerű, de nagyszerű. Tökéletesen passzol a belsőhöz.
Ami leginkább megfogott a kisregényekben az a hangulat volt. Magával ragadott a könyv az első sortól és nem engedett az utolsó pontig.
Szabolcs regénye borzongatóan életszagú, mind, ami a családon belüli erőszakot, mind a kiégett regényírót illeti. Hab a tortán az Ördög kísértése. Szívesen olvastam volna részletesen a detektív és az író találkozásáról. De ezen kívül kiváló.
Nolik Antal írásával bajban voltam. Volt olyan, amikor faltam az oldalakat, de akadt párszor olyan is, amikor azt néztem mikor lesz már vége. Ilyenkor leginkább a stílussal volt gondom. Pl. „beindult bankhivatalnok”, „nem építész szaki”. Ha egy szereplő szájába adja az ilyen mondatokat azzal nincs semmi bajom, de így, hogy ez a stílus végigkísérte az egész kisregényt nem volt túl szépirodalmi.
Michael Mansfield írása volt a legmisztikusabb. Mindkét idősík szereplői felett ott magasodott valami nagyobb hatalom. Valami erősebb. Tisztában voltak azzal, hogy egy olyan harcba csöppentek, amelyben halandóságukból fakadóan ők csak bábuk.
Jonathan Cross kisregénye egy igaz felemelkedés és bukás történet. Amolyan Carlito – útja misztikus változatban. Az ő helyszínei tetszettek a legjobban. Velence szinte megelevenedett. A kocsmák, a börtön, a kórház, mintha ott lettem volna.
Angyal Sándor Ördöge sziporkázó. Humoros. Közben pedig elgondolkodtató. Bár szerintem, aki mélyen vallásos nagyon megbotránkozik majd az olvasás közben. Pimaszul odamondogat az egyháznak és neki is.
Összegzésül csak annyi várom a következőt!!!